„Mert bár úgy tűnik, hogy természete folytán el van választva a hitről szóló lelki tanítástól, a továbbiakban mégis kiderül, hogy nem ok nélkül kapcsolom ide” – írja Kálvin nagy műve, A keresztyén vallás rendszere utolsó fejezetének bevezetésében, amelyet a hatalomról és annak földi gyakorlásáról írt. Van-e ma is releváns gondolata a reformátornak? Mit tanulhatunk a politikáról attól, aki oly sok más hittételünket nagy alázattal és alapos tudással összefoglalta?
Kálvin azzal a meghökkentő gondolattal kezdi a munkáját, hogy Isten országa szempontjából lényegtelen a társadalmi forma, amiben az ember él, és hogy miként él benne. Legyen valaki rabszolga vagy szabad (itt hivatkozik Pál apostolra: Gal 3,28), ez nem fogja meghatározni Isten országában a helyét. Mindenesetre ez nem azt jelenti, hogy ne lenne dolga a kormányzással a keresztyéneknek, Kálvin csupán a megfelelő helyre akarja rakni ezt fontosság szempontjából.
Ahhoz, hogy megértsük azokat a konkrét jelenségeket, amelyekre a reformátor reagál, tudni kell, hogy Kálvin idejében az anabaptista irányzaton belül sokan voltak, akik teljesen elvetettek mindenféle polgári hatalmat, mondván, ők „meghaltak a világ elemei számára”, és ezért nem akarnak semmi földi hatalommal közösséget vállalni. Kálvin elismeri, hogy Isten országa többről szól, mint az e világban való berendezkedésről. Sokan azonban teljes anarchiát akartak bevezetni, mert alapvetően gonosznak tartották a hatalmat és annak birtoklóit.
Kálvin többször polemizál a reformáció e radikális ágával. Nem rosszként, még csak nem is szükséges rosszként hivatkozik a polgári hatalomra. Ezt írja: „Ezért semmi kétség afelől, hogy a polgári hatalom hivatás. Isten előtt nemcsak szent és törvényes, hanem a legszentebb is, és a halandók egész életében minden egyéb között a legtiszteletreméltóbb.” (Institutio 4.20.4)
A hatalom maga Istentől kapott mandátum – ez az a gondolat, ami legmélyebben meghatározta Kálvin gondolkodását. Minden hatalom Istentől van (Róm 13), vagyis úgyis el lehet képzelni a hatalmat, mint egy tárgyat, aminek Isten a birtokosa, és amelyet ő ad oda ideiglenesen, mintegy felszeletelve azt különböző vezetőknek a világon. Tehát minden polgári hatalom Isten hatalmával rendelkezik, mintegy helyettesítik Istent, azért van hatalmuk, mert Isten adta nekik, ezért van joguk döntéseket hozni, törvényeket szabni.
Ebből a gondolatból következik Kálvin számára az, hogy mit tekint a polgári kormányzás céljának. Ezt írja: „a polgári kormányzás célja az, hogy amíg az emberek között élünk, ápolja és fenntartsa Isten külső tiszteletét, védelmezze az egészséges kegyes tanítást és az egyház jó állapotát, életvitelünket egybeigazítsa az emberi társadalommal, hozzászabja erkölcseinket a polgári rendhez, békességet szerezzen egymás között, s fenntartsa a közbékességet és köznyugalmat.” (Institutio 4.20.2)
A hatalom feladata, birtoklói, formája
Kálvin tehát két feladatot határoz meg a polgári hatalom számára: egyrészt azt, hogy a rendet fenntartsa, az egészséges és békés együttélést biztosítsa, azonban azt is feladatának nevezi Kálvin, hogy elérje a hatalom, hogy a nép körében ne terjedjen a bálványimádás, se Isten nevét gyalázó szentségtörés. A keresztyén etikát tehát alapvetőnek gondolta a reformátor a törvények meghozásában. Ennek oka pedig az, hogy Isten törvényét jónak látta. Önmagában jónak és olyannak, amelyből jó következik, függetlenül attól, hogy aki a szerint él, hisz-e vagy nem.
Kálvin foglalkozott azzal is, hogy mi van a képmutató vagy hűtlen uralkodókkal. Az ideális eset nyilván az lenne, ha a hatalom birtokosa vagy birtokosai tudatában lennének annak, hogy Istentől kapott feladatot végeznek. Több szempontból is. Egyrészt képesek lennének nagy gonddal és serénységgel törekedni arra Isten és az emberek előtt, hogy az isteni gondviselés, oltalom, jóság, jóakarat és igazság képét jelenítsék meg személyükkel. Másrészt tudatában lennének annak, hogy komoly elszámoltatásban lesz részük, „mert ha hibáznak, nemcsak az emberekkel szemben igazságtalanok, akiket gonoszul meghurcolnak, de megsértik Istent is, akinek szentséges igazságát beszennyezik.” (Institutio 4.20.6)
Kálvin a hatalom formáját teljesen másodlagos dolognak tartja. Nem az a lényeg, hogy valaki királyságban, arisztokráciában vagy netán demokráciában él, hiszen az egyénnek mindig engedelmesen és alázattal, nem pedig lázadást szítva kell viszonyulnia a hatalomhoz, amely minden esetben Istentől van. A genfi teológusnak mindenesetre megvolt a maga preferenciája. Minden államformában látta a lehetséges rossz kimenetelt, legveszélyesebbnek azonban a demokráciát nevezte, mert szerinte ez az, amely legkönnyebben lázongásba csaphat át. Kálvin szerint hasznosság szempontjából az arisztokrácia egy formája lenne a legjobb. Indoklása szerint „az emberi bűn és romlottság miatt biztonságosabb és tűrhetőbb, ha többen tartják kezükben a kormányzatot, hiszen így egymásnak kölcsönösen segítségére lehetnek, taníthatják és figyelmeztethetik egymást, és ha valaki a kelleténél magasabbra akarna törni, a többiek, bírák és tanítók módjára, megzabolázhatják vágyát.” (Institutio 4.20.8)
A nép
Az anabaptisták sokszor az egyéb világi hivatalokat is megvetették, és elutasították, hogy segítséget kérjenek bármilyen hatóságtól. Jogászként fontosnak gondolta Kálvin, hogy az emberek bizalommal forduljanak a hatalom képviselőihez, így például a bírósághoz, mert ennek eszközei is Istentől vannak. A keresztyéneket arra bátorítja, hogy pereskedésük ne világi módon történjen, és a krisztusi útmutatás szerint legyenek készek elszenvedni a rosszakarók támadásait, de tiszta szándékkal kérhetnek, sőt kérjenek segítséget a bíróságon, hogy a hatalom az ártatlanok védelmezője lehessen.
Kálvin úgy vélte, a népnek úgy kell engedelmeskednie a polgári hatalomnak, mintha Istennek engedelmeskedne. Ennek akkor is így kell lennie, ha a hatalom nem teljesíti azokat a rendeléseket, amiket Isten adott neki. A reformátor tisztában volt ennek nehézségével, nem egy, épp az állam által üldözött evangéliumi testvérrel állt kapcsolatban élete során. De Pál apostolhoz hasonlóan ő is úgy látta, hogy a hatalom birtokosai nem hitelességük és hűségük alapján érdemelnek tiszteletet, hanem azért, mert Isten hatalmának birtoklói. „Ha tehát folyvást emlékezetünkben és szem előtt tartjuk, hogy ugyanaz a mennyei rendelés adja a leghitványabb királyt is, mint amely magát a királyi tekintélyt felállította, sosem támadnak lelkünkben olyan lázongó gondolatok, hogy a királlyal érdeme szerint kell bánni.” (Institutio 4.20.27)
Kálvin mindenesetre a hatalom gyakorlóit is korlátok közé szorítaná: „Mert annak egyáltalán nem vagyok ellene, hogy a királyok önkényének mérséklésére népből választott hatóságok, adott esetben, hivatalból közbelépjenek; sőt, ha meghunyászkodnának a féktelenül tomboló és a népet sanyargató királyok előtt, kertelés nélkül kijelentem, hogy ez a szándékos mulasztásuk istentelen hitszegés, mivel hűtlenül elárulják a nép szabadságát, holott tudják, hogy Isten rendelése állította őket, annak oltalmazására.” (Institutio 4.20.31)
Kálvin szerint végső esetben, ha a hatalom Isten elleni lázadásra kényszerít, akkor azt meg kell tagadni. Hiszen Isten engedelmességet vár el tőlünk, de ez az engedelmesség elsősorban neki szól. A hatalomnak való engedelmesség Istennek való engedelmesség, ha tehát ez a kettő ellentétbe kerül egymással, akkor a földi hatalmat el kell vetni. Mert Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek. (ApCsel 5,29)
Kálvin a következő gondolattal zárja értekezését: „Krisztus azért váltott meg minket azon a nagy áron, amelybe a megváltásunk került, hogy ne adjuk immár magunkat az emberek gonosz kívánságaira s még kevésbé istentelenségük szolgálatára. Dicsőség legyen Istennek!” (Institutio 4.20.32)