Az emberi lét örök rendje, hogy a halált a temetés követi, és ez történik Jézus kereszthalála után is, amelyről a négy evangéliumban olvashatunk. Az ezzel járó teendőket sietve kellett elvégezni, mivel a páskaünnep kezdetéig nem sok idő volt hátra. A helyzetet csak nehezítette, hogy a kivégzettekre másfajta előírás vonatkozott: őket csupán elföldelték minden szertartás nélkül. Jézusra is ez várt volna, amikor az ismeretlenség homályából felbukkant egy ember, aki döntően befolyásolta az eseményeket.
Kicsoda ez az ember? A Jeruzsálemben lakó arimátiai József, aki Jézus halála után engedélyt kér Pilátustól az elhunyt eltemetésére. Miután az engedélyt megkapta, Jézus testét gyolcsba göngyölve, illatszerekkel megkenve saját üres sírboltjába helyezte el, majd azt egy kővel lezárta (Jn 19,38–42). Pilátus minden bizonnyal ismerhette, vagy legalábbis hallhatott arimátiai Józsefről, mert minden huzavona nélkül teljesítette a kérést.
Arimátiai Józsefnek tekintélyes személyisége és gazdagsága mellett azonban volt egy másik jellemző tulajdonsága is: Jézus tágabb tanítványi köréhez tartozott, és maga is várta az Isten országát. Ugyanakkor a zsidó nagytanács tagja volt, ezért nyíltan nem követhette Jézust. Ezekben a nehéz órákban tűnt fel Nikodémus is, aki kegyelete jeléül száz fontnyi drága kenetet is hozott Jézus holttestének bebalzsamozásához. Ő is érdeklődött Jézus tanításai iránt, és egyszer éjszaka meg is látogatta (Jn 3,1–11). Nikodémus szintén a nagytanács tagja volt, de sok mindenben nem értett egyet a többiek döntésével.
Arimátiai József és Nikodémus személyében a Szentírás újfajta tanítványtípust állít a bibliaolvasók elé: a titkos tanítványokét. Ők azok, akik Jézussal és tanításaival rokonszenvező emberek, azonban rejtve, titokban értenek egyet vele. Nem állnak ki Jézus mellett, hitüket nem nyilvánosan gyakorolják. Bizonyára kényes ügy lett volna mindkettőjüknek nyíltan vállalni a közösséget Jézussal, így csupán a temetésekor tűntek fel, hogy a holtteste ne jusson olyan sorsra, mint a gonosztevőké. Ilyen emberek manapság is vannak. Olyanok, akik névtelenek, a háttérben maradnak, de amikor kell, segítenek.
Mit üzen az egykori titkos tanítványok magatartása a mai bibliaolvasóknak? Jó, hogy vannak ilyenek. Ha nem tűnik fel arimátiai József, bizonyára akkor is feltámadt volna Jézus, de csak egy félreeső helyen földelték volna el. Egy titkos tanítvány azonban gondoskodott arról, hogy Jézus holtteste méltó helyre kerüljön.
Az idén negyvenéves fennállását ünneplő külső-kelenföldi templom építésekor történt, hogy egy fontos ügyben magasrangú tisztségviselőnél kellett eljárnom. Előadtam a kérést, az illető nagy figyelemmel hallgatott, majd jegyzetelésbe kezdett. Azt hittem, adatokat jegyez fel a beadvány kapcsán, ám ő diszkréten elém csúsztatott egy kis cédulát, amelyre ez volt írva: én is református vagyok. Egymásra néztünk – ezt a pillantást azóta is őrzöm emlékezetemben –, és legnagyobb meglepetésemre az ügyünk egy hét alatt el volt intézve. Amikor pedig megkaptuk a használatba vételi engedélyt, egy volt gimnáziumi osztálytársam írta alá, aki akkor Budapest főépítésze volt. Számomra akkor lett nyilvánvaló, hogy lehet néha így is vallást tenni a meggyőződésünkről.
Titkos tanítványok is vihetik előbbre a Krisztus ügyét, de jó tudni, hogy ő nem ezt tárta követendő példaként elénk (Mt 10,32–33). Keresztyén hitünk, bár személyesen gyakoroljuk, nem magánügy. Az evangéliumokban olvasható leírások arról is tudósítanak, hogy a két titkos tanítvány temetéssel kapcsolatos teendőinek tanúi is voltak: asszonyok, akik eleinte csak szemlélői voltak az eseményeknek, majd később a feltámadás hírnökei lettek (Mk 15,47; 16,1–10). Ez a csoda ma is megtörténhet. Ahogyan akkor angyal szólította meg az asszonyokat, és ennek ők engedelmeskedtek, úgy válhatunk mi is nagyszombati tisztességtevőkből húsvéti hírnökökké – a Szentlélek által. Az egyház missziója és a mi feladatunk azóta is az, hogy a titkos tanítványokból bizonyságtevők, a bizonyságtevőkből pedig apostolok váljanak. Imádkozzunk is ezért!