Jókai – újratöltve

Ha a magyar irodalom nagyjaira gondolunk, nehezen hagynánk ki körükből a XIX. század „nagy mesemondóját”, Jókai Mórt. Regényei, elbeszélései generációk meghatározó olvasmányélményei voltak. A hatvanas években Várkonyi Zoltán rendezésében és Erdődy János forgatókönyvei alapján létrejött ikonikus filmadaptációk szintén szép emlékeket idéznek fel, ahol a legkisebb szerepeket is a legnagyobb magyar színészek játszották. Bár Jókai írói érdemei és munkásságának művészeti jelentősége nem vitatott, a nyolcvanas évek óta mégis egyre kevesebben kapnak rá történeteire. Pár évvel ezelőtt Tóth Krisztina írónő Az aranyemberrel kapcsolatos gondolatai nyomán éles (esetenként pedig már méltatlanul goromba) viták lángoltak fel a magyar kánon bizonyos műveinek jelentőségéről, a kötelező olvasmányok közüli esetleges elhagyásukról. Megdöbbentő, milyen sokan és mennyire hevesen vették védelmükbe a regényeit, annak ellenére, hogy már rég nem tartozik a legolvasottabb szerzők közé.

Valóban megkerülhető vagy épp megkerülhetetlen lenne Jókai munkássága a magyar irodalomtörténetben? A kánon a látszat ellenére nem kőbe vésett (elég csak a szocializmus időszakára visszagondolni, mely szerzők és művek számítottak ekkor etalonnak). A jól ismert, megingathatatlannak tűnő irodalmi szövegekhez időről időre vissza kell térnünk, hogy friss szemmel, új látószögekből olvassuk újra kultúránk ezen darabjait. A kritikai szemlélet nem az irodalmi hagyományok bomlasztását célozza (bár közvetlenül-közvetetten elérhet ilyen hatást), hanem egyfajta játék a szöveggel, amely képes leporolni a kultikussá, és ebből következően távolivá vált szerzőkről az iskolában rájuk tapadt port.

Az effajta újragondolásra remek lehetőséget kínálnak a kerek évfordulók, amikor egy-egy szerző munkássága reflektorfénybe kerül. A kétszáz évvel ezelőtt született Jókai Mór munkásságának újragondolási lehetőségeiről három irodalomtörténész osztotta meg gondolatait a kecskeméti Ráday Múzeum emlékkonferenciáján: Bárdos József professor emeritus, a gyermekirodalom és a XIX. századi magyar irodalom szakértője; Bárdos Dóra, a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) Pedagógiai Karának adjunktusa, aki a többi között a képregény, a film és az illusztrálás lehetőségeinek irodalomoktatásban való felhasználását kutatja; valamint Galuska László Pál, a Károli Gáspár Református Egyetem Pedagógiai Karának docense, gyermekirodalom-kutató.

Első lépésként talán nem is kell feltétlen újítanunk, ehelyett tekintsünk vissza arra, hogyan és miért tehetett szert ilyen elsöprő népszerűségre Jókai prózaírása már a szerző élete során. Bárdos József rámutat, hogy az 1850–60-as években több író – köztük Madách Imre és Arany János – elhallgatott, rádöbbenve, hogy a megváltozott világban már nincs helye és lehetősége annak az irodalomnak, amelyet addig műveltek. Mögöttük állt a megbukottnak érzett reformkor és a szabadságharc veszteségeinek országos traumája, amelyről csak kevesen voltak képesek ilyen rövid időtávlatból beszélni, írni. Jókai azonban megszólalt: legnagyobb sikerű regényei, az Egy magyar nábob (1853–1854), a Kárpáthy Zoltán (1854), A kőszívű ember fiai (1869) éppen erről az időszakról szólnak. Mivel a regények csupán pár évtizeddel később keletkeztek, az olvasók között jócskán akadtak még, akik emlékeztek a magyar történelem ezen időszakaira. Hiszen aki átélte, hogyne tudta volna felidézni a pesti árvizet vagy a márciusi forradalmat?! A történetekben keveredő fiktív és valós történelmi alakok révén bárki könnyen beleképzelhette magát a múltbeli eseményekbe. Jókai ilyen módon hatékonyan formálta a magyarság közös emlékezetét, így a közgondolkodásban nem objektív történelemszemlélet, hanem meglehetősen szubjektív, az irodalom szövetén átszűrt kollektív emlékezet alakult ki. Ignotus, a Nyugat írója így fogalmazott: „Jókai szentül hitte, hogy amit ő gondol, az úgy is van, s ha a valóság másmilyen, annál rosszabb a valóságra nézve. […] Amily valótlanok a Jókai emberei s elképzelései, annyira megejtőek, annyira nem zavaró e valótlanságuk. Mert ő maga hisz bennük, ő ilyennek látja őket, azt gondolja, hogy ilyenek s nem gondol rá – igaz, nem is akar rágondolni –, hogy nem ilyenek. Ez az ő epikai hitele.” Jókai azonban sosem kívánt a múltba merengve elzárkózni az „új időknek új dalaitól”, regényeinek üzenete, hogy ha nehéz is, a jövőbe kell tekintenie a nemzetnek.

Hogy válhat emberibbé ez a kétszáz év alatt mitikus magasságokba emelkedő irodalmi óriás? – Jókai nem szobor, sok tekintetben esendő ember volt – feleli Galuska László Pál. Aktívan formálta a közvélemény róla alkotott képét. Számos történetben beszélte el hosszú életének különféle eseményeit, méghozzá meglehetősen fikcionalizáltan. Az irodalomtörténet és a történelemtudomány által feltárt tények azonban árnyalják ezt a romantizált életrajzot. Kiderült például, hogy nem Jókai beszélte rá Rózsa Sándort a szabadcsapatok vezetésére, hanem mást küldött el tárgyalni a híres betyárral maga helyett, a szabadságharc utáni bujdosásának véget vető védlevelet pedig mégsem filmbe illő módon, a komáromi várba beszökve szerezte meg Laborfalvi Róza. Jókai botrányos időskori házassága, bordélylátogatásai, pornográf versei megbotránkozást keltettek és kelthetnek azóta is. Hazug imázsépítő volt?

Bárdos Dóra másképp látja: – Azt gondolom, játék volt Jókai részéről, hogy így fikcionalizálta saját magát az elbeszélésein keresztül. Bármilyen izgalmas is elmerülni életének bulváros részleteiben, művei nem csak az életrajz felől közelíthetők meg – véli az irodalomkutató. A szövegek befogadása nem követeli meg, hogy el tudjuk választani egymástól a kitalált és a hiteles elemeket, vagy hogy a szerző életének minden részletével tisztában legyünk. Ha más olvasási szempontok szerint közelítjük meg a szövegeit, akkor pedig már nem is merül fel a probléma, hogy lódított-e helyenként Jókai vagy sem – és miért is kérnénk számon egy irodalmi alkotáson teljes és objektív történelmi hitelességet?

Mindhárom pedagógus egyetért, milyen jelentős szerepe van a magyartanárnak abban, hogy a régies nyelvezetű és a mai olvasó számára olykor vontatott cselekményvezetésű szövegek tanulásakor olyan szempontokat mutassanak meg a tanulóknak, amelyek érdekessé teszik számukra az olvasmányokat, és összekapcsolja őket a saját korukkal, élethelyzeteikkel. – Nem arról van szó, hogy a gyerekek már nem olvasnak. Ellenkezőleg: többkötetes, ezeroldalas regénysorozatokon rágják végig magukat, mert érdekli őket (gondoljunk például a Harry Potter-könyvekre, az Ambrózy báró eseteire, a Szent Johanna gimire vagy a Trónok harcára). Sohasem értettem egyet azzal, hogy ami nehezen olvasható, dobjuk ki. Nem ez a munkánk, hanem az, hogy ezeknél a szövegeknél utakat nyissunk, hidakat építsünk – jelenti ki Galuska László Pál.

Bárdos Dóra a társművészetek felől látja érdemesnek közelíteni a Z generációt a Jókai-művekhez: – Nemcsak filmnézés, hanem regényolvasás után is rengeteg vizuális élmény marad az agyunkban. Az adaptációknak mindig lesznek határai, de kezdő löketnek, kedvcsinálónak tökéletesek. Ha Jókait például Korcsmáros Pál képregényein keresztül visszük be magyarórára, minden tanuló tisztában lesz a cselekmény főbb részleteivel, és azok sem maradnak ki a közösségi élményekből, akik nem képesek háromszáz oldalt végigolvasni – fejti ki ötleteit.

Jókai világában gyakran összekapcsolódik a szöveg és a vizuális tartalom. Az egykor festőnek készülő író műveiben felfedezhető az a képalkotó játék, amely kora képzőművészetét is jellemezte: leírásaiban az olvasó figyelmének irányítása, a kis- és nagytotálok váltakoztatása, a színek, a fény-árnyék részletezése, a térbeli nézőpontváltások olyan érzetet keltenek, mintha a szerző egyszerre írná és festené meg a papíron a fantáziavilágát. – Jókai ma is lát, láttat és érdekes! Érdemes lenne újfajta módokon olvasni-olvastatni, például elképzeltető technikákkal, vizuálisan és verbálisan egyszerre dekódolva a szövegeket, képpel és látvánnyal reflektálva rájuk – javasolja Bárdos Dóra.

– Csodálatos a romantikus Jókai – hoz újabb megközelítési szempontot Bárdos József. – Az Egy magyar nábobban van egy jelenet, ahol Fannival elszabadul a ló, és mikor a nő hátrahanyatlik, Rudolf erős, izmos kezével elkapja és magához öleli őt. Szenzációs jelenet, amikor Fanni életében először találkozik azzal a férfival, akibe távolról beleszeretett, de a találkozásuk pillanatában már tudja, hogy a barátnője férje. Ettől a borzasztó belső vihartól vadul meg a ló is, ami romantikus közhely, de Jókai úgy írja le ezt a belső vívódást, hogy csak a külső történésre figyelünk, ezáltal fantasztikusan élő jelenetté válik – taglalja a professzor. Jókai bravúrosan találja meg az egyensúlyt az ehhez hasonló vadromantikus epizódok és a szatirikus, monumentális, misztikus hangvételű szakaszok között.

A gyerekíró Jókai szintén új képet mutathat a szerzőről: tudatosan írt gyermek- és ifjúsági lapokba, például a Benedek Elek és Pósa Lajos által 1889-ben alapított Az Én Újságom című gyermeklapba, amely orgánum hatására a kor vezető irodalmárai között presztízzsé vált írásaikat ifjúsági lapokban is megjelentetni. Galuska László Pál rámutat, a szerző meséi nem tanúskodnak kevesebb igényességről, mint a nagyregényei. Akár könnyebben is olvashatók a mai gyermekek számára, hiszen mentesek az archaikus, idegen szavaktól, miközben ugyanúgy jellemzi őket a vizuálisan gazdag, képzeletet megmozgató stílus.

A Károli pedagógiai karának docense felidézi, gyermekkorában mennyire lenyűgözte őt a Fekete gyémántok azon epizódja, amelyben a mamutcsorda eltapossa a kardfogú tigrist. Bár a mai gyerekeknek jócskán megváltozott az akcióigénye (és mögöttünk a Jégkorszak-filmek), a még gyerekcipőben járó őslénytan idején írt kőkorszaki cselekményt ma is lehet érdekfeszítően tálalni a fiatal olvasóknak, egyben bemutatva Jókai innováció iránti érdeklődését. A gyermekeknek szóló írásai mellett kiemelendő lehet Jókai legendásan jó humora, amely szinte minden művén átszűrődik. A régi iratokat folyamatosan digitalizáló internetes adatbázisokban akár Jókai vicclapjába, Az Üstökösbe is „belelapozhatunk” a tanulókkal.

Szintén új felfedezéseket rejthetnek az író rövid terjedelmű elbeszélései, novellái. Mivel a nagyregényekhez képest csak később tűntek fel az életmű elemzésének láthatárán, idő kell, amíg a közízlés is elfogadja őket, magyarázza Bárdos Dóra. Minél megfoghatóbb méretű a szöveg, annál jobban kiemelhetők a szépségei, akár a gyerekirodalom, akár a drámapedagógia vagy a társművészetek felől.

A „rövid Jókait”, bármilyen meglepő képzettársítás is, tematikus novellaválogatásokon keresztül mutatná meg a nagyközönségnek, egy központi motívumra felfűzve őket. Erre tett kísérletet egy tavaly megjelent, Jókai karácsonya című antológia, amely az író ünnepi témájú elbeszéléseit fogja csokorba. Az első szerzők között volt Magyarországon, akik műveiket újságokban, folytatásokban közölték. Ilyen módon a fejezetei úgy működtek, akárcsak a mai sorozatok epizódjai: amellett, hogy előrelendítik a cselekményt, önmagukban is megállják helyüket, a nyitott végű befejezés miatt pedig tűkön ülve várjuk a folytatást.

Egy-egy rövidebb, izgalmas részlet kiemelése remek kedvcsináló lehet az iskolások számára, és egyben lehetőséget ad az író művészetének értő elemzésére is – anélkül, hogy fanyar szájízzel, vissza sem tekintve hagynánk magunk mögött a rendkívül sokoldalú, kiemelkedő írói tehetséggel megáldott Jókai Mórt.