Istennel a földi pokolban

Az elmúlt évszázadban megszámlálhatatlan háborús tragédiát, kegyetlenséget élt át az emberiség. Sajnos napjaink sem mentesek a borzalmaktól, gondoljunk csak az orosz–ukrán háború vagy az ismét fellángoló arab–izraeli konfliktus áldozataira. Sokszor merül fel a kérdés: hol van ilyenkor Isten?

„Oly lélegzetelállítóan szép, hogy lehetetlen nem meglátni Isten keze művét dús növényzetű dombságaiban, ködbe burkolózó hegyeiben, zölden viruló völgyeiben, csillogó vizű tavaiban.” Megmaradtam hírmondónak – Hogyan találtam meg Istent a ruandai népirtás viharában című, 2019-ben kiadott könyvében így ír szülőföldjéről Immaculée Ilibagiza. Túlélte hazájának borzalmait, később pedig a világ elé tárta, hogyan érintette meg Isten a ruandai népirtás közepette. Az országban a dekolonizációt követően fellángoltak a törzsi konfliktusok, feszültté vált a viszony a hutuk és a tuszik között – végül 1994 tavaszán mindez odáig fajult, hogy három és fél hónap alatt közel egymillió embert mészároltak le. Immaculée hívő családjával szolgálatkész életet élt falujában, a legtermészetesebb önzetlenséggel segítettek minden bajbajutottnak. A gonosz azonban nem kerülte el őket sem, amikor az a szélsőséges hutukban felszította a gyilkolás vágyát, a szerző rokonsága is elszenvedője lett a történéseknek. A hutuk milíciája házról házra járt azzal a céllal, hogy tuszikat gyilkoljanak. A halál elől menekülő fiatal Immaculée többedmagával egy tiszteletes házának rejtett fürdőszobájában lelt menedékre. Három hónapon át voltak oda bezárva, ez az időszak teste és idegrendszere mellett megpróbálta hitét is. A könyv legmegrázóbb oldalain erről az időszakról ír a szerző. Egymás hegyén-hátán éltek a fürdőszobában; a sorokat olvasva átérezhetjük bizonytalanságukat, kilátástalanságukat. Immaculée legfontosabb programja mindennap az imádság volt. A gonosz kísértése ott is megjelent, de az összekapcsolódás Istennel és a Teremtőre hagyatkozás formálta és erősítette hitét.

A szerző által megélteket olvasva kirajzolódik, miként jutott el oda, hogy a rá vadászó gyilkosoknak megbocsásson, és a gyűlölet helyett egyre inkább sajnálatot érezzen a gonosz által félrevezetettek iránt. A hónapokig tartó bezártság és imádkozás folyamán Isten kegyelmét is megtapasztalta, hiszen sokszor érintette meg az erőszak szele, amikor a milicisták átkutatták a házat, és éppen a fal túloldalán forgatták fel a helyiséget. Isten Immaculéet, a „hírmondót” megóvta, bizonyságtételét, a gyűlölettől a megbocsátásig vezető rögös útját azóta szerte a világon olvassák és hallják, kultúrától függetlenül nyitottan és érdeklődve.

Sokszor merül fel a kérdés hasonló eseményeket követve: Isten miért engedte, hogy ez legyen? Immaculée megmenekülése isteni csoda volt, ám szeretteit végül bestiális módon meggyilkolták. A miértre nincs válasz, ellenben Isten közelsége, jelenlétének megtapasztalása áthatja az egész könyvet. A kutyákat lelövik, ugye? című, a ruandai tragédiáról szóló filmben az ottani riporterek között zajló párbeszédben egyikük kijelenti, hogy a délszláv háború eseményei mennyivel jobban megviselték őt, hiszen itt, Ruandában „csak” egy kis ország népéről van szó. Isten számára azonban nincs és nem volt kevésbé fontos ember. Immaculée megtapasztalása, hogy Isten a mélységekben is ott volt vele a pár négyzetméteres fürdőszobában, de a szerencsétlen tuszikkal, mérsékelt hutukkal is, akik mártírhalált haltak. Egy ruandai szokás szerint a szülők minden gyereküknek egyedi vezetéknevet adnak, az alapján, mit éreznek az újszülött világra jövetelekor. A szerző neve – Ilibagiza – „testben-lélekben ragyogó szép”-et jelent. Azt hiszem, Isten minden teremtményét hasonló módon látja, és nem hagyja magára gyermekeit. Az egyik alkalommal, amikor épp a rejtekhelyet keresték a hutuk, a szerző a kimerültségtől álomba révedt, amelyben Jézus így szólt: „A hit hegyeket mozgat, Immaculée, de ha olyan könnyű volna hinni, már minden hegy elmozdult volna. Bízz bennem, és tudd, sohasem hagylak el!”

A szerző történelemtanár, a Káposztásmegyeri Református Egyházközség presbitere