„Istennek dicsőség, egymásnak segítség!”

Egy korábbi interjújában mondta el, hogy önt a lelkészi pályáján a fertősalmási gyülekezet lelkipásztora indította el – ő a magyar öntudatot jelképezi az ön számára.
A nyolcvanas évek végén Oroszi Pál lelkipásztor szolgált a gyülekezetünkben, titokban végezte a konfirmációt, hiszen akkoriban nem engedélyezték a konfirmációs órákat, mi is titokban jártunk ezekre. Isten Igéje már akkor megérintett, és persze a tiszteletes úr szelídsége, alázatossága is. A Nagyszőlősi Fémipari Technikumban tanultam villanyszerelői és elektroműszerészi szakon, ott a barátom hívott először egy ifjúsági evangelizációra. Ezek a találkozók is titokban történtek, a falvakban házaknál gyűltek össze a fiatalok, „hivatalosan” születésnapnak voltak meghirdetve. Sokszor még egy csokor virágot is vittünk az „ünnepelt szervezőnek”. Ezeken az alkalmakon Isten Igéje még inkább megérintett, és úgy döntöttem, hogy az ő szolgálatába kellene állnom. A tanulmányaim végeztével fél évig egy villanytelepen dolgoztam, majd felvételiztem a lelkészi előkészítő tanfolyamra, Beregszászba. Ott akkoriban az idősebb lelkipásztorok képezték a helyi lelkészeket. 1990-ben megnyíltak a határok, és így kerültem a Debreceni Református Hittudományi Egyetemre.

Debrecen után pedig Dercenbe került, a teológiai tanulmányai után az első állomáshelye éppen az a település lett, ahol mind a mai napig, 25 éve szolgál.
Valójában Mezőváriba kaptam kinevezést, ahol jelenleg az én évfolyamtársam, barátom, Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyház püspöke szolgál. Ő került volna 1996-ban Dercenbe, azonban mielőtt elfoglaltuk volna a lelkészi állást, megnéztük a két helyszínt, a parókiát. Akkor én már kétgyermekes családapa voltam. A kisebbik gyermekünk két hónapos volt, meg kellett néznem a lakhatási körülményeket is. A mezővári parókia teljesen lakhatatlan állapotban volt. A derceni sem volt palota, de mivel az egyház tulajdonolta, elképzelhető volt a felújítás. Megbeszéltük a barátommal, hogy cserélünk. Gulácsy Lajos püspök úrtól kérvényeztük a cserét, így aztán a kinevezések eszerint módosultak. Így kerültem én a derceni gyülekezetbe, amelyhez hozzátartozott a fornosi is.

A derceni gyülekezet mind a mai napig a harmadik legnagyobb református közösség Kárpátalján, és a Beregszászi járás legszebb temploma is az önöké, amelynek felújítása az ön nevéhez fűződik.
Tíz éven keresztül újítottuk a templomot, és arra nagyon büszke vagyok, hogy bár a felújításban volt külföldi támogatás is – hálásak is vagyunk a magyar kormánynak a segítségért –, de a munkák legnagyobb részét a gyülekezet adakozása tette ki. Teljes felújításra szorult a templom, nagyon magas volt a talajvíz, ezért sokáig a salétrommal küszködtünk. A padok penészesek voltak, az egész bútorzatot cserélni kellett, több mint százhúsz köbméter faanyagot használtunk fel. Az egyik karzatot teljesen át kellett építenünk, a falakat újra kellett vakolni, egy részét szabadon hagytuk, hogy szellőzzön, aztán jött a külső felújítás, tetőfelújítás, villamosítás stb. A gondnokunk feljegyezte: több mint ezer napot dolgoztak a gyülekezet tagjai a felújítás alatt, különböző szak- és segédmunkákat végeztek önként és ingyen.

Ma is ez az egyik legnagyobb gyülekezet a térségben?
A derceni templom a kommunizmus ideje alatt még zsúfolásig tele volt, aztán ez a létszám folyamatosan csökkent. Néhány évvel ezelőtt még öt-hatszázan is jártunk rendszeresen vasárnaponként istentiszteletre. Öt-hat éve, az ukrajnai háború kitörése óta az emberek külföldön vállaltak munkát. A férfiak a behívók elől próbáltak menekülni, majd vitték magukkal a feleségüket is. Sajnos sok család már el is költözött a gyülekezetből, így mára a létszámunk lényegesen lecsökkent. Az utóbbi két év sem tett jót: tavaly online istentiszteletre kellett áttérnünk. Mostanában 250-300-ra tehető azok száma, akik rendszeresen látogatják vasárnaponként az istentiszteletet.

Önnek köszönhető a diakóniai központ is: ott a meleg étel mellett szeretetet is kapnak a halmozottan hátrányos helyzetűek, árvák.
1998-ban nagy árvíz volt Kárpátalján, 2001-ben egy második, már akkor megfogalmazódott bennünk a feleségemmel, hogy segíteni kellene azoknak, akik szükségben élnek. Még nem volt meg az infrastruktúra, a magunk módján próbáltunk segíteni az árvízkárosultakon. Adományokat gyűjtöttünk, de úgy gondoltuk, a meleg étel sokkal többet jelent. A második árvíz idején már a parókia udvarán főztük az ételt a rászorulóknak. Csetfalvát akkor teljesen elárasztotta a víz, a gyülekezetem lakosságától gyűjtött adományokból három hétig etettük a bajba jutott embereket.

Láttam a környezetünkben lévő rászorulókat, elhagyatottakat, hátrányos helyzetű családokban növekvő gyermekeket, és azon gondolkodtam, hogyan lehetne nem csak katasztrófahelyzetben megoldani ezt a segítségnyújtást. 2004-ben Isten úgy rendelte, hogy a parókia melletti, a Szovjetunió ideje alatt felépült és gazdátlanul maradt ingatlant az akkori vezetők jelképes összegért, kétezer dollárért átadták a gyülekezetnek. Csak a falak álltak, a tető beszakadt, nyílászárók sem voltak, még vakolat sem, de Isten úgy látta jónak, hogy a miénk legyen. Egy holland segélyszervezet támogatásával az épület egyik részében ingyenkonyhát alakítottunk ki. Kezdetben huszonöt adag kétfogásos, meleg ételt készítettünk heti öt alkalommal, később már 80 személyre főztünk, jelenleg 70-en kapnak meleg ebédet. Két településre szállítunk: Dercenbe és a szomszédos Fornosra.

A diakóniai szolgálat támogatottjainak fele hátrányos helyzetű családból jövő gyermek. Nekik házhoz szállítjuk az ételt, a helyi iskolából, amely a parókiával egy udvaron áll, 15-20 gyerek jön át ebédelni. Volt olyan időszak, amikor az állam nem tudta biztosítani a szociálisan rászoruló gyermekek étkeztetését, akkor viszont még nagyobb számban étkeztek nálunk. Az ételekhez az alapanyagokat nagyrészt a gyülekezet tagjai adják össze: a zöldségféléket, tartós élelmiszereket, konzerveket. Az emberek is látják a szükségét annak, hogy Isten szeretetét így vigyük a templomon kívülre.

Vagyis a bajban ismerszik meg az ember és a segítő gondolat?
Mi kiképzés nélkül segítettünk az árvíz idején, a helyi szervek sem voltak a helyzet magaslatán. Akkor hallottam a Magyar Baptista Szeretetszolgálat készenléti csoportjáról, amely a világ bármely táján segítséget tud nyújtani. Így jutottam el arra a gondolatra, hogy egy önkéntes tűzoltóságot kellene létrehoznunk. A Szovjetunió ideje alatt még működő helyi tűzoltóságok megszűntek. 2004 végén, pontosan az ominózus népszavazás után, láttam a magyarországi híradásokban, hogy a magyar belügyminiszter új tűzoltókocsikat adományozott egy-egy tűzoltóságnak.

Levelet írtam az akkori magyar belügyminiszternek, és magam is meglepődtem, amikor két hét múlva megérkezett a kedvező válasz. Így a belügyminiszter közbenjárása eredményeként ajánlotta fel Tatabánya Megyei Jogú Város Önkormányzata a Csepel 752 típusszámú gépjárműfecskendőt. Ezután meghirdettem a gyülekezetben, hogy önkéntes tűzoltókat várunk. Nem igazán értették azt, hogy mit akarok én létrehozni, önkéntesen, fizetés nélkül, kockáztatni az épségüket, az életüket másokért. Először nem sokan jelentkeztek – négyen-öten –, de amikor az első tűzesetünkkor egy kigyulladt autószerelő-műhelyhez mentünk, amely egy családi ház udvarán üzemelt – a házigazda keze égési sérüléseket szenvedett, négy gépjármű megsemmisült a tűzben, azonban az ötödik járművet és a családi házat sikerült megmenteni –, sokan elgondolkodtak. A gyülekezet mintegy ezer eurónak megfelelő hrivnyát juttatott el a bajbajutott családnak. A derceniek megértették, hogy ez olyan segítségnyújtás, mint az irgalmas szamaritánus esete, és egyre többen jelentkeztek önkéntes tűzoltónak. Ma már a létszámunk megfelelő, ötven önkéntesünk van.

Az elmúlt évek során nem csak tűzesetekhez, de különféle balesetekhez is kimentek, templomtűznél is segédkeztek.
Büszkék vagyunk arra, hogy 2013-ban ott lehettünk a dunai árvíznél is, Tahitótfalu térségében nyolc napon keresztül kilenc emberrel és négy robbanómotoros szivattyúval segédkeztünk. A ránk bízott feladatot végrehajtottuk, a nyúlgátakat szárazon tartottuk. Ennek az elismeréseképpen a tűzoltóságom a Polgári Magyarországért Alapítvány díját is átvehette. A legnehezebbek azok a mentések voltak, amikor a falu fiatal lakosai hunytak el balesetben. Templomokhoz is riasztottak már bennünket, az egyik egy görögkatolikus templom a munkácsi járásban, a másik egy ortodox kolostor temploma volt.

Felekezettől függetlenül mindenhol igyekszünk segíteni. Sokszor gazdasági épületek gyulladnak ki, ahol szalma, széna van betárazva, a szomszédos Munkácson sok az ipari létesítmény. A hivatásos tűzoltók több esetben hívnak bennünket segítségnyújtásra. Az is előfordulhat, hogy többórás tűz lesz, tehát szükség van a friss erőre, ezért az első fornosi önkéntest is felvettük a derceni tűzoltóságra. 2019-ben svájci tűzoltó barátainktól kaptunk egy Iveco gépjárműfecskendőt, így az első gépünkkel létre tudtunk hozni egy bázist Mezőváriban, ahol a Magyarországtól kapott Csepel tovább folytatja tűzoltó szolgálatát, és még ma is sok bevetésen vesz részt eredményesen. Említette, hogy az elmúlt években a kárpátaljai fiatalság egyrészt a háború elől, a behívók elől menekül, másrészt sokan külföldön dolgoznak a munkalehetőségek hiánya miatt.

A magyarság történetében nem új az a helyzet, amikor újra meg kell erősíteni a sorainkat. Én derűlátó vagyok, bízom abban, hogy véget ér ez a háborús időszak. Esetleg gazdasági felemelkedés is lesz, és azok, akik máshol kerestek boldogulást, visszatérnek a szülőföldjükre. Egyébként nem sokan adták el a házukat, a külföldön dolgozók igyekeznek az otthonukat javítgatni, szépítgetni. Ezért is gondolom úgy, hogy az emberek itt szeretnének élni, ide képzelik a jövőjüket.

Gyermekkorában, a brezsnyevi korszakban a kárpátaljai magyarság helyzete biztonságosabb volt, mint ma. Hogyan tudják a Kárpátalján maradottak között tovább képviselni a keresztyén értékeket?
1970-ben születtem, huszonegy évig szovjet állampolgárként éltem, harminc éve pedig ukrán állampolgár vagyok. A Szovjetunió idejében nem tapasztaltam negatív megkülönböztetést, pedig magyar iskolába jártam. A technikumban először nem ment túl jól az orosz nyelv, voltak tantárgyak, amelyeket ukránul tanítottak, de rugalmas, segítőkész tanáraink voltak. Ez a tolerancia egyre inkább kezd eltűnni. Amikor a nagyobbik lányom, akinek szintén voltak nehézségei az ukrán nyelvvel, Ungváron felvételizett az egyetemre, már sok esetben kapott elítélő „hozzászólásokat”. Ez a tendencia egyre inkább erősödni látszik. Az ukrán sajtó időről időre elővesz bizonyos nemzetiségi kérdéseket, és ezeket elkezdi „pedzegetni”, időnként uszítani.

Mi, akik itt élünk Kárpátalján, legyünk magyarok, lengyelek, románok, szlovákok vagy más nemzetiségűek, abban vagyunk érdekeltek, hogy ez az ország valahogyan felemelkedjen, hogy erősödjön a biztonság, mert akkor, és csak akkor fognak a gyülekezeti tagjaink hazatérni szülőföldjükre. A nemzetiségek nyelvének, köztük a magyarnak a visszaszorítása zajlik minden téren. Egyetértek azzal, hogy a magyaroknak is tudniuk kell ukránul, beszélniük kell az ország nyelvét, de nem ezekkel a módszerekkel kell őket rávenni, amelyekkel megpróbálják az itt élő embereket teljesen „átnevelni”.

Nem lenne szabad a nemzetiségek között konfliktust szítani. Ápolni kell a magyarságtudatot a gyermekeinkben, az unokáinkban, a hittanosainkban, a gyülekezeti tagjainkban, hogy tudják, ismerjék a gyökereiket, és legyenek rájuk büszkék. Azon kell fáradoznunk, hogy ha kell, oktassuk a magyar nyelvet akár az egyház keretében, meg kell tartanunk a felnövekvő nemzedéket magyarként. A hivatalos álláspont szerint mi tulajdonképpen ukránok vagyunk magyar gyökerekkel. Én úgy gondolom, hogy mi magyarok vagyunk, akik Ukrajnában élünk, vagyis magyar nemzetiségű ukrán állampolgárok. A református egyháznak végeznie kell a küldetését, hirdetnie az evangéliumot. A derceni tűzoltók sem érdemeket akarnak szerezni, azért szolgálnak, mert szeretik Istent. Bár ez a szolgálat, ez az irgalmasság sokszor bizony veszélyes, de ennek tudatában is mennek, mert vallják, hogy aki bajban van, azon segíteni kell. Előttük van a krisztusi intés: „...ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 13,34).