„Jézussal mindig lehet újat kezdeni”

Milyen lehet egy keramikusművész otthona? Vajon hegyekben áll az agyag az egyik sarokban, míg kicsivel arrébb lágyan duruzsol az égetőkemence, miközben pörög a fazekaskorongon a massza, várva, hogy formát adjon neki a művész? Ilyen várakozással érkezem M. Kiss Katalin budapesti lakása felé, akivel az idei REND (Református Egyházi Napok–Dunántúl) fesztiválon találkoztam először.

A II. kerületi társasház főbejáratán belépve az első ajtón ez olvasható: M. Kiss Katalin – műterem. Akkor nem lesznek agyaghegyek a lakásban, konstatálom. A keramikus lakásuk ajtajában fogad, bent a konyhaasztalon frissen főzött baracklekvárral teli üvegek sorakoznak, nem a száradó műalkotások. A nappaliban rendezett rendetlenség, a könyvektől roskadozó polcok előtt dobozok.

– Ezek még a REND-ről vannak, azok pedig már több évtizede ott pihennek – mutat az egyik, majd a másik kupacra M. Kiss Katalin. Az évtizedes, gondosan letakart dobozhalom mellett hasonló szellemben rendezett íróasztal áll. – Itt írom meg a budapesti fasori református templom kolumbáriumának urnafülke-fedőlapjait. Több száz darabot készítettem már, még hetven-nyolcvan hátra van.

E munka különös jelentőségű M. Kiss Katalin számára, mert hiszi, hogy Isten közreműködésével kapta ezt a megbízást, miután ötvenévesen megtért, és munkájával is az Urat szerette volna szolgálni.

– Mintegy hatvan éve vagyok a pályán, 1967-ben végeztem a Magyar Iparművészeti Főiskolán – kezd bele a történetébe Katalin. – A főiskola után kipróbáltam különböző technikákat, jártam szimpóziumokra, majd a régi mesterek nyomán saját eljárást fejlesztettem ki: a kerámiát fémmel és üveggel kombináltam. Általában falra szerettem dolgozni, fali képeket, fali tálakat készítettem. Utóbbi formáját nagyon szeretem, mert harmonikus, a kör a teljesség szimbóluma. A témáimat a leggyakrabban a természetből merítettem, mert nagyon szeretem a természetet, már gyermekkoromban összeszedtem tücsköt, bogarat, csigát, kagylót, még békát is boncoltam – vallja be. A fémberakásos korszakából származik az a kanapé fölött lévő piros, fémkulcsokkal díszített tál is, amelyre sokszor visszatér a tekintetem beszélgetésünk közben.

A főiskolai évek alatt férjhez ment, Lágymányoson vásároltak szülői segítséggel és műegyetemi támogatással lakást. Ennek egyik szobáját alakították át műteremmé, elfért benne az égetőkemence is, bár ahhoz Katalin villamosmérnök férjének meg kellett erősíttetnie a födémet. Mivel technikája különlegesnek számított, közös munkájuk biztos megélhetést nyújtott a családnak. A rendszerváltozás azonban közbeszólt. Megszűnt a központi értékesítő rendszer, ezután a képző- és iparművészeknek maguknak kellett vevőt találniuk alkotásaikra.

– Emlékszem, egy-két pályatárs sírva mondta, ez így mennyire borzalmas, egyrészt iszonyúan megalázó, hogy az ember a saját cókmókjával házal, másrészt a bizományi szerződések fabatkát sem érnek, mert nem fizetnek, nem szólnak. Ha nem keresi fel újra a szerződött partnereket, és nem figyeli állandóan, hol mit adtak el, sosem jut a pénzéhez – idézi fel a kilencvenes évek elejét M. Kiss Katalin. Az az időszak nem csak a politikai helyzet megváltozása miatt volt meghatározó számára. – A szabályozott rendszer összeomlott, én pedig ebben az időben tértem meg, közben az Úr csodálatosan gondoskodott arról, hogy újra legyen munkám – emlékezik vissza.

– Az Úrnak különleges módszerei és eszközei vannak arra, hogy az embert fölébressze – vezeti fel megtérésének történetét M. Kiss Katalin, akinek édesanyja a kilencvenes évek elején kórházba került, ő pedig sokat látogatta. – Egy jehovista volt a szobatársa, aki megkörnyékezett. Kérdezte, hogy érdekel-e a természet világa. Igent mondtam, hiszen mindig a természet volt az ihlető forrásom. Örömmel vettem a szép színes kiadványaikat. Csábítóak voltak a szemnek, és valami vonzott, mert a teremtésről szóltak. Mint amikor Petőfi felkiált, hogy „Oh, természet, oh, dicső természet!”, de számomra még nem volt mögötte a teremtő Isten. Elismerem, ez sarokpontja volt az életemnek.

A kórházból kikerülve a jehovista elkezdte Katalint látogatni, eleinte egyedül, de mindig vitt magával néhány tarka kiadványt. A rendszeres felkeresések férje rosszallása mellett is folytatódtak, mígnem egyszer egy fiatal lánnyal csengetett be. – Ez a lány arról tett bizonyságot, hogy ő is református volt, de miután megismerte az új tanokat, megtagadta a felekezetét. Ez szíven ütött – mondja a keramikus.

– Merthogy én is református családba születtem, megkereszteltek, konfirmáltam is, de a Rákosi-éra alatt a hitélet szinte megszűnt. Édesapámmal, aki gimnáziumi igazgató, tanár volt Debrecenben, majd Budapesten, csak néha merészkedtünk el vasárnaponként templomba, otthon azért csendben megmaradt a hagyományos nevelés. De később ez is elkopott, a mag útfélre esett és tövisek közé hullott (Mt 13,4–7). El is felejtettem, hogy konfirmáltam – vallja be őszintén.

A jehovisták elmentek, de otthagytak egy Őrtorony újságot, Katalin belelapozott, és elborzadt attól, amit olvasott. – Rádöbbentem, hogy én rendes, mezei református vagyok, és nem akarom azt, amit ők kínálnak nekem. Amikor legközelebb jöttek, minden könyvüket, brosúrájukat visszaadtam nekik, és mondtam, hogy köszönöm, de többet ne keressenek. Elátkoztak, de nem bántam, mert megszabadultam tőlük, ugyanakkor hálás is vagyok Istennek, mert általuk felébresztette bennem a vágyat maga iránt.

Katalin még kisgyermekkorában, a háború elől sodródott a szüleivel Budapestre. Keresztapja református lelkipásztor volt a debreceni Nagytemplomban, de kitelepítették Szentpéterszegre, évekkel később térhetett vissza a debreceni Árpád téri gyülekezetbe, onnan vonult nyugdíjba. Amikor az akkor ötvenéves asszony szívében kihajtott a hit csírája, időnként hetente háromszor is elutazott Debrecenbe, hogy Istenről, a hitről és a reformátusságról beszélgessen keresztapjával. Az is eszébe jutott, hogy bár a szülei területileg a Budahegyvidéki Református Egyházközséghez tartoztak, ezért ott voltak tagok, egy idő után mégis Pasarétre kezdtek el járni, mégpedig azért, mert Cseri Kálmán is „gyülekezetet váltott”.

– Akkor már mi is Pasaréten laktunk. Egyszer kézen fogtam Gergő fiamat, és elvittem a Torockó térre, egy gyermekalkalomra. Ez volt az első találkozásom a gyülekezettel és Cseri Kálmánnal is. Beültem a gyerekek közé, csodálkoztak is, hogy mit keres ott egy anyuka, Kálmán sem szólt semmit, megtartotta az órát. De ahogy vége lett, én sírva fakadtam. Miután a kicsik elmentek, Kálmán megkérdezte: „Mi a baj?” „Valamit nagyon elrontottam” – feleltem. Ekkor Kálmán a maga nyugodt módján csak egy mondattal válaszolt, és ez elég volt: „Jézussal mindig lehet újat kezdeni.” Megvigasztalódva jöttem el, majd elkezdtem járni a pasaréti gyülekezetbe. De ekkor még nem volt élő hitem, kapcsolatom az Úrral. Hallgattam Cseri Kálmán igehirdetéseit, az egyik alkalommal a vakon született ember meggyógyításáról prédikált, akkor nagyon megérintett. Elkezdtem vadul olvasni a Bibliát, a férjem csak döbbenten nézte, hogy nem dolgozom, hanem reggeltől estig csak a Szentírást olvasom. Egy nap ültem a konyhában, néztem ki az ablakon, Isten körül jártak a gondolataim: ha létezik a földön az élet, ha létezik a Biblia, amit olvasok, és ha létezik a keresztyénség, márpedig létezik, akkor ez a három dolog valahogy összekapcsolódik, és Jézus Krisztus az origó és a megoldás az életünkre. Akkor kitisztult a kép, úgy éreztem, és azóta is így tudom leírni azt a pillanatot, hogy az Úr Lelke megvilágosította az értelmemet, összeállt az Isten és az ember viszonya. Felfogtam, mit jelent az, hogy bűn alatt születtünk, hogy Ádám-Évától kezdve bűn alá rekesztett világban élünk, így benne én is. Megértettem Jézus Krisztus megváltó művét. Csodálatos pillanat volt. „Noha vak voltam, most látok” (Jn 9,25) – megláttam a lelki vakságomat és azt, hogy az Úr elvezetett a tisztánlátáshoz. Izgatottan előkerestem a konfirmációs emléklapomat, és döbbent rácsodálkozással olvastam a megmentő Igéket János evangéliumából, hogy az Úr Jézus, a jó Pásztor nem hagyja elveszni elkóborolt bárányát, mert az Úr megőrzi az övéit. Micsoda kegyelem! – tesz boldogan bizonyságot.

M. Kiss Katalin már nemcsak a vasárnapi istentiszteleteken, hanem egyre több hétközi alkalmon is részt vett, miközben rá kellett jönnie, hogy végleg el kell engednie régi életét, és valóban be kell engednie Jézust a szívébe, akinek volt, hogy a nevét sem volt képes kiejteni a száján, és sírógörcs miatt nem tudott úrvacsorát venni. Ma már tudja, hogy a Gonosz nem akarta elengedni őt, de az Úr vonzása erősebb volt.

Katalin megtérése művészetére is hatással volt. – Újjászületésem után mindent letettem az Úr elé, és könyörögtem: „Uram, itt állok megsemmisülve, porszemként, előtted összeroskadva, kész vagyok a szakmámat is elhagyni, de akkor kérlek, mutass nekem utat!” – emlékszik vissza. A válasz nem maradt el.

Ekkor Pasaréten már tudták róla, hogy keramikus, ezért szólt neki az egyik gyülekezeti tag, hogy a fasori reformátusok új mestert keresnek a kolumbárium fedőlapjainak elkészítéséhez. Katalin jelentkezett, és bár új technikát kellett kidolgoznia a takaróelemek megalkotásához, elvállalta a feladatot. A díszítéshez a fasori templom népi szecessziós stílusú, színes üvegablakainak és festett falainak motívumaiból merített ihletet, összesen hétféle mintával készülnek a 30x30 centiméteres kerámialapok.

A természetből kölcsönzött motívumok mellett egyszer csak feltűntek a bibliai Igék is az alkotásain. – A Torockó téri templom kistermébe is készítettem egy nagy tálat, amelyre bibliai idézetet is írtam. Hogy miért? Teljesíteni szerettem volna a krisztusi parancsot, hogy menjetek széles e világba, és hirdessétek az evangéliumot. Ez nemcsak hivatás, hanem küldetés is, mert amit az Úr ránk bízott, amit láttunk és hallottunk, azt nekünk el kell mondanunk – vallja.

Az idő múlásával a tálakon az Igék felváltották a korábban középre komponált virág- és más növényi motívumokat. – Éreztem, hogy az Ige nem körítés, hanem maga a lényeg, ezért annak kell a központi helyre kerülnie – fogalmaz M. Kiss Katalin. A kétezres években új útra, új anyagra, új színvilágra talált: a levélformára, amely kettős üzenethordozó. – Egyrészt láttatja a Teremtő „keze nyomát” a levél lenyomatában, másrészt a levélre írott Igéjét közvetíti a szemlélőnek – magyarázza a művész.

Azóta készít egyedi, levél alakú tálakat, faliképeket, amelyek formáját egy-egy valódi, a természetben gyűjtött levél adja. Ezenkívül találhatók a munkái között kisebb plakettek és fali táblák is, rajtuk bátorító, erősítő bibliai idézetekkel. – Hálás vagyok Istennek, hogy a „hét nyelven beszélő” leveleim eljutnak a világ számos pontjára, még a pápua új-guineai misszióba is, oda netvar nyelven – mondja.

Beszélgetésünk e pontján lesétálunk a műterembe: a harmincnyolc négyzetméteres helyiség minden apró felülete használatban van. A falak mentén polcok futnak, de azok tagolják a teret is a műterem közepén. Rajtuk dobozokban vagy csak egymásra rakva pihennek – akár negyven év óta – Katalin alkotásai, a különböző alapanyagok, préselt és szárított levelek, csigák, kagylók, textilek, és még ki tudja, mi minden.

Megmutatja azt az aszalt, rajta a laphúzó prést, ahol az igés táblákat készíti, megnézzük az 1100 Celsius-fokon működő kemencét is, amelyre tulajdonosa szerint ráférne már egy felújítás, hiszen 1982-ben épült. A mázat a helyiség külön sarkában fújja rá a már megfestett alkotásokra, már ha a műterembe beszökő hangyák nem dugítják el a festékszóró fúvókáját. A negyedik sarokban elektromos fazekaskorong áll, amit én el is hiszek, bár látni nem látom. Katalin régóta nem használja, lassan belepik a mázzal teli zsákok.

A keramikus a nyolcvanas évek óta rendszeres résztvevője egyéni és csoportos kiállításoknak. A kétezres évek elején tizenegy másik művésszel közösen megalapították a Mécsvilág Keresztyén Művészkört, amelynek tagjai mind úgy gondolták, feladatuk, hogy a művészetükkel hirdessék az evangéliumot, hogy közelebb vigyék Isten Igéjét az emberekhez. Számos kiállítást rendeztek az elmúlt huszonnégy évben, de a tizenkettőből mára már csak hárman maradtak; ketten mint kiállítók Láng Miticzky Katalin textilművésszel, akivel legutóbb a tatai REND fesztiválon is együtt vettek részt, és alapítóként Gaál Éva grafikusművész, akinek útja utóbb a könyvkiadás felé vezetett.

M. Kiss Katalinnak a koronavírus-járvány után életműkiállításon is lehetősége nyílt megmutatnia hatvan év munkásságának összegzését, de mint mondja, az nem lezárás volt, hanem visszatekintő számadás és előretekintés a hálából, hittel és örömmel, Szentlélektől fogant alkotások elkészítésére.

A nyolcvanhárom éves művész – a megrendelések mellett, ha ideje engedi – visszatérne néhány alkotás erejéig a kezdeti fémes technikához, hogy íriszeket rajzoljon, de csipkesorozat készítése is a tervei között szerepel. – Addig dolgozom, amíg Urunk engedi és még feladatot bíz rám, amelyhez még az erőt és a lelkesedést is megadja – jelenti ki M. Kiss Katalin. – Minden munkámra ráteszem még a szignóm előtt: S. D. G. Egyedül Istené a dicsőség! – hívja fel a figyelmet, mielőtt búcsúzunk.