Nagy ünnepek előtt tanácsos egy evangéliumot elejétől végigolvasni – jól átfújja a Lélek az embert. Naponta egy-két fejezet elég. A passió vérrel, kínnal és szégyennel teli leírásai kisebb részletekben eltérnek, lényegük azonban egyező: aki nyitott szívvel, élete megjobbítására olvassa, a sötét és veszélyes bánya mélyén gyémántokra lel.
Jézus szenvedése igazából a Szentek Szentjében történt – így kell értenünk, hogy meghasadt a templom kárpitja. A hit dolga halálosan komoly, a belső történések pedig éppoly valóságosak, mint a fizikaiak: sőt valóságosabbak.
Nem csak a zsidók és nem csak a pogányok feszítették meg őt: mindkét nemzetség cselekedte. Megváltásra is azért szorul a világ egyetemlegesen, mert embernek szabadulás kizárólag Istentől jöhet.
A „töviskorona” pálmaágakból állt, függőlegesen kötözték homloka köré. Ugyanolyan éles, szúrós és megvérző volt, mint a festményeken szereplő – csakhogy még vásári maskarává is kívánták tenni, akit a makkabeus szabadságharc jelképével kigúnyoltak. A szégyen lelki szenvedés.
„Szavai” a kereszten kiáltások lehettek. Testét csuklónál átszögezett karjai tartották – belélegezni valahogy tudott, levegőt kiadni csak keservesen. Utolsó mondatait évezredek távolából nem meghallani, nem megérteni – ítélet.
Senki ne hasonlítsa egyéni nyűgjeit az ő szenvedéséhez! Hogy jövünk ahhoz, hogy a „magunk keresztjét” vagy egy labdarúgó „átigazolási kálváriáját” emlegessük? Amíg a beszédünk nyegle, lényünk is az. Az ő szenvedése a világtörténelemben egyetlen.
A Megváltó a legmagasabb rang. Görögül Szótér, azaz megmentő: néhány császár bitorolta is ezt a nevet. Augustusnak Efezusban már életében templomot szenteltek – ma néhány romos oszlop. Krisztus azonban itt él a szívünkben: „Én tibennetek, ti énbennem.”
A nézelődők közül valaki nádszálra szivacsot tűzött, s inni adva így gúnyolódott: „Lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa!” Megátalkodottsága kiábrázolja, milyen az emberi lélek Krisztus nélkül. Nagypénteken ezért hát magamra ismerek. Mohóság, gúnyolódás, olthatatlan életszomj: ezeknek bére ott a kereszten – az ő keserű szomjazásában. „Mind, ami kín s ütés ért, magam hoztam reád, / Uram, e szenvedésért lelkemben ég a vád.” Ne kisebbítsem vétkeim: „Én voltam, én, az ember!”
A kereszten mondott hét jézusi szóból az első, a középső és az utolsó ima. Odafordul azonban elárvult tizenéves tanítványához és síró édesanyjához is – legnagyobb szenvedései közepette gondja van rájuk... Jó szót mond a megtérő latornak: „Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.” Nincs kétségbeesés, elhagyatottság, betegség, bűn és mélység, amiben ne lehetne meghallani a kegyelem szavát! Ő minket akar feloldozni, nekünk, szegényeknek akar örömet mondani, a mi összetört szívünket akarja bekötözgetni. Jézus minden szava magasabb létezésre táplál.
Amikor elmondta ezeket, sötétség támadt az országban. Van olyan gonoszság – s az ő megfeszítése az volt –, amelybe beleremeg a föld. Nevezetes 21. századunkban naponta tapasztaljuk. Ám egy perce sincs még, hogy lehunyta szelíd szemét, s már valaki újonnan megszületik. „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” – kiált fel a megrendült százados. Igazán megállva a kereszt alatt lehetetlen, hogy az ember élete meg ne újuljon.
Jól teszi a keresztyén, ha testi-lelki panaszaival – itt fáj, ott fáj, meg „nekem lelki gyötrelmeim vannak” – elszégyelli magát. Hol vannak szenvedéseink, a legfájóbbak is az övéihez?! Emlékezzek minden bajomban, gyötrelmemben az ő fájdalmaira. Életem végső percében, a kételyek idején se feledjem: ő a kárhozatot, a poklokat járta meg értem. Mi más erősíthet azon az órán? Szeretete ott is elkísér – s majd végleg magához is fogad, amikor földi otthonomtól megválok. Így is legyen!
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!