Isten Lelke valóságos vigasztalást ad. A Szentlélek Jézus Krisztus megváltó halálát és feltámadását teszi élővé és hatóvá. Jézus azt ígérte, hogy valóságos vigasztalást, azaz megoldást, megváltást ajándékoz az embernek (Jn 16,7). Ez a megoldás a Jézus Krisztusba vetett hit által már a miénk. Maga a krisztusi vigasztalást megragadni képes hit is a Szentlélek ajándéka. Ugyanakkor éppen a józanság Lelke figyelmeztet minket arra, hogy ez a krisztusi megoldás csakis „túlnan” teljesedik ki majd. E nélkül a végső, történelmen túli reménység nélkül nincs keresztyén hit, üzenet és szolgálat, de ez a reménység képes a földi élet minden percét is – körülményektől függetlenül – megvigasztalni. Egyház nincs eszkatológia nélkül, csak fárasztó és nyüzsgő pótcselekvések sora között sínylődünk. Pál apostol erről az állapotról azt írja, hogy üres, hiábavaló, értelmetlen, hamis, elveszett (1Kor 15,12–20). De éppen az az evangélium, hogy nem ilyenek vagyunk a feltámadott Krisztusban. Jöjj, vigasztaló Szentlélek!
Isten Lelke rámutat arra, hogy vigasztalásra szorulunk. Megrendítő időket éltünk és élünk meg járványban, járványon túl is, számos összefüggésben. Bizony, a Lélek munkája, ha megrendülünk és ráébredünk arra, milyen nagy szükségünk van a valóságos vigasztalásra, és minden felkészültségünk ellenére is mennyire nincs kezünkben a megoldás. A Szentlélek ajándéka vezet bennünket annak belátására, hogy esendő, gyarló, törékeny, beteg, halandó emberek vagyunk, a halál árnyékának völgyében járunk. Krisztusi vigasztalásra van szükségünk, olyan segítségre, amelyet emberek nem tudnak megadni nekünk. A Lélek munkája: belátni, hogy az alapprobléma emberi bölcsességgel és erővel soha nem oldódik meg, inkább csak elmélyül a válság, ezért az ember vigasztalásra, megváltásra szorul. Jézus Krisztus azonban azt akarja, hogy életünk legyen és bőségben éljünk (Jn 10,10). Jöjj, vigasztaló Szentlélek!
Isten Lelke úgy is vigasztal, hogy tanít, int, figyelmeztet. Megtérésre, irányváltásra, újjászületésre és az élő hitben való erősödésre van szükség. Nincs más megoldás. Urunk, ne a régi életünket add vissza nekünk a járvány után, hanem adj új életet! A vigasztalás, az ébresztés, a tanítás és a prófétálás mindig együtt szólalnak meg a Lélek üzenetében, csak más-más hangsúlyokkal. Nincs valóságos vigasztalás tanítás és prófétai hang nélkül. Jöjj, vigasztaló Szentlélek!
Isten Lelke nemcsak megvigasztal minket, hanem általunk megvigasztal másokat is (2Kor 1,3–4). A hitünk egyetemes. Minden emberhez szól a küldetésünk, azokhoz is, akik egészen másként gondolkoznak a világról, mint mi. Szolgálatunk, a vigasztalás soha nem lehet erőszakos, részrehajló, hanem úgy hitvalló, hogy egyben „felülemelkedett” is. Hirdetjük és minden nyomorúságunk ellenére hitelesen éljük az evangéliumot. Az pedig, hogy kinek az életében miként lesz gyümölcsözővé az üzenet, az már a Lélek munkája, Isten döntése. Az eredményt Isten Lelke adja, akarata és jó tetszése szerint. A vigasztalás szolgálatára kapjuk a különböző lelki ajándékokat. Ugyanazt az ügyet különbözőképpen szolgáljuk. Mindenki a maga helyén végzi a munkáját, azokkal a talentumokkal, amelyeket az Úrtól kapott. Jöjj, vigasztaló Szentlélek!
Isten Lelke indít arra, hogy megvigasztaljuk egymást, a „mieinket” családban, gyülekezetben. Elsőként értük vagyunk felelősek. Nagyon fontos, hogy az egyház megélje a testvéri közösséget. A Lélek ereje által vigasztaljuk, bátorítsuk és szeressük egymást! Legyenek olyanok a gyülekezeteink, ahol jó lenni, ahol az ember a mennyei világ reménységével vérteződik fel a hétköznapokra, ahol szól az Ige, ahol készül a lelkipásztor, és ahol nemcsak a menedzserszemlélet uralkodik, hanem újra felfedezik az egyház lényegi küldetését, az evangélium hirdetését, ahol együtt tudnak szolgálni az Isten országának építésében. Vajon tudunk-e „szentlelkesen” lelkesek lenni? Ez a józanság Lelke által áthatott „szentlelkesség” nem túlbuzgóság, de buzgóság, az ügy iránti szenvedély. Jöjj, vigasztaló Szentlélek!
A szerző a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke