Kapcsolódások

Ingmar Bergman svéd filmrendező hatvan évvel ezelőtt, 1961-ben forgatta Úrvacsora című filmjét, az úgynevezett „Isten-trilógia” középső darabját, melyet a Tükör által homályosan és A csend című alkotások fognak közre. Bergman értelmezésében: a megszerzett bizonyosság itt válik megértett bizonyossággá, amit mégis a „negatív lenyomat” követ, az Isten csendje. A több megrázó jelenet közül emelek ki egyet.

A filmbeli lelkész egész életében mindig a saját arcára próbálta formálni a személyes szükségleteiből „összerakott” Istent, aki mások számára így személytelen lett. A film elején látott szertartás „üressége” végül az üres templom képében köszön vissza. Csak a templomszolga, az orgonista és a felesége van jelen, akivel szintén üressé vált a kapcsolata. Neki egymagának is megtartja az istentiszteletet, ezért a prédikáció nem Isten és ember párbeszédének narratívája lesz, hanem közeledési kísérlet a másik emberhez: hogyan lehetne kitörni a társas egyedüllétből. Hasonló gondolat fogalmazódik meg a halásszal folytatott beszélgetésben. „Egyedül vagyunk, te meg én. Eljátszottuk az egyetlen emberi lehetőséget, azt, hogy emberek között élünk.”

Sem spirituális, sem látható kapcsolat nem jön létre Istennel, azonban a bizonyosság (párhuzamosan Jézus emberi magányával a kereszten) ott munkál, hogy soha nem késő, mindig van „alkalmas” idő. A felismerés, a ráismerés, a kapcsolódás szándéka, az utolsó pillanatban való újrakezdés is esély arra, hogy a múló időből átlépjünk a szent időbe.

A szimbolikus antropológia egyik értelmezési modellje szerint minden közösség azzal kezdi saját helyfoglalását, hogy kutat ás, mert kapcsolatot kíván teremteni a múlttal. Templomot épít, mert a kronoszi, az elmúló időben keresi a kairoszi, a megszentelt és ünnepi, a kiválasztott és rendelt időt. Ezután létrehoz egy iskolát, amelyben át tudja adni és tovább tudja örökíteni nemcsak az ismereteket, de az egyéni és közösségi javak egymást szolgáló etikus magatartását rögzítő értékrendet is. Ezért lesz a templom és iskola egy közösség, egy társadalom kicsinyített mása.

Irodalmi művek és szociológiai tanulmányok, etikai, filozófiai és erkölcstani munkák, kultúra- és művelődés-, vallás- és egyháztörténeti kutatások és értelmezések különböző aspektusokból vizsgálják a fent vázolt modellt. A közösségteremtő szimbolikus cselekedetek mindegyike a megismerésre irányul, avagy annak az egymással összefüggő három kérdésnek a megválaszolására, hogy honnan jöttünk, merre tartunk – és a csak e kettő tudatában érvényes harmadikra, hogy kik vagyunk. A megismerés viszont csupán akkor lehetséges, ha tudunk kapcsolódni a múltunkhoz, ha van célképzetünk (fölismertük sorsfeladatunkat), és ha hiszünk a megszerezhető tudás (illetve a tudássá váló hit) saját magunkon túlmutató erejében. Így akár azt is megtanulhatjuk, hogy a szabadságunkat (és autonómiánkat) akkor élhetjük meg igazán és a maga teljességében, ha felismerjük és tiszteletben tartjuk a korlátokat. Ebből a profánnak tűnő egzisztenciális térből tekinthetünk rá a végtelenre. Bergman filmjének istentisztelete után legutóbbi istentisztelet-élményem képei peregnek előttem. Körülöttem fiatalok ülnek a padokban, mobiltelefon képernyőjéről követik a kottát és a szöveget. Az én kezemben kopott énekeskönyv – több mint negyven évvel ezelőtt kaptam édesanyámtól a konfirmációmra. Mindig ezt hordom magammal. A mobiltelefont repülő üzemmódba állítom. Akkor is, ha imádkozom. Ilyenkor nem akarok senkire és semmire rákeresni, de azt sem szeretném, ha engem keresnének. Be és rá, ki és le lehet kapcsolódni. A virtuális világ a kiválasztott ünnepi, kairoszi időben megélt valósággá változik. Nem vagyok kapcsolható ebben a repülő üzemmódban – mert már kapcsolatban vagyok. Legkisebb elemi részecskéim kommunikálnak az isteni teremtő erővel.