Tizenhat éves, tizenegy éve brazil jiu-jitsuzik, és a küzdősport révén jutott el a Nyilas Misi ösztöndíj támogatásáig. Victor Illés János története nem a trófeákról vagy a keménykedésről szól, hanem az önismeretről, a sportszerűségről és egy mélyen megélt, fiatalos hitről. Beszélgetésünkből kiderül, hogyan formálja az embert a szőnyeg, mit jelent a küzdelem kellős közepén imádkozni, és miért éri meg néha átadni a győzelmet a legjobb barátunknak.
Amikor a mindennapjairól és a gyökereiről kérdezzük, elmondja, hogy a Viktor Illés János nevet viseli, de a hétköznapokban a Jánost használja. Tizenhat éves, és már tizenegy esztendeje van jelen az életében a brazil jiu-jitsu. A kezdetekről felidézi, hogy óvodásként és kisebb gyermekként elképesztő sok energiája volt, állandóan pörgött. Mivel édesapja tinédzserkorában birkózott, így ő is a küzdősportok felé terelte. A közelükben működött egy dzsúdóterem, amely később átalakult jitsuteremmé, és oda küldték le. Gyerekként még azt sem tudta, mi az a dzsúdó, csak annyit sejtett, hogy ott komoly verekedések zajlanak. Az óvodai legjobb barátja is odajárt, ám a közös edzésekből kezdetben nem sok jó származott. Annyira nem tudtak figyelni, és annyit bunyóztak egymással, hogy az edzőjük végül egy év szünetre intette őket, mert a többiek nem tudtak miattuk figyelni. Egy év elteltével tértek vissza, de ekkor már megjött a figyelmük, tudták, miért járnak le, és János onnantól kezdve benne is ragadt ebben a világban.
A jiu-jitsu egy olyan küzdősport, ahol nincs ütés meg rúgás. Dobások vannak, leszorítások, ízületi feszítések és fojtások, a technikai megoldásokra, a precíz pozíciókra és a kontrollra kapják a pontokat. János nyolcévesen lépett először versenyen tatamira, ami a küzdelemre kijelölt tér.
– Az első edzőm rendkívül sokat tett értem, végig támogatott az úton. Később sok terembe ellátogattam, átjártam más településekre is edzeni, hogy minél több stílust és embert megismerjek. Így jutottam el a mostani mentoromhoz is. Hatalmas technikai tudással bír, amit a mai napig folyamatosan fejleszt, és lelkileg is rengeteget adott. Végig biztatott, hitt bennem, és ez a szellemi jelenlét legalább annyit ért, mint a fogások – mondja.
Pályafutásában és személyes fejlődésében is óriási mérföldkövet jelentett, amikor sikerült elnyernie a Nyilas Misi ösztöndíjat. Ahogy felidézi, ez nem csupán egy szép oklevél vagy egy elismerő kézfogás volt a számára, hanem valódi, megtartó támasz a mindennapokban. A pénzbeli segítség megnyitotta előtte a kapukat a hazai versenyek előtt: olyan megméretésekre juthatott el, illetve olyan nevezési díjakat és utazási költségeket tudtak ebből fedezni, amelyek nélkül egyszerűen nem állhatott volna tatamira.
Ami viszont ennél is sokkal többet jelentett neki mind rövid, mind hosszú távon, az a támogatással járó mentorprogram és közösség volt. Így találkozhatott azzal az edzővel, aki aztán emberileg és szakmailag is meghatározóvá vált az életében. János kiemeli: ez a lehetőség nemcsak a sportban lendítette előre, hanem megtanította arra is, hogy a tehetség felelősséggel jár, és a kapott támogatást alázattal, kemény munkával kell meghálálni. Úgy érzi, ezen a sporton és az ebben segítő kezek révén formálódott azzá az emberré, aki ma.
A tatamin az ember rendkívül hamar szembesül a fizikai és mentális határaival: nincsenek kifogások, nincs hova bújni, a sportoló az izmaiban és a tüdejében érzi meg a végső korlátait. János felidézi azokat a nehéz pillanatokat, amikor az ellenfél dob egy hatalmasat, teljes súlyával ráesik, a földhöz csapódásnál összenyomódnak a bordák, kiszorul az összes levegő, és megszűnik a külvilág. – Ilyenkor tisztán érzed: oké, én eddig voltam, nincs tovább, elfogyott az erőm – meséli.
Ebben a szorongatott fizikai állapotban, a küzdelem kellős közepén tudja elmondani a legtisztább, villámgyors imákat, amelyek teljesen belülről fakadnak. Nem azért imádkozik ilyenkor, hogy nyerjen vagy legyőzze a másikat, hanem egyszerűen azért, hogy bírja ki, legyen ereje végigcsinálni, és ki tudja adni magából a benne lévő maximumot. Úgy látja, a meccs legelső pillanataiban tudja csak megmutatni a saját felkészültségét és erejét, „aztán ami utána történik, amikor már minden tartalék felemésztődik, az már mind Istentől való”.
A küzdősport és a hit viszonyáról szólva János kiemeli, hogy a két világ találkozása abban mutatkozik meg igazán, ahogyan a meccs előtt, alatt és után viszonyul a másik emberhez. A szőnyegen óhatatlanul jelen vannak olyan apró, csúnya trükkök és pszichológiai vagy fizikai gáncsoskodások, amelyeket a bíró nem vesz észre, és amelyeket sokan tudatosan gyakorolnak is. Ő hívőként távol tartja magát ezektől, és ha vele szemben alkalmazzák őket, akkor sem megy bele a bosszúküzdelembe, hanem higgadtan, belső csenddel reagál.
Számára elengedhetetlen az emberi oldal. Amikor meglátja a kiírásban egy olyan ellenfél nevét, akivel még nem gurultak – így nevezik a jiu-jitsuban a földön való gyűrést és tekerést – , már a meccs előtt odamegy hozzá, bemutatkozik, vált vele pár barátságos szót, és sok sikert kíván neki. A küzdelem végeztével pedig az eredménytől függetlenül rendszeresen odamegy beszélgetni a másikkal, hogy ne a leigázás vagy a gúnyolódás emléke maradjon meg benne.
– Azt szeretném, hogy az maradjon meg benne: korrekt, emberien viselkedő ellenféllel küzdött – hangsúlyozza János, hozzátéve, hogy ez a fajta nyitottság rengeteg kaput megnyit az életben, hiszen ha legközelebb ellátogat a másik klubjába edzeni, már nem idegenként, hanem barátként léphet be a terembe.
A beszélgetés közben felidézi a legutóbbi szezon magyar bajnokságát is, ahol egy különleges helyzetbe került. Mivel az ő korosztályát abban a számban nem indították el, felnevezett az idősebbek közé, ám az egyik kategóriában ellenfél nélkül maradt a súlycsoportjában. Úgy döntött, feljebb lép még egyet egyenesen edzőtársa és jó barátja, Levente kategóriájába. Levente mélyen hívő fiatalember, aki János mellé állt, amikor új várossal és közösséggel kellett megismerkednie, és elhívta őt a helyi ifjúsági közösségbe is – ma már testvéreként tekint rá.
Az élet úgy hozta, hogy a bajnokságon mindketten eljutottak a döntőig, ám közvetlenül a finálé után mindkettőjükre várt még egy-egy kemény meccs a saját kategóriájukban. János leült a lelátón, és átgondolta a helyzetet, edzésen amúgy is folyamatosan egymással gurulnak, pontosan ismerik egymás minden mozdulatát, egy kemény összecsapással pedig csak leszívták volna egymás energiáit és megnövelték volna a sérülés kockázatát. Végül úgy döntött, átadja a győzelmet a barátjának. – A küzdősportban persze papíron minden a győzelemről meg az aranyéremről szól, de nekem egyetlen pillanatig sem kellett ezen rágódnom – jegyzi meg János. Érezte, hogy abban a pillanatban ez a feladata, ez a dolgok helyes rendje, hiszen a köztük lévő barátság és tisztelet messze többet ér egyetlen meccsnél.
A hite egyébként a felszerelésén is megjelenik. A gíjén – ahogyan a jiu-jitsu edzőruháját hívják –, a hátán és a szíve felett is egy-egy nagy, belevarrt kereszt található. Mosolyogva emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor az edzőjével közösen kiválasztották ezt a ruhát, és mennyire megörült a mintának. János minden egyes győzelme után a mutatóujjával felfelé, Istenre mutat a szőnyegen. Szeretné, ha a külvilág is látná, hogy a küzdelmekben átsegítő erő nem a saját kizárólagos érdeme, hanem felülről kapta, így a dicsőség is Istent illeti.
– Nem kell a mellemet vernem vagy kiabálnom, mint ahogy sok nemzetközi versenyen látni – hangsúlyozza. – A hit nem hangos megnyilvánulásokban, hanem a csendes szelídségben, a higgadtságban és az alázatban mutatkozik meg igazán. A tatamin és a mindennapokban egyaránt – hívja fel a figyelmet.
