Jézus Krisztus: egy személy, két természet

A Jézus kettős természetéről szóló teológiai tantételt a negyedik, kalcedoni ökumenikus zsinat fogalmazta meg 451-ben, válaszul a két természetet tagadó és azokat szembeállító eretnekségekre. A tagadás azonban azóta is jelen van, ma elsősorban az istenség kapcsán. C. S. Lewis irodalomprofesszor, keresztyén apologéta írja Keresztény vagyok című művében: „Itt próbálom meg elejét venni annak, hogy bárki azt az ostobaságot állítsa, amit sokan mondanak róla: »Kész vagyok elfogadni Jézust mint nagy erkölcsi tanítót, de nem fogadom el állítását, hogy Isten.« Ez az, amit nem mondhatunk. Olyasvalaki, aki csupán ember volt, ám olyanokat mondott, mint Jézus, nem lenne nagy erkölcsi tanítómester. [...] Választanunk kell. Vagy Isten Fia volt ez az ember, és ma is az, vagy őrült, s valami annál is rosszabb. [...] De ne hozakodjunk elő semmi olyan leereszkedő zagyvasággal, hogy nagy erkölcsi tanító volt!” A Jézus Krisztus kettős természetéről szóló teológiai tannak közvetlen és gyakorlati jelentősége van.

Emberségének elsődleges bibliai bizonyítéka a születése. Nem a mennyből szállt le, hanem egy nő méhében fogant, és a köldökzsinóron étkező táplálék tartotta életben, mint bármely más csecsemőt.

A születését követő élete is arra utal, hogy fizikai, emberi természete volt. Fizikailag növekedett, evett és ivott. Nem volt korlátlan emberi ereje. Ugyanazokat az élettani megnyilvánulásokat jegyzik fel az evangélisták, amelyeket mi is tapasztalunk: megéhezett (Mt 4,2), megszomjazott (Jn 19,28) és elfáradt (Jn 4,6). Fizikailag is szenvedett (Mt 27,26), sőt halálának fiziológiai jeleiről is olvasunk (Jn 19,34).

A tanítványok úgy mutatják be Jézust, mint akit hallottak, láttak és meg is érintettek. Ez Jézus fizikai testének valóságára utal (1Jn 1,1).

Személyiségében az emberi érzelmek széles skálájával találkozunk: szeretett (Jn 11,3), megsajnálta az éhséggel vagy betegséggel küszködőket (Mt 14,14), örömet is érzett (Jn 15,11), tudott haragudni és szomorkodni (Mk 3,5), sőt felháborodni is (10,14). Megdöbbenést mutat pozitív (Lk 7,9) és negatív (Mk 6,6) értelemben is. Átérezte küldetésének súlyát (Lk 12,50), amely egyben lelki nyugtalanságot is okozott (Jn 12,27). Halálához közeledve nem akart egyedül maradni (Mk 14,32–42). Az egyik legemberibb megnyilvánulása a gyászra és a halálra adott válasza (Jn 11,33–38).

Az emberséghez hozzátartoznak az értelmi képességek is. Figyelemre méltó tudása volt. Ismerte barátainak (Lk 9,47) és ellenségeinek (Lk 6,8) a gondolatait is. Már az első találkozás előtt ismerte Nátánaél (Jn 1,47–48), de általánosságban is a bűnös ember (Jn 2,25) jellemét. Tudta, a samáriai asszonynak a jelenlegi élettársa előtt öt férje volt (Jn 4,18). Tisztában volt Lázár halálával, amikor még csak a betegség híre jutott el hozzá (Jn 11,14). Előre tudta, Júdás elárulja (Mt 26,25), Péter megtagadja (Mt 26,34), s tudta, mi vár rá élete végén (Mt 16,21; Jn 18,4). Tudása az emberhez hasonlóan nem volt korlátlan. Amikor második eljöveteléről beszél, kiemeli: annak pontos időpontját nem tudja, csak az Atya (Mt 24,36).

Mivel az ember eredendően vallásos, ennek valósága Jézus életében is megmutatkozik. Nyilvános szolgálatát böjtöléssel kezdte (Mt 4,2), rendszeres szokása volt, hogy részt vett a zsinagógai istentiszteleten (Lk 4,16). Imádkozott és virrasztott (Lk 6,12), hogy útmutatást és erőt kérjen az Atyától.

Jézus önmagára is alkalmazta az emberi jelzőt. A Sátán kísértésére elismeri, az emberi élethez szükséges a fizikai táplálék, de önmagában nem elég. Istentől jövő lelki táplálék is szükséges (Mt 4,4). Péter apostol pünkösdi beszédében is kiemeli Jézus emberségét, mint amit ismert az akkori zsidóság (ApCsel 2,22).

Emberségének a minősége különbözik is az őt körülvevők természetétől. Jézus képes volt ellenállni a Sátán kísértésének (Lk 4,13). Ellenségei is ismerték bűntelenségét (Jn 8,46). Önmagát tökéletes, bűn nélküli embernek tartotta (Jn 15,10).

A Biblia számára egyértelmű Jézus embersége. A hozzá legközelebb állók úgy tekintettek rá, mint aki ugyanolyan valóságos ember, mint ők maguk. A szentírók Jézusról írott szövegeiből azonban az is kitűnik, hogy ő nem csupán ember volt.

Miközben a keresztyén teológia legvitatottabb témája Jézus istensége, a keresztyén hit mégis ezen az alapigazságon nyugszik (1Kor 15,14). Ahogyan Jézus emberségének bibliai alapja a születéssel kezdődik, istenségének az első megnyilvánulásai is ide köthetők. Fogantatása nem egy férfival, hanem a Szentlélekkel történt (Lk 1,35). Azt tartotta magáról, hogy képes a bűnöket megbocsájtani. Egyszer egy béna embert vittek hozzá, akinek első megjegyzésében megbocsátotta a bűneit (Mk 2,5). Az írástudók rögtön fel is háborodtak, mert értették,

Jézus isteni tekintélyt tulajdonít magának (Mk 2,7). Tisztázhatta volna a helyzetet, de nem tette meg. Sőt, a gyógyítás csodájával megerősíti bűnbocsátó hatalmát (Mk 2, 10–11).

Tanításainak, kijelentéseinek a tekintélyét önmagára alapozta. Többször is azt mondja, „Hallottátok, hogy megmondatott” (Mt 5,21–27), majd hozzáteszi, „Én pedig azt mondom nektek” (Mt 5,22–28). Vagy amikor tanítását azzal vezeti be: „bizony, bizony, mondom nektek” (Jn 6,26–32).

Jézus annyira meg volt győződve tanításának igazságáról, hogy nyilvánosan hirdette: aki elfogadja és megtartja tanítását, bölcs, aki pedig nem, az ostoba (Mt 5,26). Tanította, hogy ő fog az emberek örök sorsa, az üdvösség vagy a kárhozat felől dönteni (Mt 25,31–46). Rendelkezik azzal a hatalommal, mint Isten, hogy ezt a méltóságot gyakorolhassa.

Úgy tekintett az Atya és a közte levő viszonyra, mint ami tökéletes és közvetlen. Az állította, hogy egy az Atyával (Jn 10,30), illetve őt látni és megismerni ugyanaz, mint az Atyát látni és megismerni (Jn 14,7–9). Magára úgy tekintett, mint akinek az élete nem a születéssel kezdődött, hanem már azt megelőzően is létezett. Sőt azt a kijelentést, amellyel Isten bemutatkozott Mózesnek az égő csipkebokorban (2Móz 3,14), hangsúlyozva örökkévalóságát, Jézus magára vonatkoztatja (Jn 8,58).

Azt tartotta magáról: ő a Messiás, a Krisztus, Isten Fia. Jézust a nagytanács előtt a főpap kényszeríti, hogy vallja be, Isten Fiának tartja-e magát (Mt 26,63). Elkerülhette volna a kereszthalált, ha tagadja, hogy ő Isten Fia, de nem tette. Elfogadta és megerősítette (Mt 26,64). Jézus nem vitatta a vádat, hanem elfogadta, amikor a tanítványai istenséget tulajdonítottak neki (Jn 20,28). Istenségének bizonyítására egy másik út is kínálkozik, maga a keresztyénség, amely a feltámadt Jézus Krisztus személyes megjelenésére vezethető vissza (Millard J. Erickson). Ezt erősíti meg John C. Lennox oxfordi matematikaprofesszor, keresztyén apologéta is: „Azt a természeti törvényt, hogy a holttestek nem kelnek ki a sírból, az ókori világ éppúgy ismerte, mint mi. A kereszténység egy sereg bizonyíték hatására indult el a maga útján, amelyek mind azt erősítették, hogy egy ember valóban feltámadt a halálból.” (Isten és Stephen Hawking)

Emberi mivolta miatt lehet hasznunk engesztelő halálából. Valóságos ember volt, ezért hozhatott áldozatot értünk. Istensége miatt halála elegendő a történelemben élő minden bűnös ember számára, így ma is elérhető.

Emberi mivolta miatt tud Jézus együttérezni velünk, mert átélte mindazt, amit egy ember átélhet. Ezért tud értünk közbenjárni is. Istensége miatt imádata nemcsak lehetséges, hanem szükséges is.

Emberi mivolta miatt ismerhetjük meg, mit jelent a valódi emberség. Az emberségben a végső cél és a folyamatos viszonyítás maga Jézus. Az ő istensége miatt pedig valódi, megbízható és közvetlen ismeretünk lehet Istenről, az ember Teremtőjéről. Azt, hogy milyen Isten, Jézusban ismerhetjük meg.

Embersége miatt tudhatjuk, van jó emberi természet. Nem kell leértékelnünk, sem örökre elvetnünk a fizikai természetet. A megtestesülés óriási méltóságot jelent. Az a tény, hogy Jézus az emberi természetet vette magára, azt mutatja: embernek lenni lehet jó is. Istensége miatt pedig Isten és az emberiség újra egyesült. Maga Isten törte át a bűn elválasztófalát. Embersége miatt tudhatjuk: Isten nincs megismerhetetlen távolságban tőlünk. Ha egykor valódi emberként közöttünk élt, nem meglepő, hogy ma is képes cselekedni. Istensége miatt már itt, a földi életben uralma alatt élhetünk. Legkésőbb a halála után mindenki szembesül Jézus Istenségével. Lényegét tekintve a Szentháromság elfogadása a keresztyénség alapja, tehát magának a keresztyénségnek egyfajta definíciója. A meghatározást tovább szűkíthetjük, hiszen Jézus kettős természete, istenségének és emberségének elfogadása még szűkebben beszél arról, mit jelent a keresztyénség. A keresztyénség lényege Jézus Krisztus, aki tökéletes ember és valóságos Isten. Minden reménység ebből fakad.

A szerző a Balassagyarmati Református Egyházközség lelkipásztora.