Karanténszerelem

Négy évvel ezelőtt Eszter egy rokonát látogatta meg Brüsszelben. Az egyik állomáson jegyet akart venni az automatából, de sehogyan sem boldogult. Ekkor odalépett hozzá egy ismeretlen fiatalember. – Fogalmam sincs, hogy miért nem sikerült ez az egyszerű rutinművelet. Tanácstalanul tébláboltam az automata előtt, amikor egy férfi előzékenyen felajánlotta a segítségét – idézi fel első találkozásukat Eszter. – Néhány szót váltottunk egymással, és hamar kiderült, hogy mindketten zenészek vagyunk.

Utólag belegondolva olyan az egész, mint egy hollywoodi film – veszi át a szót Lucian. – Egy társasággal vártuk a metrót, amikor észrevettem egy gyönyörű, fiatal lányt, aki annyira elveszettnek tűnt, ahogy bajlódott a jegyautomatával. Franciául szólítottam meg, de ettől mintha kicsit megrémült volna, így angolra váltottam. A hetedik érzékem azt súgta, hogy ez a lány biztosan valamilyen művész. Alig ötperces beszélgetésünkben kiderült, hogy Eszter gordonkaművész, én pedig elmondtam, hogy román operaénekes vagyok. Eszter erre elárulta, hogy éppen a közelmúltban járt Romániában koncertezni. Én egy kukkot sem tudok magyarul, Eszter pedig nem ért románul, mégis rögtön azt éreztem, hogy egy nyelvet beszélünk – emlékezik vissza Lucian a brüsszeli napra.
Őszintén szólva meg voltam ijedve, mert egy nagy csapat szakállas, fekete ruhás, ortodox csapatból vált ki Lucian – magyarázza Eszter. – Azonban az a kedvesség és természetesség, ahogyan közeledett hozzám, megnyugtatott. Korábban még soha nem találkoztam ennyire nyitott, kedves emberrel, mint ő. Bevallom, annyira mosolygós és közvetlen volt, hogy azt gondoltam, talán egy kicsit flúgos lehet.

Eszter ugyan nem árulta el a vezetéknevét, a férfi mégis felkutatta őt az interneten, bejelölte a Facebookon és a következő hónapokban váltottak néhány levelet. – Lucian minden üzenete kedves és megnyerő volt. Megírta, hogy boldoggá tette a brüsszeli találkozásunk, és lát benne valami sorsszerűséget. Csakhogy nekem volt párom, és egyértelművé tettem a számára, hogy köztünk legfeljebb csak barátság lehet – mondja Eszter. Aztán elérkezett 2020 tavasza...
– Az interneten ugyan váltottunk néhány udvarias levelet, de akkoriban Eszternek és nekem is volt párkapcsolatom, így aztán leginkább csak boldog ünnepeket kívántunk egymásnak – veszi át a szót Lucian. – 2020 elején azonban kiderült, hogy mindkettőnk kapcsolata megszakadt, mi pedig egyre többet beszélgettünk. Végül már túl rövidnek bizonyultak az éjszakák, mert egyfolytában cseteltünk. Emlékszem, majd meghaltam az operaházi próbákon, iszonyúan fáradt voltam a folyamatos kialvatlanság miatt. Aztán egyik nap elhatároztam, hogy nem várok tovább: este még fellépek a Traviatában Bukarestben, másnap pedig a magyar fővárosba repülök Eszterhez, meghívom egy kávéra, hogy végre élőben is találkozhassunk.

Lucian 2020. március 11-én érkezett Budapestre, éppen akkor, amikor kitört Magyarországon is a koronavírus-járvány. A bukaresti operaház tenorja hosszú időre Budapesten ragadt, de ezt egyikőjük sem bánta.
– Lucian érkezésének napján forgatásom volt a Lánchídnál, utána még zenekari próbám is. Délután hazarohantam, letettem a csellómat, taxiba pattantam, és azonnal indultam érte a repülőtérre – emlékezik vissza Eszter. – Akkor még mit sem tudtunk arról, hogy lezárják a határokat, és másnaptól nem lesz sem doktori iskola, sem zenekari próba, sem előadások, sem koncertek. Úton a repülőtér felé még felhívtam apukámat, mondtam neki, hogy Lucian ideutazik hozzám, Magyarországra. Egyikünk sem tudta, hogy ez a nap sorsfordító lesz mindannyiunk számára.

A járvány miatt bezárt a világ, s közben a két művész egymásba szeretett. – Tulajdonképpen a saját kis buborékunkban éltünk a karantén alatt. Lucian egyedi, romantikus gesztusokkal úgy fejezte ki irántam érzett szeretetét, mint soha senki más. Mindketten úgy éreztük, hogy érdemes belevágni ebbe a kapcsolatba. Ahogy meghoztuk magunkban a döntést, minden sikerült: a házasság, a baba, a család, sőt még egy nagyobb lakás is. Minden ment, mint a karikacsapás.

Eszter mindig is szerette megtervezni az életét, és mindenre volt A, B és C terve. Ez a működésmód a munkában kiválóan bevált, de, mint mondja, a szerelemben és a családban más mechanizmusok érvényesülnek. – Ahogy feladtam az örökös kontrollt, Isten mindent elintézett helyettem. Nekem csak bele kellett engednem magam a történések sodrába. Nem volt bennem kérdés vagy kétely. Minden olyan természetességgel történt – csodálkozik rá még most is Eszter.

– Nagyon fontos volt számomra, hogy Eszter keresztyén neveltetésben részesült – mondja a férj. Fiatalon papnak készültem, tanultam teológiát is, csak később határoztam el, hogy énekes leszek. A közös nyelvünk a keresztyénség és a zene. Ez nekem igazi boldogság, ugyanis az volt az álmom, hogy ha egyszer megházasodom, hívő feleségem lesz. Azt sem bánom, hogy ezer kilométert kellett utaznom ahhoz, hogy megtaláljam azt a nőt, akivel hasonlóan gondolkodunk a családról, az értékekről, az etikáról – részletezi Lucian.

– Nekem az volt a legnagyobb félelmem, hogy apukám mit szól majd a kapcsolatunkhoz. Ha úgy vesszük, az egész az apa „hibája”, mert ő kérte, hogyha Brüsszelben járok, keressem fel az unokatestvéremet. Ezért mentem le abba az aluljáróba – mondja nevetve Eszter. – Amikor Lucian megkérte a kezem apukámtól, kettesben hagytam őket, és kiderült, hogy milyen jól szót értenek. Amikor apát megkérdeztem, hogy mit gondol a választásomról, csak ennyit felelt: „Esztikém, ez így rendben lesz.” Lucian egyébként megtalálta az utat minden családtagom szívéhez, a három bátyámmal három különböző nyelven próbált beszélni. A beteg keresztanyámnak pedig a kórházban énekelte el a kedvenc áriáját – idézi fel meghatódva Eszter.

– A szüleim nagyon szerették volna, ha családot alapítok, de már-már kezdték feladni a reményt, mert negyvenéves vagyok. Esztert hamar befogadták, hiszen jó ember, intelligens, csiszolt gondolkodású, értelmiségi nő, akivel bármiről lehet beszélgetni, egy igazi reneszánsz ember. Engem is befogadott a Karasszon família, tényleg áldottnak érzem magam, hogy részesévé válhattam ennek a gyönyörű családnak. Mondtam is az apósomnak, amikor megkértem Eszter kezét, hogy nem veszíted el a lányodat, hanem éppen ellenkezőleg: nyersz még egy fiút – kacsint Lucian. – Isten rendezte így a dolgainkat – folytatja Eszter. – Nekem van egy angyalom fenn, a mennyországban, az édesanyám, akit tizenhat évesen elveszítettem. Sajnos ő már nem élhette meg az esküvőnket és a kislányunk születését. Márta Elena a két nagymama nevét viseli, és ezzel együtt mintha megkapta volna az ő erejüket is. Hiába olvastam számos könyvet az anyaságról, mégis inkább úgy teszem a dolgokat, ahogy anyukámtól láttam. Ez jön ösztönösen, tehát édesanyám öröksége itt van velünk. Mártikának készítettünk egy könyvet, amelybe napról napra lejegyeztem, hogy mi történt vele az élete első évében, remélem, megérti majd ennek a misztikumát, ha felnő.

– Eszter és a kislányom, Mártika a legnagyobb ajándékom Istentől. Milyen furcsák a sors útjai, hiszen soha nem gondoltam, hogy egyszer Magyarországon élek majd, de számomra ott van az otthon és a boldogság, ahol a családom – mondja Lucian, és csókot nyom gyönyörű kislánya fejére.