Káromkodásból katedrális?

Szép új trágár világ – ezzel a blikkfangos címmel jelent meg egy rövid írás jó öt éve az egyik online hírportálon. A cikk a közéleti és médiabeszéd durvulásának eseteit ecsetelve feltette a kérdést: „Mért akarnak itt némelyek káromkodásból, na nem annyira katedrálist, de valamiféle különös, árnyas-barnás kunyhót építeni, önmaguk (ki más?) nagyobb dicsőségére? Egyáltalán, kinek jut eszébe, hogy kültelki kocsmák zárás előtti sötétjéből merítsen ihletet, gyártson kvázi-politikai kommunikációs programot?” Nagyjából a cikk publikálásával egy időben a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége is felhívta a figyelmet arra, hogy a vezető politikusok, közéleti emberek személyét, valamint a vallási szimbólumokat becsmérlő, vulgáris szóhasználat mindennapossá vált – nemcsak az utcai beszédben, hanem a médiában és az interneten is.

Balázs Géza nyelvészprofesszor az utóbbi időben többször elmondta, leírta, hogy a trágárság, a csúnya beszéd már nemcsak a felnőttek, hanem a fiatalok mindennapi kommunikációjának is a része. Szerinte ősi, primitív társadalmi ösztönnyelvhez térünk ezzel vissza, több évtizedes társadalmi, szociokulturális folyamat vezetett idáig. Mindezt felerősíti a média, különösen a filmek, a show-műsorok és a közösségi média vulgarizálódása. Globális trend, és mi, magyarok is elindultunk ebbe az irányba, így – mint ő fogalmazott – „a nyelvi összeomlás elkezdődött”. Ma már általános tapasztalat a magyarországi közélet és a társadalmi kommunikáció eldurvulása, amit nemcsak minősíthetetlen, az emberi méltóságot sértő megnyilvánulások, alpári kiszólások, otromba, gyűlölködő fenyegetőzések és a verbális agresszió legkülönbözőbb formái jeleznek, de olyan beszédek is, amelyeket már a fizikai atrocitásra való felhívások, uszítások közé sorolhatnunk. És e folyamatnak sajnos még korántsem értünk a végére.

Ezért igazán indokolt és időszerű, hogy a média és a közbeszéd vulgarizálódása lesz a témája a Protestáns Újságírók Szövetsége október 10-i szakmai konferenciájának is, amelyet a Károli Gáspár Református Egyetemen rendezünk meg, a Nemzeti Média és Hírközlési Hatósággal együttműködésben. A témaválasztás azért sem szorul magyarázatra, mert az internetre – ezen belül is különösen a közösségi médiafelületekre – szökőárként zúdul rá a köznyelv közönséges (nemegyszer alpári) stílusa. Nem pusztán írott formában, hanem a vizuális, illetve a verbális kommunikációt lehetővé tévő csatornákon is. Úgy látjuk, a rohamosan teret hódító vulgarizálódásnak ma már a fősodor sem tud ellenállni, és félő, hogy a károsító, romboló hatásától előbb-utóbb a józan többség sem mentesülhet. A vulgáris (közönséges, alantas, útszéli, durva, trágár) nyelvhasználat, a verbális agresszió persze nem új jelenség.

Mi, protestáns újságírók a Bibliából jó néhány passzust tudunk idézni „a nyelv bűneiről” – ezekről Jakab apostol azt írja, hogy a nyelv fékezhetetlen gonosz, telve halálos méreggel, és baj, ha ugyanabból a szájból jön ki áldás és átok. A gonoszokról azt írja Pál apostol a római levelében, hogy nyitott sír a torkuk, nyelvükkel álnokságot szólnak, szájuk átokkal és keserűséggel van tele. Jézus azt tanítja, hogy nem az teszi tisztátalanná az embert, ami a száján bemegy, hanem ami azon kijön. Mert „a szív teljességéből szól a száj”, és a beszédből kiderül, valaki jó vagy gonosz szívű-e. A szívből származnak ugyanis nemcsak a jó cselekedetek, hanem a gonosz gondolatok, hamis tanúbizonyságok, káromlások, lopások, gyilkosságok is. Ezért arra inti a képmutató írástudókat és farizeusokat: először a pohár és a tál belsejét tisztítsák meg, hogy azután a külseje is tiszta legyen. Fordítva nem megy! Amikor a vulgáris, alantas, erőszakos beszéd visszaszorításának lehetőségeiről, feladatairól gondolkozunk és tanácskozunk, ügyeljünk erre a tanításra. Miként arra is, hogy káromkodásból nemcsak katedrálist, de normális emberi kapcsolatokat, összetartó, erős közösségeket sem lehet építeni.

A szerző újságíró, a Protestáns Újságírók Szövetségének titkára