Színész, színházi rendező, férj, édesapa, református, megváltott ember: Rajkai Zoltán több mint három évtizedes karriert és változatos szereprepertoárt tudhat maga mögött. Meggyőződéssel vallja: az emberi élet legjelentősebb eseménye a megtérés. Nemrég bemutatta Tízparancsolat című személyes előadását, amelyben egy DJ-pult előtt állva „keveri” Cseri Kálmán igehirdetéseit saját bizonyságtételével. Az egyik legszebben beszélő magyar színművész beszámolója az előadás mondanivalójáról, saját istenkapcsolatáról és arról, miért nem paradoxon a hívő színész.
A Tízparancsolat december 15-én debütált a Vigadóban. Aki lemaradt róla, megtekintheti a jövőben az előadást?
Persze, nagyon bízom benne, eleve missziós szándékkal készült. Ugyan még nincs állandó helyszíne, de hiszem, hogy az Úr majd elrendezi. Elsősorban nem egyházi területeken szeretném eljátszani, persze ott is szívesen, de az lenne az üdvös, ha olyanok is hallhatnák, akik egyáltalán nem vagy csak felszínesen ismerik a keresztyénséget.
Korábban azt nyilatkozta a színészi munkamódszeréről, hogy nem azonosul a szerepekkel, mivel ez a néző dolga. A Tízparancsolatban viszont (részben vagy teljesen) önmagát tárta fel a közönség előtt. Mennyiben volt más élmény ez az előadás, mint az eddigi szerepei?
Mindenben. Eddig még nem szólaltam meg ilyen témában a színpadon, pedig már a huszonöt évvel ezelőtti megtérésem óta érlelődött bennem a gondolat, hogy a hitemet előadóművészként is megpróbáljam átadni. A pandémia idején zárva voltak a színházak, így eszembe jutott, mi lenne, ha kezdenék valamit a tízparancsolattal. Régóta foglalkoztatott, mennyire lényeges volna beszélni arról, milyen sok területen megy szembe világunk korszelleme Isten törvényeivel. Ez a gondolat összecsengett Cseri Kálmán két igehirdetés-sorozatával, amelyben a tízparancsolatot vette végig. Szerinte ezt a témát nemzedékenként újra elő kell venni. Az említett prédikációk óta éppen húsz év telt el, ez is megerősített abban, hogy belevágjak az előadásba.
A színpadon egy DJ-pult és egy mikrofon mögött állt, háta mögött Cakó Ferenc homokanimációi keltek életre Koltay Dorotytya Szonja közreműködésével. Miért épp ezeket a médiumokat választotta az előadás mondanivalójának felerősítésére?
Modern, rendhagyó formát szerettem volna, amely érzékelteti, hogy a Krisztussal járás az élet minden területére kihat, nem csak a templomban zajlik. Kamaszkoromban DJ is voltam, csak most nem bulit tartok, hanem a hitről és a tízparancsolatról beszélek, felhasználva Kálmán bácsi igehirdetéseit. Cakó Ferenc képzőművészt kértem fel a homokanimációk elkészítésére, mert azt éreztem, ehhez a témához anyagként leginkább a homok passzol, mert változékony, bármivé átformálódhat, a keletkezést és az elmúlást is szimbolizálja. Emellett a tízparancsolat átadásának körülményeit, a Sínai-hegyen és a pusztában történt eseményeket is reprezentálja. Cakó Ferenc képeit azután Szonjával videóeffektek segítségével modern vizuális látványvilággá „turbóztuk fel”, ahogy a DJ-knél szokás.
Hogyan kell elképzelni az igehirdetések színpadra történő „átfordítását”?
Hosszas, sziszifuszi írói munka volt. Az eredeti elképzelés alapján a közel négyszáz oldalas, kétkötetes igehirdetés-gyűjteményből kiemeltem a fontosabb mondatokat. Ez a változat azonban hosszúra és töményre sikerült, túl egyházias lett, nem ilyen hatást szerettem volna elérni. Világossá vált, hogy színházi keretek között nem működik, ha megpróbálom egy református lelkipásztor huszonnégy igehirdetését belepréselni három és fél órába. A színházban az a legfontosabb, hogy az előadás hiteles és személyes legyen, kíváncsivá tegye a nézőt. Szereptévesztésnek éreztem, hogy egy hivatásos lelkipásztor gondolatait mondom vissza. A magamévá kellett formálnom a szöveget, hiszen pont azért állok ki, hogy a saját hitemről és a parancsolatokkal kapcsolatos gondolataimról beszéljek. Írás közben az lebegett a szemem előtt, miként mondanám el mindezt annak a beszélgetőpartnernek, akinek semmi köze a hit kérdéseihez. Így hoztam létre végül (kilencedik verzióként) ezt a kétórás előadást, amelyben sok személyes elem van az életemből, lelkemből, hitemből, megtérésemről, ezeket pedig a tízparancsolat központi gondolatai kapcsolják össze, megtartva Kálmán bácsi prédikációinak alapvető állításait.
A projekt egyedi műfajmegjelölése „személyes előadás”. Valahol félúton van a színház és a bizonyságtétel között?
Valami furcsa elegye lett az igehirdetésnek, a bizonyságtételnek és a személyes sorstörténetnek. Színházban ilyesmit nem nagyon látni. Egyszerre szakrális, ugyanakkor él a színház eszközeivel is, hiszen esztétikai tartalommal, vizuálisan, zenével illusztrálva jelenik meg. Ugyanakkor nem él a színházi előadások hagyományos dramaturgiai konvencióival: nincs konkrét történet, kitalált karakter, a nézők érzéseit tudatosan irányító hatások. Ennél az előadásnál semmilyen kapaszkodóm nem volt, minden eddigi színházcsinálási hagyományt, rutint fel kellett rúgnom. Bármi legyen is, fölhúztam a vitorlát, de a szelet már nem én fújom. Ezt egyébként nehéz alkotóként feldolgoznom, mert általában arra törekszünk, hogy egy előadásnál minden precízen történjen, a hatásnak meghatározott értelme, konkrét célja legyen.
Nem jellemzi egyfajta jótékony maszatolás?
Semmiképpen. A színház világában ez rosszat jelent. Az a jó, ha az alkotók szándéka szerint, egzaktan, világosan történnek a dolgok. Ahol maszatolás van, ott bizonytalanság van vagy hazugság. Itt inkább arról van szó, hogy nem adott szerepet, karaktert játszom, amit komoly színészi munka, rákészülés előzött meg, hanem saját magamat adom. A saját lelkemből, szívemből, értelmemből beszélek, őszintén, aminek a hatását nem lehet „megrendezni”, mint egy klasszikus szerep esetében, hiszen akkor nem lenne egyenes és hiteles. Ebben az esetben viszont zavarba ejtő, hogy ezt a „szerepet” nem lehet jobban vagy rosszabbul játszani, mert ez én vagyok. Egyszerre önmagad vállalása, ugyanakkor teljes önátadás, önmagadról való lemondás, mert itt aztán egyáltalán nem fontos a saját sikered. Hálás vagyok Istennek, hogy kaptam bátorságot ebbe így belevágni.
Egyre inkább eluralkodik világunkban az értékekkel, normákkal szembeni cinizmus, ezek de- és újrakonstruálását hirdetik. Miért épp a tízparancsolatról tartja úgy, hogy ma is ez a kiegyensúlyozott emberi élet fundamentuma? Hiszen külső szemmel ráfoghatnánk: túl régen készült ahhoz, hogy 2025-ben is érvényes legyen.
Tréfásan fogok válaszolni: az alma is régen készült. A fizikai törvényszerűségek, a bolygók járása, az emberi szív működése, a hajnövekedés is elég régi. Ami régi, az nem mind rossz, az ellenkezője sem igaz, mármint hogy régen minden jobb volt. Ha nem hiszek az élő Istenben, akkor minden megkérdőjelezhető és felrúgható, de hiába tagadjuk például a gravitáció létezését, továbbra is érvényben lesz. A fizikai törvények mellett Isten törvényei is állandók. Keresztyénként hisszük, hogy a világmindenséget teremtő Isten által adott fizikai és szellemi törvények határozzák meg, mi a helyes, építő és hasznos. Ennek a tízparancsolat a fundamentuma, amely egyben az emberiség, a civilizáció alaptörvénye is. Szembe lehet vele menni, figyelmen kívül lehet hagyni, de annak következménye van. Én azt vallom, hogy mindannak, ami szembemegy Isten törvényeivel, baj, gond, pusztulás, rohadás, hiábavalóság a következménye. Megkérdőjelezhetjük a nemiség tényét, viszonylagossá tehetjük a lopást vagy az ölést, de a törvény attól még áll, és a törvényszegésnek következményei lesznek.
„Ebben a felfordult és zavaros élethelyzetben, amelybe jutottunk, arra van a legnagyobb szükség, hogy visszatérjünk az alapokhoz, Isten törvényéhez, amely eligazít, helyes döntésekre és életútra vezet bennünket. Az, hogy az ember elfordult Istentől és a maga kezébe vette az irányítást, sok bajt, kárt, tragédiát, téves döntést eredményezett. Számomra hitből és szívből fakadó vállalás az, hogy erre felhívjam a figyelmet” – vallja Rajkai Zoltán. (Forrás: jegy.hu)
A parancsolatok többsége azt fogalmazza meg, hogy mit ne tegyünk. Ez könnyen keltheti azt a sematikus képet az emberben, miszerint Isten törvényének lényege, hogy eltilt minket a világ dolgaitól. A szigorú szeretet korlátozva véd?
Ha az erdőben kirándulunk, és végigmegyünk egy ismeretlen túraútvonalon, felfedezzük azt is, hol vannak a veszélyek, az akadályok. Tapasztalatot szerzünk, és akit szeretünk, annak óvó szeretettel el is mondjuk, mire vigyázzon annak érdekében, hogy bajba ne keveredjen. Ez a végtelen szeretet mutatkozik meg abban is, ahogy Isten elénk tárja parancsolatai által, milyen tetteknek lesz rossz és melyeknek üdvös következménye. Az Úr nem hagyja elveszni az embert, egészséges, értelmes, biztonságos rendszert ad. De mit teszünk mi, emberek? Ész nélkül öldöklünk, hazudozunk, paráználkodunk, lopunk, önzők vagyunk, feladjuk a hitünket, ennek következményeként pedig fizikailag és lelkileg is pusztulunk, borzalmas erkölcsi káoszt kialakítva. Nem vagyunk képesek betartani a parancsolatokat, de fantasztikus kegyelem, hogy 2025-ben már nem ószövetségi szemmel kell tekintenünk ezekre a problémákra. Nekünk már van Megváltónk, Jézus Krisztus, ő a kulcs a tízparancsolat vonatkozásában is, hiszen ő maga mondta: nem azért jött, hogy a törvényt eltörölje, hanem hogy betöltse azt. Egyedül a Krisztusban való hit segíthet betartani a parancsolatokat.
Miben látja az Ige erejét?
Röviden: Jézus Krisztusban. Akiről azt mondja a Szentírás, ő a testté lett Ige. Színészként az elmúlt harminc évem azzal telt, hogy megfigyeltem, analizáltam, tanulmányoztam, értelmeztem „az embert”, hogy hitelesen formáljak meg karaktereket a színpadon vagy filmen. De az összes ismeretem, tudásom, tapasztalatom sem lenne elég olyan karakter kitalálásához, mint Jézus Krisztus. Ha valaki igazán megismeri őt, be kell látnia, hogy Jézus nem emberi, legalábbis szellemi, lelki értelemben semmiképpen. A földkerekség egyetlen személye sem lenne képes olyan gondolatokat, összefüggéseket megfogalmazni, olyan cselekedeteket véghez vinni, mint ő. Mi egész életünkben biztonságra, jólétre, stabilitásra vágyunk, nem értjük a kereszthalál ellentmondását, a Szentháromság misztériumát. Éppen ezért radikális és megvilágosító az a felismerés, hogy Jézus Krisztus tökéletes ember és valóságos Isten. Ez számunkra értelmileg feldolgozhatatlan, viszont roppant megerősítő a hitben. Egész más ezzel a meggyőződéssel elhordozni az élet próbáit.
Nem véletlenül esett a választása Cseri Kálmán igehirdetéseinek feldolgozására, hiszen ön is a pasaréti gyülekezetbe jár, itt jutott hitre. Milyen volt megélni azt a változást, amelyet a megváltás megértése és elfogadása jelent?
Nagyon-nagyon radikális volt. Szerintem egy ember életében nincs jelentősebb vagy nagyobb esemény, mint a megtérés. Teljes életmódváltást hoz magával, amikor rendezzük a kapcsoltunkat Istennel. Az Ige tükrében sok mindenről kiderült, amit addig jónak, helyesnek gondoltam, hogy az ellenkezője igaz. Soha nem voltam istentagadó, néha még imádkoztam is, például amikor a színművészetire felvételiztem, de a megtérésem az addigihoz képest egészen más istenképet hozott. Az ember kapaszkodik valamibe, amiről nem is tudja, létezik-e vagy sem, összegyúr magának egy kényelmes istenképet. „Nem kell templom, az Isten nem függ a bigott vallásosoktól, a keresztyénség avítt dolog” – gondoltam én is lazán a megtérésem előtt. Aztán kegyelemből szembetaláltam magam az élő Istennel, aki semmiben sem hasonlított arra, akit korábban elgondoltam magamnak.
Mi az, amivel mégis megragadta az evangélium?
A feleségemmel gimnazistakorunkban jöttünk össze, a kapcsolatunk „héja-nász az avaron” volt tíz évig, huszonnyolc éves koromra válságba jutott az életünk. Azt gondoltuk, megoldást jelenthet, ha összeházasodunk. Látványos celebesküvőt terveztünk, katolikus templomokat járva kerestük a tökéletes helyszínt. Egyszer Kriszti rátalált egy cikkre, amelyben egy egymást gyűlölő, válófélben lévő házaspár megtért a pasaréti gyülekezetben, ezután elsimultak a konfliktusaik, még az alkoholizmustól is megszabadultak. Így kerestük fel egy vasárnap reggel a Budapest-Pasaréti Református Egyházközséget, ekkor még azt sem tudtam, mi a különbség a különböző felekezetek között. Ráadásul szép templomot kerestünk, a Torockó téri épület pedig inkább tornateremre hasonlít, még tornya sincs. Tele volt a helyiség, az ajtó mellett, egy oszlopnál szorongtam. Kálmán bácsi beszédhibája is rögtön feltűnt, de amikor elkezdett prédikálni, tátva maradt a szám. Úgy éreztem, mintha személyesen hozzám beszélt volna. A miatyánk előtt egy percben mindenki magában imádkozott. Ebben a csendben szólalt meg bennem egy hang: „Megérkeztél, otthon vagy.” Még föl is néztem, azt hittem, valaki mellettem beszél. Letaglózott ez az élmény. Krisztivel közös megegyezéssel elkezdtünk járni az istentiszteletekre, végül itt házasodtunk össze, utána nem sokkal pedig meg is tértem. Saját életemben tapasztaltam meg annak az igazságát, hogy a hit hallásból van: megszólított az Ige.
A színészkedéssel általában világias, sőt kicsapongó életmódot társítanak az emberek, az ön példáján mégis azt látjuk, hogy a hívő színész nem paradoxon. Mit tapasztalt ezzel kapcsolatban a magyar szcénában?
Nem gondolom, hogy a színészek erkölcstelenebbek lennének, mint más szakmák művelői, többségük rendkívül fegyelmezett, kedves, nyitott, segítőkész ember, aki igyekszik tisztességes életet élni, sőt meglepő módon sok színész az átlagnál is zárkózottabb. Nem feltétlenül az exhibicionizmus dominál a magánéletünkben. Talán a reflektorfény és egyes színészek nyilvános botrányai vagy a sikerhajhász bulvárhírek miatt alakulhatott ki ez a sztereotípia ennek a hivatásnak a művelőiről, de bennem sosem élt ilyen kép a szakmáról. Ugyanaz történik ennek a világában, mint más munkahelyeken, akár még az egyházban is. Ugyanúgy vannak romlott, képmutató, hazug emberek és becsületesek, jóra törekvők is. Tény, hogy a nem szakmabeli számára érthetetlen lehet, hogy valaki csókolózik egy kolléganőjével, sőt esetleg szerelmi jelenetet játszanak el a színpadon vagy a képernyőn. Azzal viszont maga az alkotás sérülne, ha kihagynánk az élet ezen aspektusainak ábrázolását a művészetből. A saját személyiségünk, fizikumunk, lelkünk a munkaeszközünk, ez természetesen sok veszélyt és kísértést rejt. A színészt folyton elemzik, értékelik, kritizálják, ítéletet mondanak róla az alakításain keresztül, de magánemberként is. Óriási a kísértés, hogy mit áldozunk fel a hitelesség érdekében, mennyire megy rá a személyiségünk egy-egy szerepre. Ha például Nerót játszom, nem tehetem meg, hogy a szerep hitelességének eléréséért gátlástalan diktátorként bánjak a kollégáimmal, a családommal. Az úgynevezett method acting, vagyis a teljes átlényegüléssel járó színészkedés szerintem épp ezért rendkívül pusztító módszer, tönkre lehet benne menni lelkileg és pszichésen, ráadásul bántó a környezetünkre nézve is. Hívőként pont fordítva látok mindent: ha stabil, szilárd az értékrended, tisztában vagy a saját identitásoddal, erős a hited a teremtő Istenben, ezáltal ismered saját magadat és a helyedet a világban, akkor felül tudsz emelkedni a munkádon, az alakításodon. Nem függsz tőle, nem vagy kiszolgáltatva, nincs megfelelési kényszer, nem hajszolsz elérhetetlen célokat, és legfőképpen nem kergetsz homályos sikereket. Isten igazsága mindig erősebb, nem lehet vele vitatkozni. Amikor az Úrra nézek, mindig értékesebben, mélyebben, művészileg átgondoltabban tudok alkotni, mert nem az emberi önzésre, hiúságra, becsvágyra támaszkodom – teljesen szabad leszek ezektől.
Cikkeinket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben sok érdekes és értékes tartalmat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!