Istenben vessed bizodalmadat

Mesélne a Psalmus Hungaricus felépítéséről?
Ez a gyönyörűen felépített darab nagyon jól strukturált zenei forma, amelyben a zenekar, a szólista és a kórus közel egyenlő szerepet kap. A mű dramaturgiailag is szépen felépített. A kezdeti rövid zenekari felkiáltás után egy egyszólamú kórus zsoltáréneke következik. A darab gyakorlatilag ezután indul, amikor a szólista énekelni kezd. Ezt követően a szólista és a kórus hosszan felelget egymásnak. Ha párhuzamot vonnék más zeneszerzővel, akkor Johann Sebastian Bach lenne az, akinek a passióiban valami hasonlót lehet felfedezni. Ott az evangélista meséli el a Krisztus szenvedéstörténetét, és a kórus nagyon sokszor, mint a nép van jelen a passióban. A Psalmus Hungaricusban is megfigyelhető valami hasonló, de dramaturgiailag itt a szólista (Dávid) inkább tanítja a népét, a tömeg pedig idővel megtanulja a leckét, és egy ponton a szólista nélkül, egyedül énekli fennhangon a kezdő dallamot.

A gondolati-tartalmi síknak van a Kodályi műben valamilyen jól megfigyelhető érzékeltetése bizonyos zenei elemek segítségével?
Hogy csak egy párat említsek, amire a hallgatók ilyen aha élménnyel rá tudnak csodálkozni: van egy pillanat a darab első felében, amikor a szólista arról énekel, hogyha galamb lett volna, akkor ő milyen szabad lehetne, és ezen a ponton Kodály Zoltán egy mélyről felszálló szólófuvola-frázist ír a fuvolistának, ami egy madárnak az elszállását festi meg fantasztikusan. Hogy egy másik szép momentumot idézzek a mű második részéből: egy hatalmas zenekaros építkezést követően – egy intim, hang hangvételből eljutva a zenekari fortissimóig – arról énekel a kórus, hogy: „Az igazakat te mind megtartod, / A kegyeseket megoltalmazod, / A szegényeket felmagasztalod” – ahol egy gyönyörű és optimista zene- és énekkari hangzás van, majd pedig a következő pillanatban azt festi meg a zeneszerzőnk, hogy: „A kevélyeket aláhajigálod” – és itt rögtön el is komorodik a zenei anyag, illetve egy fölülről lefelé irányuló énekkari és zenekari szólammozgás figyelhető meg. Számtalan ilyen van a műben, úgyhogy érdemes ilyen füllel is hallgatni a koncertet.

Hol lehet Istent tetten érni a darabban?
Az elejétől a végéig. A szöveg a XVI. századi Kecskeméti Vég Mihály énekszerzőnek az 55. zsoltár szabadfordítása. Nagyon érdekes a szöveg: egyfelől Dávid kora emberének problémáit lehet felfedezni benne, tetten lehet érni a XX. századi ember gondjait, bánatait, a háborúk sújtotta környezetet, és természetesen a mai életünk is benne van. Ez Kodály Zoltánnak egy terméketlen időszak utáni első műve. Egy nagyon reménytelen pillanat utáni felkiáltás, sóhaj – ezt lehet érteni egy zeneszerzői krízis végének, de az első világháború és a Trianon utáni reményvesztettségnek a hangjai is benne vannak a darabban. Nagyon sokrétű a mű. És Isten az elejétől a végéig ott van, vezet és vigasztal!

Milyen többletet jelent az, hogy ezt egy református kórus adja elő?
Mi ebben abszolút hiszünk, amiről éneklünk, és amiről szól ez a mű! Túl azon, hogy az élet ide-oda sodor minket vagy ilyen-olyan problémáink vannak, mégiscsak van felettünk egy hatalom, aki maximálisan a kezében tart és vezeti az életünket. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt minden együttes – amikből idén a Psalmus Hungaricus születésnapja miatt nagyon sok van – ilyen lelkiséggel tudja előadni. Ezt azért is merem kimondani, mert az elmúlt hétvégén ezt kétszer is előadtuk, és nagyon komoly, megérintő lelki töltete volt ezeknek az előadásoknak.

Milyen érzés vezényelni egy ilyen művet? Mihez tudná hasonlítani?
Nekem mindig különleges élmény, amikor ilyen lelkiségű művet dirigálhatok. Nem olyan sok van a zeneirodalomban, de hogy még egyet mondjak, amit hasonlóan szeretek, az Liszt Krisztusa, illetve a már említett Bach-passiók, és természetesen van még jó pár olyan, amikben tetten lehet érni ezeket a nagyon mély gondolatokat, és nemcsak a szövegben, hanem a zeneszerző által a partitúrába beírt hangjegyekben, amiket hatalmas élmény felfedezni és nem kisebb megvalósítani.

Miért lehet az, hogy Kodály Zoltán ezen művét külföldön kevésbé ismerik?
Kodály Zoltán művészete hála Istennek egyre jobban ismert határainkon túl is. Volt egy nemzetközi karmesterverseny augusztusban (aminek harmadik helyezettje Erdélyi Dániel lett – a szerk.), amikor alkalmam nyílt külföldi kollégákkal beszélgetni. Boldogok voltak, hogy foglalkozhattak a Psalmus Hungaricussal, ami a versenynek is kötelező anyaga volt, és egytől-egyig mind azt mondták, hogy ők akármerre járnak a világban, szeretnének még ezzel a darabbal foglalkozni. Mert méltatlanul nem ismert, és tenni kell azért, hogy ezt megismerjék. Én is ezért, ha külföldön választok programot, mindig szoktam magyar művet előadni, illetve nekünk, magyaroknak is van azért teendőnk, mert Kodály Zoltán, Bartók Béla, Dohnányi Ernő mellett még számtalan olyan zeneszerzőnk van, akiknek a művészetét nem feltétlenül úgy ismerjük, ahogyan azt kellene.

Mi teszi ezt az alkotást hungarikummá?
Kodály Zoltán ugyan népzenét nem ír ebbe a darabba, sem népdalt egy zsoltár-oratóriumba, viszont nem tudja és nem is akarja kivonni magát azon népzenei hatások alól, amiket ő egyrészt átél, másrészt más műveiben rendszeresen alkalmaz. Ezért sok népzeneszerű motívum van a darabban – akár csak a kezdő kórus dallamának népdalhoz hasonlító felépítését véve –, tele van a partitúra népzenei ihletésű dolgokkal.

Az eseményen az igei szolgálatot Berkesi Gábor, az egyházközség korábbi, nyugalmazott lelkipásztora látja el. Megjelenik majd a mű vagy a szerző valamilyen formában az igehirdetésében is?
Igen, feltétlen. A pilléreket megépítjük, mint a jó hídépítőmester: Dávid király–Kecskeméti Vég Mihály–Kodály Zoltán. Szentföld–reformáció Kecskemétje–Budapest ’23-ban, annak minden közös élménye, emléke, keserűsége, harca. Ő az örök megoldás: „Igaz vagy, Uram, ítéletedben” – mondja a zárókórus. „Te igazat teszel” – szeretnék erről beszélni. Valamint Kodálynak a gyülekezetünkkel is volt kapcsolata: írt a templomunk orgonájának felszentelésére egy művet, a 114. genfi zsoltár feldolgozását. Annak idején ide szánta, nekünk címezte egyértelműen. Érdekesség, hogy a bemutatásakor a pártvezetés csak négy ember jelenlétét engedélyezte: Kodály a feleségével, az akkori lelkész és Csomasz Tóth Kálmán bácsi – rajtuk kívül senki más. Tehát van kapcsolatunk Kodállyal. Mint katolikus embernek vannak igen-igen szép zsoltárfeldolgozásai – önmagában üzenet. Nem ökumenikus mozgalmár, de mégis műveli az ökumenét teljes valójában.

Üzen valamit a Psalmus Hungaricus korunk számára?
Teljes mértékben. A mű két nagy egységből áll. Az egyik a súlyos, kemény panasz. Ezt Kodály maga is átélte. Nem politikai értelemben, de részt vett a direktórium munkájában a Tanácsköztársaság idején. Soha nem volt kommunista: azt látta, hogy szegény emberekért zajlik éppen sok minden – a felemelésükért –, elsőként ő is beszállt, de emiatt őt sokan támadták. Ott volt Trianon, ami benne volt a szívében-lelkében, az is fájt a lelkének, és ez hozta el ide: a mű első része egy nagy panaszhalmaz. A fordulópont a tenorária aranymetszéspontja: „Te azért lelkem, gondolatodat, / Istenben vessed bizodalmadat, / Rólad elvészi minden terhedet, / És meghallgatja te könyörgésedet” – és itt megfordul a mű. Ettől kezdve jön az istenmagasztalás nagy diadalmas zárókórusa. Ez minden korban üzenet, hogy ha panasz van a szívemben, ha kevésbé vagyok jókedvű keserűségemben is: „Te azért lelkem, gondolatodat, / Istenben vessed bizodalmadat” – ez minden templomban és gyülekezetben mindig aktuális.

Van valamilyen személyes kapcsolódása a darabhoz?
1972 szeptemberében ifjonc teológus diákként énekeltük a debreceni kántussal nagyegyházi ünnepélyen a Nagytemplomban. A helyi MÁV-zenekaré volt a zenekari rész, a kántusé az énekkari és Simándy Józsefé a tenor szóló. Óriási élmény volt. Tehát én magam is énekeltem, és a bátyám vagy tízszer vezényelte életében a Psalmus Hungaricust. Ismerjük jól a művet és szeretjük.