Istenkapcsolat és világkép

Mit jelent ma keresztyénként gondolkodni?

Hajlamosak vagyunk ezt értékek mentén megfogalmazni, kiemelve a szeretet, az igazságosság, az alázat vagy az emberi méltóság fontosságát. Ezek önmagukban semmitmondóak, hiszen a humanizmus is magáénak vallja őket. Keresztyénként egyedi látásunk van Istenről, az emberről, a történelemről, a kultúráról, a tudományokról és a művészetről. Ez a mondanivaló nem értékek mentén, hanem a személyes istenkapcsolatban fogalmazódik meg, ebből fakad a mi sajátos világnézetünk.

Mennyire lehet ezt a világlátást összeegyeztetni más eszmék szemléleteivel, például a liberalizmussal?

Minden kevert megközelítés mögött a párbeszédre való törekvés áll. Nem jutunk előre, ha elzárkózunk a dialógus elől. A keresztyén identitású liberalizmus és konzervativizmus egyaránt megjelenhet politikai és lelkiségi szinten. Mindkét megközelítés leválasztja egymásról a keresztyén gondolkodás kapcsolati és világnézeti aspektusát. A keresztyén liberalizmus a személyes hit fontosságát hangsúlyozza, mintha ez csupán belső lelki valóság lenne, amely független a mindennapoktól, ahol más ideológiát is érvényesíthetünk. A keresztyén konzervativizmus a világnézeti aspektust hangsúlyozza, bizonyos értékek – család, nemzet – fontosságát megragadva, pedig a keresztyénség éppen a személyes istenkapcsolattól lesz nyitott, folyamatosan alakuló rendszer. A keresztyénség a feltámadásnál kezdődik, amikor leomlott a fal élet és halál, mulandóság és örökkévalóság, Isten és ember között. Ha az üres sírra tekintünk, rádöbbenünk, hogy nincs egy négyzetméternyi hely sem a világban, ahol Jézus Krisztus hatalma ne lenne győztes módon jelen. Ez a kiindulópont végtelen belső szabadságot ad arra, hogy bátran és magabiztosan mozogjunk az élet minden területén a családtól a hivatásunkon át a tudományokig. A többi világnézet, ha beemel is bizonyos elemeket, értékeket a keresztyénségből, nem tud mit kezdeni a feltámadás tényével és Krisztus totális igényével, aki egészen magának akar engem.

Ebből milyen viszonyulás következik a minket körülvevő világhoz?

Vallásunkban a kezdetetektől fogva jelen vannak azok a csoportok, amelyek ellenségesen tekintenek a mindenkori kultúrára. Ítélkező, elutasító lelkülettel fordulnak a világ felé, és kis istenszigeteket próbálnak létrehozni. A másik véglet az, amikor a világgal való teljes összekapcsolódás irányítja egy közösség életét, és ezáltal elveszti önazonosságát, egyedi jellegét. Doktori tanulmányaimban egy holland teológussal, Abraham Kuyperrel (1837–1920) foglalkozom. Ő egyszerre volt végtelenül kritikus saját korával, bírálva a francia forradalomból kisarjadó modernitást, eközben lelkészként, újságíróként és politikusként sajátos, hitből fakadó mondanivalója volt a tudományról, a művészetről, dialógusba lépve kora nagy gondolkodóival. A keresztyén gondolkodás már említett kapcsolati és világnézeti aspektusának együttes megélése segít a körülöttünk lévő világra kettős fókusszal tekinteni. Az Istennel való kapcsolat folyamatosan megerősít abban, hogy „nincs itt maradandó városunk”, így vágyakozunk a Jézussal való még teljesebb együttlétre. Ugyanakkor a hitből fakadó világnézet arra inspirál, hogy már ebben az életben formálói, alkotói legyünk a körülöttünk lévő valóságnak.

Hogyan lehet ezt a kettősséget megélni az egyházi és az egyházon kívüli valóságban?

Aktív gyülekezeti közösségben élve könnyen eltávolodunk a nem keresztyén emberek gondolkodásától. Pedig egyszerre kellene Isten Igéjét és a körülöttünk lévő valóságot vizsgálnunk ahhoz, hogy valódi „hídemberek” lehessünk. Itt, a Gyulai Pál utcában időnként olyan, személyes útkeresésben lévő emberek keresnek fel, akik számára csak a következő állomás vagyunk a spirituális lehetőségek sorában. Vannak előzetes lelki tapasztalataik és megéléseik, de nem azokkal a szavakkal írják le, amelyek nekünk megszokottak; az egyházi nyelvezet idegen számukra. Épp miattuk indítottuk azt a csoportot, ahol a kereső, érdeklődő embereknek is helye van. A vallásos szóhasználat ma már csoportnyelv, korunk embere nem a teológia fogalmaival fejezi ki spirituális tapasztalatait. Hogy számukra is érthetők legyenek a gondolataink, tudatosabban kellene megválogatnunk a szavainkat, amikor a hitünkről beszélünk. Ezzel nem azt kívánom, hogy hagyjuk el a teológiai terminusokat, viszont fordítsunk külön figyelmet arra, hogy mindenki számára világos legyen, mit értünk a használt fogalmakon. A keresőkkel való beszélgetés számunkra is lehetőség, hogy a hitünkhöz ne a hitvallási formulák, hanem a személyes tapasztalatunk felől közelítsünk.

Mi az, ami ezeken a beszélgetéseken vonzóvá teszi a keresztyén életet?

Először mindig próbálom megérteni az adott ember szemléletmódjának főbb sarokpontjait. Döbbenetes, hogy az a gondolkodásmód, amelyet a posztmodern filozófusok leírtak az 1970-es években, itt járkál közöttünk, a belvárosban. Vágynak valamilyen életcélra, de fontosabb a jelenben átélt élmény; szeretnének elköteleződni, mégsem tudnak megállapodni; közösséghez akarnak tartozni, de mindig a személyes prioritások kerülnek előtérbe; belső békességre sóvárognak, de úgy érzik, ez majd az önfejlesztés vagy a személyes jólétük, szabadságuk elérésekor fog beteljesülni. Miután megismertem a gondolkodásukat, igyekszem valamit megosztani a hittapasztalatomból: Milyen lelkiállapotot és ebből fakadó cselekvést jelent a keresztyénségem? Miként találtam meg ebben az identitásomat, életcélomat, békességemet, motivációmat? Ezzel igyekszem felkelteni a vágyat az Istennel való életre. Csak ezután fogalmazok meg hittani tételeket Jézusról, a megváltásról, és ezt is aktuálisan alkalmazom a kereső ember által felvetett életkérdésekre, ezzel segítve az általam leírt lelkiállapot elérését. A posztmodern ember az érzései és a tapasztalatai által értelmezi a valóságot, egy-egy ilyen beszélgetésben ütközhet kétféle megélés, és ez felkeltheti a vágyat az Isten iránt.

A Biblia tanítása alapján élő ember viselkedésében számos dolgot furcsállhatnak a kívülállók, hiszen ez nem velünk született értékrend. Alapvetően nem következik az emberi természetből például, hogy ne haragudjunk arra, aki ártott nekünk.

Az elengedés vagy a megbocsátás nem kizárólagosan a keresztyénség tanítása. A jelenleg hódító keleti vallások is vallják ezt a látásmódot, ezért az alázatos viselkedésünkről nem feltétlenül fognak arra következtetni mások, hogy hívők vagyunk. Sokan úgy tartják, hogy az evangélium hirdetésének a hiteles élet a legfőbb módja. Manapság viszont a végtelen vallási keveredés miatt mintha már nem lenne elég ez a fajta viselkedés: a szavainkat is mellé kell tennünk, miért így élünk. Ezt mások is megteszik a saját meggyőződésük kapcsán. Miért ne mondhatnánk el mi is, hogy azért tudtunk megbocsátani, mert Isten is megbocsátott nekünk Jézusért?!

Hiába élünk olyan országban, ahol elfogadott a keresztyénség, olykor mégis nehéz szavakkal is vállalni a meggyőződésünket.

Így van, hiszen ez azonnal mindenféle asszociációkat kelt az emberekben, és könnyen előjönnek ismert panelekkel, utalva az álszent egyházra, a keresztes háborúkra vagy a politikai keresztyénségre. A hitünk megosztását hajlamosak vagyunk úgy elképzelni, mintha azt jelentené, hogy az ember kiáll a munkahelyén, és elmond egy beszédet. Ezzel szemben a kapcsolatok fontosságát hangsúlyoznám, hiszen az evangélium a római levél alapján „hitből hitbe” terjed, azaz egyik embertől a másikig. Ha egy baráti, munkatársi kapcsolatban látja a másik, hogyan élünk, a szavainknak is hamarabb hitelt adhat. A posztmodern gyülekezetépítés egyik kulcsfogalma a „belonging before believing”, azaz valakihez tartozni, mielőtt hinni. Egy-egy szorosabb emberi kapcsolat jobban elhordozza azt, ha beszélünk a hitünkről, a döntéseink lelki motivációjáról.

Hogyan maradhatunk szavahihetők ezekben a kapcsolatokban?

Szerintem egy keresztyén a múltjával és a bűneivel együtt hiteles. Az is üzenet a hitünkről, hogy mit kezdünk a saját töredékességünkkel. Óvnám magunkat attól, hogy csak a Lélek gyümölcseit akarjuk megmutatni másoknak. Ez olyan képet kelthet, mintha a vallásunk csupán jobb életre törekvést jelentene. A nagy kérdés ehelyett az, mit kezdünk a rossz tulajdonságainkkal, a bűneinkkel. Ezen a ponton is ütközik a mi felfogásunk a modernitásból fakadó értékrenddel, amely abban hisz, hogy az ember alapvetően jó, de néha tesz rossz dolgokat. Mi viszont átélhetjük annak a felszabadító erejét, hogy minden bűnre, gyengeségre, hibára van bocsánat, ott a gyógyulás ígérete. Ha egy hívő át tudja adni ennek a küzdelemnek a komplexitását, hitelesebbé válhat mások számára is.

Miben rejlik a keresztyén ember legbelső meggyőződése?

Korunkban identitások harca zajlik. A modernitásban felbomlottak a hagyományos keretek, már nem az határozza meg a hovatartozásunkat, melyik családból származunk, melyik felekezetnek vagy nemzetnek vagyunk a tagjai. Ezek meggyengülésével kisebb csoportok jöttek létre, amelyek különféle azonosságtudatot kínálnak. Egész életünkben keressük, kik vagyunk, kivé lehetünk, hol találjuk meg azt, ahol szeretnek és teljesen elfogadnak. A keresztyénség mindezeket felülíró identitást kínál azzal, hogy Isten gyermekeiként határozhatjuk meg magunkat. Ha ezt elfogadjuk, akkor a vallás nem pusztán szabályok összessége lesz számunkra, hanem mindent átható meggyőződéssé válhat. Hiszen önértelmezésünk alapja az lesz, hogy a hatalmas Isten szeretett gyermekei vagyunk, és ezen személyes kríziseink sem változtatnak.

Hogyan tehetjük ezt egyre inkább az identitásunk magjává?

Egy pszichológusnál olvastam, hogy rossz lelkiállapotainkban képzeljük azt el, amint édesanyánk szerető ölében fekszünk csecsemőként. Mintha a lélektan is keresné, miként élhetjük át a teljes szeretetet és elfogadást. Nekünk azonban ezt a lelkiállapotot nem elképzelnünk kell, mert a keresztyén hitben valóságos az a mély biztonságban, Isten szeretetében való elrejtettség, amelyet soha nem tapasztalhatunk meg a világban. Az evangéliumnak éppen ez a felszabadító ereje: Jézus azért lett testté és halt meg értünk, hogy mi Isten gyermekei lehessünk. Nem kell küzdenünk azért, hogy szeretve legyünk, mert Isten ezt már beleírta a történelembe. Hosszú folyamat, amíg ez beépül a tudatunkba, és egyre inkább az identitásunk, gondolkodásunk részévé válik. A gyülekezetnek hatalmas a szerepe ebben. Egy francia teológus, Oscar Cullman írja, hogy az őskeresztyén istentisztelet voltaképpen a Krisztus-test megélése volt. Csodálatos, ahogyan Jézus hatalmát titokzatos módon megtapasztalhatjuk a prédikáció, az úrvacsora és a szeretetkapcsolatok által. Itt átélhetjük azt, hogy a helyünkön vagyunk, hiszen Isten dicsőítésére teremtettünk. Ez bátorítást nyújthat mind a krízishelyzetekben, mind a hétköznapi döntéseinkben.