Kegyelmet érlelő nagyszombat

Nagyszombaton nem csak temető, sziklasír, csend, kenetkészítés és emberkezek vannak, mindezeket megelőzi, hogy ezen a napon Jézus az erős Isten hatalmas kezébe került (vö. Lk 23,46), ahol a legjobb helyen volt. Nem vén, erőtlen és bizonytalan kézbe, hanem világteremtő, emberalkotó, szabadító, sorsfordító és biztonságot adó karokba. Az Atya odatartotta a kezét, és elfogadta a megváltó Krisztus engesztelő halálát. A kereszten szenvedő Fiú az erőtlensége által ért célhoz. Jézus „elvégeztetett” kiáltására is az volt az Atya válasza: „Elég neked az én kegyelmem...” Az Atya megelégedett a Fiú életáldozatával.

Jézus Krisztus tökéletes kezessé vált, hogy az ember Éden óta felhalmozott bűneinek számláját kiegyenlítse. Egyedül ő tudta ezt megtenni, aki emberré lett az eltemettetéséig. A sírban fekvő Krisztus örök vigasztalás a számunkra, mert ezzel megszentelte az ember nyughelyét. Így is szolidaritást vállalt velünk, és az áthaladás a halálon: a sír, az eltemettetés Jézus által már nem az „utolsó nyugalom helye”. Sírjaink kapuk az örök élethez. „Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” Ez a nehezebb, de az egyetlen út, amely célba visz!

Ezen a nehezebb úton érvényesül az ígéret: „Elég neked az én kegyelmem…” Az Újszövetség teológiáját magyarázó Rudolf Bultmann erről azt írja: „Isten kegyelme tehát nem az az isteni kedvesség és jóság, amely számol az ember gyengeségével, és – tekintettel az embernek a jóra irányuló igyekezetére – néhány vagy akár sok hibáját is figyelmen kívül hagyja, kis vagy akár nagy bűneit is megbocsátja. Ellenkezőleg, Isten kegyelme éppen az említett emberi igyekezetet nem ismeri el, amennyiben abban tulajdonképpen bűn rejlik, az ember gőgje, az az önmagával szemben táplált illúziója, hogy képes az életre a maga erejéből. S amennyiben ez az ember talán küzdő, önmagával harcoló személy, aki közel jutva a kétségbeeséshez isteni segítséget és megváltást keres, Isten kegyelme akkor sem úgy találkozik vele, mint törekvésének helyeslése és mint erejének támasza, hanem mint ama döntő kérdés, hogy kész-e magát teljesen átengedni Isten munkájának, kész-e magát Isten előtt bűnösnek tekinteni.”

Az ember gondolata szerint a tövismentes élet lenne az igazi. Az számít győzelemnek, ha ezek megszűnnek, ha ki tudjuk iktatni. Isten győzelmének útja azonban sokszor tövises. Keserű pohár és kereszt is jellemzi, meg a könyörgés is: „Ha lehetséges, múljon el…” Az Isten győzelmének útja viszont az elvállalás, a kitartás a nehezebb úton, az önfeladás, a kiüresítés, a testté létel és az emberré létel árán valósul meg.

A szenvedés a hívő ember számára, aki a hit engedelmességében lemond a saját erejéről, kényszerítőerővé, sőt segítséggé válik abban, hogy önmagát radikálisan a kegyelemre bízza. Ezért dicsekszik Pál apostol egyenesen az erőtlenségeivel: hogy Krisztus ereje lakozzék benne. Krisztusért örömmel fogadja a szenvedést okozó tövist, amelyet neki az Isten kegyelme segítségével el kell hordozni. Az Atya válasza szerint azért kell ezzel együtt élni, mert formál. Ne a tövissel foglalkozz, mert elég néked az én kegyelmem… Minden átfordul: a szenvedés így már nem büntetés, nem akadály, hanem ajándék. Ha az ember az adottságaira, fogyatékosságaira, betegségeire néz, hol büntetést, hol akadályt lát maga előtt. Rest a fülünk meghallani Isten imáinkra adott válaszát: azért hagyom meg a tövist, hogy el ne bízd magad, hogy alázatot tanulj, hogy rám figyelj, hogy észrevedd: rám szorult élet a tiéd is! „Elég neked az én kegyelmem!”

A szerző a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke.