A tanév elején felröppent a híre, hogy az egyik nagy egyetem gólyatáborában a szokásosnál is megalázóbban bántak az elsős egyetemistákkal. Rövid ideig hangos volt a sajtó a hasonló történetektől. Kiderült, hogy bár az eset kirívó, de nem először történt ilyesmi, és más egyetemeken sem nagyon különbözik a helyzet. A felháborodásra kirendelt felháborodók felháborodtak, az oldalak szerint ügyeletes megmondók megmondták, amit meg kellett mondani. A szakértők keresték a magyarázatot, a sok évtizedes vagy -százados hagyományoktól a beavatási rítusok párhuzamain keresztül a szociális vagy pszichés tényezőkig számos szempont elhangzott.
A „kommentszekció” ismét lelkesen nyilvánított véleményt, és újfent kiderült, hogy a problémakör szakértőinek száma milliókra tehető. Az illető egyetem vezetősége pedig biztosította a nagyérdeműt arról, hogy jövőre minden másképp lesz. Ez is, mint minden csoda, három napig tartott, aztán jött a következő. Számtalan, sőt egyre több ilyen történet van manapság, amelyek arról szólnak, hogy valakik, akiknek – ha csak annyi is, mint egy portásnak, de – hatalom adatik a kezébe, ezzel visszaélve arra használják, hogy embertársaik fölé kerekedjenek, és megalázzák az alájuk vetetteket.
A jelenség persze nem új. A hatalom mindig is óriási kísértés volt az embernek, de társadalmunkban eltolódni látszik a hangsúly az erőforrásokkal való visszaélésről a hatalomgyakorlás szimbolikus formái felé, vagyis ma már nem elég, hogy a helyzetben lévők elveszik a nekik kiszolgáltatottak megélhetését, vagy korlátozzák a legfontosabb modern értéket, a szabadság megélésének lehetőségét: a hatalom kinyilvánításának eszköze az alávetettként kezeltek megalázása, emberi méltóságának megtörése, a kiszolgáltatottság növelése. Ismerős ez a technika, az autoriter rendszerek egyértelmű jellemzője.
Ha pedig ebből a szempontból vizsgáljuk a közéletet, rá kell jönnünk, hogy számtalan hasonló esettel találkozunk szinte nap mint nap, s nincs ez másképp köztünk sem, az egyházban. Évtizedek óta hatalmi függésben élünk, a külső, világi hatalomnak való, politikai rendszereken átívelő kiszolgáltatottságunk a belső hatalomgyakorlást is jellemzi. A diktatúra évtizedeiben például a kongrua, vagyis a lelkészeknek juttatott állami fizetéskiegészítés a fegyelmezés eszköze volt: ha a lelkész nem simult bele a rendszert kiszolgáló egyházi akaratba, a megélhetésének olykor felét is kitevő kongruáját csökkentették vagy meg is vonták. A rendszer változott, a logika nem. Szolgálati autó ma van, holnap nem biztos, a szerződések meghosszabbítása szintén lehet a fegyelmezés eszköze. Megölni, börtönbe vetni senki nem akar. Elég, ha érzed: kiszolgáltatott vagy.
Az ilyen helyzeteket persze mindig racionálisan meg akarjuk magyarázni: nehéz gyerekkora volt, rossz példákat vagy tanácsokat követ, a hatalom torzította a személyiségét, és persze ott a társadalmi környezet vagy a „strukturális bűn” problémája is. Ezek azonban, bár az értelmezésben segítenek, nem adnak magyarázatot a miértre. Miért ölte meg Kain Ábelt? Az áldozatügy segít értelmezni a történteket, magyarázatot mégsem ad, az valahol abban van, amit János mond Kainról: a gonosztól volt, és cselekedetei gonoszak voltak (1Jn 3,12). Jörg Baberowski az erőszak tereiről írt könyvében ezt egyszerűen úgy fogalmazza meg, hogy „a macska karmol, a kutya ugat, az ember öl”. Mert az Éden kertjén kívül az emberek közötti teret már nem az Isten jelenléte tölti ki, az immár az erőszak állandó lehetőségének tere. Kain azért ölte meg Ábelt, mert megtehette. A hatalom azért aláz meg, mert megteheti, mert az emberek közötti „légüres térben” nincs, ami neki ellenállna. Kivéve, ha ott van, jelenvalóan mindenekben, az Isten országa közöttünk.
A szerző főiskolai tanár, tudományos rektorhelyettes a Sárospataki Református Hittudományi Egyetemen, az Újszászy Kálmán Református Örökség Kutatóintézet vezetője.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!