Joó Sándor lelkipásztort 1940 októberében iktatták be a Budapest-Pasaréti Református Egyházközség lelkészi hivatalába. Ebből az alkalomból idézünk rövid, közérdeklődésre is számot tartó részletet egy 1934-ben, hollandiai missziói lelkészsége idején kelt magánleveléből, amelyet egy pasaréti testvérünk juttatott el hozzánk. A fiatal rokonához írt sorok bepillantást engednek a pályája kezdetén járó Joó Sándor hivatásfelfogásába.
Azt írod, hogy volna kedved a theologiához, de ott meg esetleg az lesz a baj, hogy táncolsz, társaságba jársz. Én nem ebben látom a bajt. Ezek annyira kicsiny, mellékes, sőt közömbös dolgok, hogy egy ilyen nagy kérdésnél: a pályaválasztásnál számba sem jöhetnek. Ezek lehetnek pillanatnyi problémák, amelyek azonban később úgy oldódnak meg, hogy teljesen elenyésznek. Negyvenéves korodban nem fogsz táncolni, sem foxtrottot muzsikálni, de igenis folytatni fogod azt a pályát, amire most elhatározod magad. A te theologusságod ellen én azt a nehézséget látom, hogy te egyáltalán még más pályára is gondolsz a theologián kívül.
Igaz, hogy evés közben jön meg az étvágy, de éppen a theologiába nagyon veszélyes ilyen alapon belekóstolni. A theologia igen súlyos, nehéz étel, s ha valaki nem kimondottan arra éhes, hamar megcsömörlik tőle. – Minden pályán lehet többé-kevésbé favágó, kényszermunkát végezni, csak éppen itt nem. Ha valaki nem szívvel-lélekkel theologus, megmérgezi a saját életét s amellett naponként tanúja a legnagyobb szomorúságnak: munkája eredménytelenségének.
Egy pap munkássága nem merül ki a prédikálásban, sőt mondhatnám, ez egy kis alrésze a cura pastoralisnak. Éppen ezért nem lehet akadály az a tudat sem, hogy nem vagy elég szónoki tehetség. A szónoklást mindnyájan csak úgy tanuljuk, mint kiskutya az ugatást, de a szónoklás magában véve még nem több, mint a kiskutya ugatása. Nem vallásos igazságokat prédikálunk ugyanis, hanem Isten Igéjét, azt pedig csak az tudja eredménnyel prédikálni, aki abból él, aki föltette az egész életét reá. Nem Isten Igéjéről beszélünk a szószéken, hanem Isten Igéjét hirdetjük, átszűrve a saját életünkön. – Éppen ezért sohasem lehet a theologiára menetel kritériuma az elhelyezkedés problémája sem.
Ha egyszer érzem lelkemben a hívást Isten Igéjének a hirdetésére, akkor többé nem az én dolgom az, hogy hogyan élek meg belőle. Isten hív; az ember engedelmeskedik s átadja magát teljesen Istennek: akkor már többé nem rajta van a felelősség, hanem Istenen.
A teljes írás a Reformatusoklapja.hu oldalon található.
Örömmel látjuk honlapunkon, ahol számos cikkünk díjmentesen is elérhető – ez a tartalom előfizetéssel olvasható teljes terjedelmében.