Istennek vannak módszerei

Nem szokványos keresztyén életútja van, említette a telefonbeszélgetésünkkor. Istent minden bizonnyal senki sem tartja szokványosnak, a keresztyének mégis miért várják el maguktól és gyakran másoktól is, hogy átlagos életútjuk legyen?

Egyszerre van bennünk vágy arra, hogy ne lógjunk ki túlságosan és ne legyünk átlagosak. Az a kép él a fejünkben a keresztyén életútról, hogy Isten mindent megad nekünk. Különösen egyetemi lelkészként találkoztam ezzel a felfogással. Isten nem ígéri, hogy megnősülsz, hogy születnek gyermekeid, hogy majd szereted az állásodat, a házadat, vagy hogy minden vágyad teljesül. Egyetemistaként nekem is volt olyan pont az életemben, amikor úgy tűnt,minden a legsablonosabban alakul majd az életemben: lelkészférj, közös szolgálat stb. De nem így alakultak a dolgok, és most negyvenhat évesen egyedül, gyermek nélkül élek. Ilyenkor felvetődik a kérdés az emberekben, hogy valamit rosszul csináltam. De inkább így kellene feltenni a kérdést: Miért pont így alakult az életem?

Vannak Istennek módszerei, stratégiái arra, hogyan munkálkodjon az életünkben?

A célja, hogy helyreállítsa az édenkerti állapotot, hogy az emberrel békességben és közösségben legyen. A vezetése a személyes történeteinkben is ezt a célt szolgálja. Ezt akarja elérni, és ehhez különböző módszereket használ. Isten változatos és kreatív. Minél előrébb jutunk a megszentelődés útján, a keresztyén életben, annál többféleképpen tapasztaljuk az útmutatását. Jónás könyve a Szentírásban jó példa Isten vezetésére. Egyértelműen szól a prófétához, aki a kérés ellenkezőjéhez lát hozzá. Ez velünk is megtörténik. Tudjuk, mit kellene tennünk, mégsem azt tesszük, és aztán jön egy vihar. Ez nem azt jelenti, hogy az Úr ma természeti katasztrófákat idéz elő miattunk, ám egy tőlünk független esemény, probléma megállíthat, és feltehet egy kérdést, amely fordulatot hozhat az életünkben. A betegséget, a halált nem Isten adja, de felhasználhatja arra, hogy megértsük az üzenetét. Ez is egy minta. Jónás a cethal gyomrában végre imádkozik, mintha megértené Isten akaratát, a történet folytatásából kiderül viszont, hogy nem. Ninivében kelletlenül végzi a szolgálatot, és ismét „jön egy vihar”. A próféta a pusztában várja, hogy eredménytelen legyen a prédikációja, de amikor elpusztul a neki árnyékot adó növény, Jónás bosszankodására Isten visszakérdez: én ne szánakozzak azon a hatalmas városon és a sok állaton?! „Te szánod ezt a bokrot, amelyért nem fáradtál, […] Én pedig ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost, amelyben több mint tizenkétszer tízezer ember van…?” Válasz helyett kérdés az üzenet, hogy kegyelemre és könyörületre tanítsa a prófétát.

Hogyan tapasztalta meg, hogy Isten nem választ adott, hanem kérdezett?

A gyermekeket még nem kötik a hitszabályok, megszokások, ezért olyan kérdéseket is megfogalmaznak, amelyeket jó keresztyénként nem tennénk fel. Isten mintha rajtuk keresztül szólítana meg és gondolkodtatna el. A legutóbb azonban egy felnőttet használt erre. Nehéz helyzetében érdekelte, Isten hogyan viszonyul az öngyilkosokhoz. Nem véletlenül kaptam a kérdést. Az a véleményem, hogy az öngyilkos a maga kezébe veszi az irányítást, úgy tesz pontot az életére, hogy nem tudja, mi történik utána. De a kérdező élethelyzete arra intett, ne törjek pálcát afölött, aki ezen gondolkodik. Szeretjük magunkról azt gondolni, hogy együttérzők vagyunk, ezért is kellenek az ilyen kérdések, hogy rájöjjünk, bennünk is van ítélkezés, nem vagyunk jobbak, nekünk is szükségünk van a kegyelemre, Istenre.

Említette, hogy a különböző élethelyzetekben az Úr különbözőképpen mutat utat. Iskola- és egyetemi lelkipásztorként ezt hogyan tapasztalta?

Isten gyakran rákényszerítette a hallgatókat, hogy lépjék át a határaikat, amelyeket önmaguktól nem tettek volna. Az egyik egyetemi gyülekezetben volt egy csendes diák, aki szívesen szolgált a háttérben, de idővel az elöl álló szolgálattevők elmentek, és a lelkipásztora unszolni kezdte: „ Itt az idő, előre kell lépned, már nincsenek előtted!” A csendesebbek tudják, hogy ehhez nem elég az emberi akarat, szükség van a mennyei erőre is. Ez több mint személyiségfejlődés, ezt a teológusok önmeghaladásnak nevezik. Számos ehhez hasonló helyzetet láthattam.

Istennek vannak olyan mozzanatai az életünkben, amelyeket újra és újra megismétel.

Volt egy idő az életemben, amikor az Úr mindig oda vitt, ahova nem akartam menni. Megtörtént, hogy nagylelkűnek éreztem magam Istennel szemben, mivel nem arra kértem, mennyi mindent tegyen az életemben, hanem csak egy dolgot: ne küldjön Csengerbe gyakornoki évre, mivel a közelben szolgált a volt barátom. Isten mégis belekényszerített a helyzetbe, rendeznem kellett a viszonyomat. Mintaként kezdtem értelmezni, hogy Isten mindig oda küld, ahova nem szeretnék menni. Iskolalelkészi szolgálatra azonban magam is vágytam. Amikor megkaptam az állást, eltöprengtem, hogy az Úr talán tréfát űz velem, megmutatja, hogy amire vágyom, az rossz. Isten nem így működik! Számos eszköze van a tanításunkra, nem szűkülhetünk be, egy mintázatban várva a vezetésére. A teológia végeztével nem kaptam Igét arra, hol helyezkedjem el. Az oktató lelkészem világította meg, hogy Isten a gondolataimat és az érzéseimet is formálhatja, sőt később megértettem, hogy elültethet bennünk ötleteket, amelyek az ő tervét képezik. Persze nem hagyatkozhatunk csupán az érzéseinkre.

Mi volt a legváratlanabb megszólítása az Úrnak, amire nem számított?

Negyedéves teológusként Németországban tanultam egy évet. Az idegen országban, nyelvi közegben, ahol az emberek a hitüket is másképpen élték meg, amikor nehézségbe ütköztem, Isten mindig váratlanul, tőlem független módon segített – némiképp már meg is szoktam. Egyik este gyülekezeti programra, egy számomra ismeretlen városrészbe tartottam, amikor eltévedtem. Még nem voltak okostelefonok forgalomban. Nem teszek gyakran ilyet, de akkor felnéztem az égre, és elkeseredésemben így fogalmaztam: „Istenem, most csinálj valamit, mert nem tudom, merre menjek!” Már nem emlékszem, hogyan, de váratlanul segített. Érzékenyebbé váltam Isten vezetésére az idegen közegben, és megerősítette a hitemet. A történetemnek persze nem az a tanúsága, hogy dróton rángathatjuk Istent. Az Úr vezetését többnyire a keresztyénekhez kötjük, azonban hitetlen emberek, sőt ateisták révén is megérinthet minket. Az első Bibliámat anno egy nem keresztyén testvéremtől kaptam. A nővérem megismerkedett a helyi gyülekezet lelkipásztorával, akinek megemlítette, hogy a húgát érdekli a keresztyénség, és így küldött nekem egy Szentírást. Legyünk nyitottak! Isten nem keresztyén könyveken és filmeken keresztül is megszólíthat, sőt a kötözködő munkatárs kérdésein keresztül is. Nincs baj a kétellyel – megerősíthet a hitünkben.

Mennyire változnak Isten „módszerei” a történelem során, hiszen az ókeresztyének hitvilágát a többi mellett a prófétai szó határozta meg, amely ma már nem jellemzi a gyülekezeteinket.

Mi, reformátusok szkeptikusak vagyunk a csodákkal szemben, pedig az ősgyülekezet idejében számos gyógyulás történt. Bizonyos felekezetekben, keresztyén közösségekben ma is gyógyítanak. Talán nehezen elfogadható a véleményem, Istent nem korlátozhatjuk, és nem mondhatjuk azt, hogy régen tudott csodákat tenni, ma pedig már nem. Az Úr ma is gyógyíthat, csak nem biztos, hogy van elég hitünk ahhoz, hogy lehetővé tegyük a számára. Ha azt mondaná nekünk egy gyülekezeti tag, hogy kijelentést kapott Istentől, talán túlhajtott lelkiségnek vagy pszichiátriai problémaként értelmeznénk ezt. Az Úr azonban valóban adhat kijelentést annak, aki nyitott erre. Lelkigondozok egy embert, aki az Istentől rendszeresen kapott kijelentéseire támaszkodva éli az életét. Könnyen félrecsúszhat az életünk, ha olyan kijelentéseket is az Istentől kapottnak vélünk, amelyek ellentmondanak a Szentírásnak. Nem támaszkodhatunk csupán erre. Jézus is figyelmeztet bennünket: „Sokan jönnek majd az én nevemben, és azt mondják: Én vagyok! – és sokakat megtévesztenek.” Legyünk óvatosak! Isten módszerei nem változnak, csak némelyeket már nem tudunk befogadni. Egy fényes fehér öltözetű angyaltól ma inkább megijednénk, mint kedvesen üdvözölnénk. Ma hétköznapi ruhába öltözött angyalokat küld, gyakran bennünket. Nem kétségbe szeretne ejteni, hanem úgy szólítani meg, hogy megértsük az üzenetét. És a legtöbbünknél nem a fényes ruhás alak a célravezető, mint anno Gedeonnál.

Gedeont említette… A Szentírásban újra és újra megismétlődik, hogy Isten küldötte felülértékeli a megszólítottját. „Az Úr veled van, erős vitéz!” – mondja az angyal Gedeonnak, miközben a présházba bújt el búzát csépelni, hogy megmentse Midján elől.

Miért nem a rabbinövendékek közül választott Jézus, akiknek eleve volt bibliaismerete? Miért halászokat és a megvetett vámszedőt hívta el? Mindez Isten szabad akaratát mutatja. Mindannyiunknak megvan a története, amikor alkalmatlannak éreztük magunkat a feladatra, amelyre elhívott az Úr, a későbbi történések mégis neki adtak igazat. A gyülekezetünkben ketten szolgálunk lelkipásztorként, az elmúlt esztendőben a vezető lelkipásztor lehetőséget kapott, hogy fél évre Amerikába költözzön. Ő alapította a gyülekezetünket, az elmúlt hét évet végigdolgozta. Szüksége volt a pihenésre, de nem voltam felkészülve a vezetésre, féltem a feladattól, és közben tanulmányokat is folytattam. Távollétében a gyülekezettel, a presbitériummal közösen vittük a terheket, és a közösségünk erősödött lelkileg. Hasznos volt, a vezető lelkipásztor szemszögéből látni a teendőket, megérteni némely döntése hátterét. A fél év mégsem egyértelmű diadalmenettel zárult, megtapasztaltam a határaimat, bizonyos vezetői készségekben valóban gyengébbnek bizonyultam, ám ez is alázatra tanított.