Istenismeret nélkül magunkat sem ismerhetjük meg

– Az önismeret leghétköznapibb gesztusával kezdeném a beszélgetést. Reggel az ember odaáll a tükör elé, megborotválkozik, kicsit rendbe teszi magát, számba veszi az ősz hajszálakat, a szarkalábakat, kicsit elgondolkozik, elmereng a múlton, jövőn. Ha a magyar református közösség odaáll reggel a tükör elé, mit láthat? Milyen karakterjegyek jellemzik ezt a közösséget? – vezette fel az önismeret témáját a pódiumbeszélgetés moderátora, Ablonczy Bálint újságíró.

– Életünk elkerülhetetlen és állandóan velünk lévő, szeretetteljesen kényszerítő körülménye az önismeret, amely nemcsak önmagunk, hanem saját közösségünk megismerésére is irányul – mondta Imre Mihály, a Debreceni Egyetem professor emeritusa, aki fontosnak tartja az önismeret történelmi dimenzióját is. Az irodalomtörténész szerint mint ahogy a magyar reformátusságnak vannak különböző korszakai, úgy az önismeretnek és az istenismeretnek is vannak egymástól jól elkülöníthető időszakai.

Grezsa Ferenc úgy vélte, a traumatizált történelem nagy hangsúllyal jelenik meg nemcsak a reformátusok körében, hanem általában a magyarság körében is. A Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusa szerint már keresik a választ arra, hogy mit lehet kezdeni a generációkon átívelő történelmi traumákkal és ezeknek a lenyomatával, viszont még nincs meg a megoldás. „Nincs összekötve aktuális létállapotunk azokkal a történelmi eseményekkel, amelyeket a magyarság és azon belül a reformátusság is elszenvedett." A pszichiáter szerint viszont a transzgenerációs szorongás, a kisebbrendűségi érzés és a bizonytalanság gondolata mind visszavezethető a magyarság történelmi traumáihoz.

– Amikor reggel a tükörbe nézek, akkor először önmagamat mint reformátust látom. Egy vívódó embert látok a magam tükörképében, akár a hitemet illetően is, amelynek megvannak az alapjai, és remélem, hogy elég erős, de folyamatos a vívódás, és nem fogynak el a saját magamnak feltett kérdések sem. Ennek a vívódásnak jobban örülök, mintha elégedett volnék a reformátusságommal – fogalmazott Grezsa Ferenc. – Lenyűgöző és mellette elkeserítő tapasztalataim is vannak a református közösségekről, sok az ellentmondás – osztotta meg tapasztalatát a pszichiáter, aki szerint lenyűgöző, lelkesítő élményei e téren zömmel a határon túli közösségekhez kötődnek, a lehangoló vagy kérdőjeleket fölvető tapasztalatokat leginkább itthon szerezte.

– Ha a tükörbe nézünk, a református egyháznak karikás a szeme, és nem tudjuk eldönteni, hogy attól-e, hogy másnapos, vagy hogy rosszat álmodott. A tükörben kicsit túlhízottnak látom a református egyházat. Akkor hízik az ember, ha nem jól éget – fogalmazott Bogárdi Szabó István. Eszmefuttatása szerint az egyház az elmúlt harminc évben „bepakolt”, és nem tudja elégetni, csak gyűlnek a zsírpárnák. – Lehet, hogy azért hizlaljuk magunkat, mert nagy a feszültség, és a kövér ember jobban bírja a stresszt? – tette fel a kérdést a zsinat korábbi lelkészi elnöke. Szerinte a tükörbe tekintő református egyház borostás is, nem ártana megborotválkoznia. De nem fog, mert „kuruc szeretne lenni, erdőkben bolyongani, kívül állni, közben stratégiákat fogalmaz meg arról, hogy hogyan kéne beleállni a munkába, miközben kívül is kéne maradni valahogy az egészen.”

Bogárdi Szabó István szerint ha minden magyar reformátust, aki szerepel valamelyik gyülekezet választói névjegyzékében megfújna a Szentlélek a következő vasárnapon, hogy menjen el templomba, nem férnének be. – Miért nézőpont ez a statisztikai őrület? Nem így tenném fel a kérdést. Kik járnak templomba? Mindenkinek templomba kell járnia? – ez nagyon református kérdés. Akkor jó a kereszténységnek, hogyha vasárnaponként kilenc és fél millió magyar embert beszuszakolunk a templomokba? – kérdezte a korábbi dunamelléki püspök. Bogárdi Szabó István hozzátette: nem vitatja el a statisztikai kérdezés jogosultságát, de csapdának látja az olyan egyház képét, amely mindenkinek meg akar felelni.

Grezsa Ferenc szerint az istentiszteleten kívül sokféle módja lehet a hit megélésének, a vallás gyakorlásának. – Másfelől ezt egyfajta tünetnek tekintem, mert a gyülekezeti életnek a templomi jelenlét nagyon fontos összetevője. Személy szerint nagyon sajnálkozom, hogy például a saját gyülekezetemben, amelyik három iskolát tart fenn, nem látom a szülőket – sem – a templomban – mondta.

Imre Mihály tapasztalata az, hogy nem csak a templomokból hiányoznak a reformátusok. – Amikor 1990-ben megtörtént a rendszerváltás, akkor egyetemi oktatóként éveken át az volt számomra a megdöbbentő, hogy a bölcsészkart elárasztották az egyházi iskolákból jövő fiatalok, akik hozták magukkal a saját konfesszionális kultúrájukat – fogalmazott. A professzor szerint fontos az, hogy a kultúra vertikumában megjelenjék a reformátusság, ám tapasztalata szerint az utóbbi években hatalmas lejtmenet következett be ebben a tekintetben. Imre Mihály fontosnak tartja, hogy a közvélemény- és értékformáló értelmiség sorai között ott legyenek a reformátusok, akik által érvényesülhetne az a kulturális, külső kisugárzás, amely erősíthetné az egész magyar reformátusság kondícióit.

Imre Mihály a beszélgetés címére utalva felolvasta Károli Gáspár Vizsolyi Bibliába írt előszavát, amely arról szól, hogy Istent az általa teremtett világ és írott Igéje által ismerhetjük meg. – Isten kijelentette magát a teremtett természet által, és kijelentette magát számunkra a Szentírásban – mondta.

Bogárdi Szabó István szerint ugyanerről szólnak a kálvini Institucio első fejezetei, valamint hasonlóról beszél Pál apostol is a római levélben. A püspök szerint ha elővesszük a régi írásokat, jól látjuk, azok Isten és önmagunk megismeréséről beszélnek, nem csupán önmagunk megismeréséről.
Úgy véli, önismeret helyett emberismeretről kellene beszélni, hiszen önmagunk és a másik megismerése mindig összjáték eredménye. – Nincs esélyünk önmagunk megismerésére, ha Isten önmagát ki nem nyilatkoztatja számunkra – fogalmazott.

A fentiekkel Grezsa Ferenc is egyetértett. – Az én önmagában nem létezik, csak a kapcsolataiban, amelyekbe beleértendő az istenkapcsolat és a másik emberrel való kapcsolat is. Az én kizárólag ezekben értelmezhető és ismerhető meg. Megítélésem szerint teljes mértékben még így sem – mondta.

– A lelkészi hivatást érintő, de valójában minden református keresztyén ember számára feltehető kérdés, hogy azt a hitbeli meggyőződést, amelyben éljük az életünket, azokat a valláserkölcsi alapelveket, amelyek mentén szeretnénk élni, és amelyek felé törekszünk, vajon képesek vagyunk-e mások számára is vonzó módon kifejezni. Ez súlyos önismereti kérdés – vélte Grezsa Ferenc, aki szerint sokan fogalmaznak úgy, hogy ők hívők, de a maguk módján. – Jó lenne tisztázni, hogy mit jelent ez a magam módján, és miért ezen a módon, miért nem egy másik, hagyományos módon – kérdezte.

Bogárdi Szabó István szerint a mai ember nem igazán keres, inkább kivár. – A társadalom nagy része figyel minket: tényleg az-e az egyház, aminek ígérjük magunkat. A korábbi püspök szerint lassan mi is Cargo-kultuszban élünk, mint azok a bennszülöttek, akik az eldugott Csendes-óceáni szigeteken isteni ajándéknak tekintették a repülőgépről ledobott csomagokat.

– Mennyből az angyal, meg karácsony. Nagyon szép. Az egyház mindenkit szeret, még az igazságot is agyonveri a szeretet jegyében, lassan eljutunk ide. A nagy kulturális trend, hogy nincs igazság, hogy nincs egy meg egy az kettő, nincs férfi, nincs nő, mindenkit szeretünk. Mindig győz a szeretet. Közben azt vesszük észre, hogy összedőlt a világunk. Szerintem a mai ember nem csinál semmit, templomba se megy, de az udvaron azért ki van készítve a leszállóhely a mennyei ajándéknak – fogalmazott Bogárdi Szabó István.