Milyen történelmi bizonyítékok szólnak Jézus létezése mellett? Hogyan válaszolhatunk azokra a kérdésekre, amelyek hitünk legfontosabb személyét, Jézus Krisztust és az ő történelmi valóságát érintik? És miért kell egyáltalán ezekkel a kérdésekkel foglalkozni?
Keresztyén hitünk Jézus személyén alapszik. Azon, hogy ő ki volt, mit vallott magáról, mit mondott az emberről, az ember állapotáról. Reménységünk arra a tényre épül, hogy vele mi történt. Meghalt, megfeszítették, de harmadnapra feltámadt. Ezt valljuk, ezt vallja az egyház kétezer éve. Ezt azonban sokan kétségbe vonják, másoknak pedig bolondság, ahogy Pál apostol is mondta (1Kor 1, 18–24). Időről-időre előkerülnek azok a gondolatok, amelyek Jézus történetiségét kétségbe vonják, és azt állítják, hogy Jézus személyét csupán kitalálták, ő valójában nem is létezett, nincs bizonyíték a létezésére.
Észszerű válaszok
Ezekre a kérdésekre vannak válaszaink, méghozzá olyan válaszaink, amiket nem keresztyén ismerőseinknek is világosan el lehet magyarázni. Keresztyén hitünk alapjai közt vannak történelmi események, személyek, amelyekről ugyanolyan módon lehet beszélgetni, mint arról, hogy Julius Caesar létezett-e (általánosan elfogadott, hogy igen), vagy hogy a spártaiak valóban háromszáz katonával küzdöttek-e a Thermopülai-szorosnál (kis kutakodás után kideríthető, hogy nem).
Annak fontosságáról tehát, hogy miért jó, ha egy keresztyén ember tud az ilyen jellegű kérdésekre is válaszolni, egy múlt századi jelentős teológus, J. Gresham Machen ezt mondta:
„A hamis eszmék az evangélium befogadásának legnagyobb akadályai. Prédikálhatunk egy reformátor minden buzgalmával, mégis csak elvétve leszünk képesek egy-egy csellengőt megnyerni, ha közben engedjük, hogy nemzetünk teljes kollektív gondolkodását olyan eszmék irányítsák, amelyek megakadályozzák, hogy a kereszténységet többnek lássák, mint ártalmatlan képzelgésnek […] Keresztényként tehát olyan módon kell formálnunk a világ gondolkodását, hogy a kereszténységet többnek tartsák egy logikai képtelenségnél.”
Erre bátorít minket Júdás is levelének 3. versében:
„Szeretteim, miközben minden igyekezetemmel azon fáradoztam, hogy közös üdvösségünkről írjak nektek, szükségesnek láttam, hogy ezt az intést megírjam: küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott.”
Történelmi bizonyítékok
Nyilvánvalóan a legerősebb bizonyítékot az jelentené, ha lenne Jézusról valamilyen képi vagy hanganyagunk, ilyen erősségű bizonyítékokkal azonban csak pár száz éve rendelkezünk, még sem gondoljuk azt, hogy ezek előtt nem volt történelem. Mindenesetre rendelkezésünkre állnak iratok, olyan történelmi beszámolók, amelyeket a régi korokról írtak. Már az első században ilyen történeti dokumentumokat olvastak a keresztyének Jézus életéről, ezeket olvassuk napjainkban mi is, az evangéliumokat. Ha azonban egy nem keresztyénnel beszélgetünk erről a kérdésről, és nem akarunk belemerülni abba, hogy miért megbízhatók az evangéliumok, még mindig léteznek egyéb, a keresztyénségtől független történelmi leírások, amelyek úgy számolnak be Jézusról, mint valóságos, létező személyről.
Az egyik ilyen írás Josephus Flavius zsidó történetíróé, aki Kr. u. 37–100-ig élt. A zsidó háború (Kr. u. 66–70) idején a felkelők egyik parancsnoka volt Galileában, majd átállt a rómaiakhoz, és Vespasianus, Titus, illetve Domitianus római császárok pártfogoltja lett. Munkái, amelyek nagy részét görögül írta, az ókorkutatás legfontosabb forrásai közé tartoznak, bár írásai nem mentesek az egyéni, önmagát mentő látásmódtól. Legfontosabb művei a A zsidó háború (De bello Judaico) és A zsidók története (Antiquitates Judaicae). Utóbbi művében említi Jézust. Sokan kritizálják az idézetet a könyvből, mondván, hogy azt a keresztyének az idők során kiegészítették. De ha a kifogásolt részeket kivesszük Josephus leírásából, a következő szöveget olvashatjuk:
„Ebben az időben élt Jézus, ez a bölcs ember, és tanította az embereket, akik szívesen hallgatták az igazságot, és sok zsidót és sok görögöt megnyert. És ámbár főembereinek följelentésére Pilátus keresztre feszítette, most is hívek maradtak hozzá azok, akik szerették. S még ma is megvan a keresztények felekezete, amely róla vette nevét.” (Zsidók története XVIII, 3)
A másik ismert római történetíró Tacitus, aki Kr. u. 56–120-ig élt. Ő, a maga sajátos megközelítésében, de szintén említ egy Christus nevű embert, akit Poncius Pilátus kivégeztetett, de „babonasága” tovább terjedt.
,,Ezért, a híresztelés elhallgattatása végett Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Poncius Pilátus helytartó kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Júdeában, e métely szülőhazájában, hanem a Városban (Rómában) is” (Ann. XV, 44).
Josephus Flavius ábrázolása a XIX. századból, fametszet
Konklúzió
Jézus történetiségéről az idők során átfogó életművek születtek. Ez a rövid írás nem akarja és nem is tudja feltárni és felsorakoztatni a bizonyítékokat, csupán fel akarja mutatni, hogy Krisztusért, a mi Urunkért lehet bátran válaszokat keresni és találni a tudományok területén is. Léteznek olyan történelmi tények, amelyek minden őszintén vizsgálódó embernek jó alapot szolgáltatnak ahhoz, hogy komolyan vegyék: Jézus élt! És ha élt, ha valóban itt volt közöttünk, akkor érdemes megnézni azt, hogy mit is tanított. Ezek a bizonyítékok alkalmasak hitünk megvédésére, a hitünkben való megerősödésre, illetve az evangelizációra. Ahogy Péter apostol írja:
„Ellenben az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek, hogy amivel rágalmaznak titeket, abban megszégyenüljenek azok, akik gyalázzák a ti Krisztusban való példás életeteket.” (1Pt 3,15–16)