Hajózott már vaksötétben, sőt viharban az árbóc tetején himbálózva. A vitorlázás számára mégis a lelki elcsendesedést jelenti, még társaságban is. Wlasitsch Tamás vitorlás túravezetővel vízre szálltunk, hogy kipróbáljuk, a vízen az ember valóban új perspektívából kezdi-e látni nemcsak a fizikai, hanem a lelki életét is.

„Amikor jön a megpróbáltatás, csak Isten szava marad”
Kötélcsigák és karabinerek csilingelnek a Fűzfői-öböl kikötőjében, ahogy elsétálunk a vitorlások mellett. Miután Wlasitsch Tamás, a kapitány megadja a jogot a felszállásra, irány a Balaton! Rutinos mozdulattal kibontja a hajóscsomót, a vízben lévő feszítőkötelet és beindítja a motort.
Egyperces szabály
A vitorlásoktató szeme folyamatosan a körülöttünk lévő tárgyakat és esetlegesen elinduló hajókat figyeli. – A másodperc tört része alatt zajlik a manőver, nem vehetjük félvállról, mivel könnyen nekisodródhatunk a többi hajónak, ezért egy percig csak erre koncentrálok. Ahogy a repülőknél a felszállás-landolás, úgy a hajóknál a kiállás-beállás stratégiai helyzet. Ennek a vitorlásnak a megvásárlása is annak bizonyult. Időnként ösztönösen, máskor pedig tudatosan döntök. Vágytam egy nagyobb hajóra, de viaskodtam magamban, mert a józan eszem és az érzéseim másra ösztökéltek: el kellett volna adnom a régebbi vitorlásomat, hogy legyen elegendő pénzem, ám idővel beláttam, hogy így sem lesz. Ebbe a helyzetbe lépett be Isten, aki így bátorított: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!” Idővel valóban megoldódtak a pénzügyek – meséli, miközben egy másik hajóskapitánynak integet. Ez része a vitorláskultúrának.
Necces helyzetek a hitben
Mintha egy háromszög lenne az értelme, az érzelmei és Isten szava között – jegyezzük meg. – Így működik jól a kapcsolatunk – válaszol. – Időnkként akár kilencvenöt százalékban is Istenre kell hagyatkoznom, máskor meg szükség van a józan eszemre is, ezért összeteszem a kettőt és elcsendesedem. Ilyenkor tisztul a kép, és minden nyilvánvalóvá válik. Amikor jön a megpróbáltatás, csak Isten szava marad. Szinte sulykolom magamban: „De Isten azt mondta! Isten azt mondta!” Így maradok meg – magyarázza.

„...kifolyik belőlünk a katyvasz, és alkalmassá válunk, hogy befogadjuk Isten üzenetét”
Az efféle megtapasztalás nem idegen a számára. – A feleségem előtt egy másik lánynak a kezét akartam megkérni. Isten azonban újra és újra figyelmeztetett: nem ő az igazi. Nem akartam belátni, de azért lejegyzeteltem a kapott Igéket. Érdekes volt, amikor a minap a feleségemmel visszaolvastuk. Isten mindig tiszta képet adott elém, rajtam múlt, hogy elfogadom-e vagy sem – hangsúlyozza.
Vitorlát bontunk, és felhúzzuk a grosst. – Amikor a természetben vagyunk, nem gondolunk a problémákra, kifolyik belőlünk a katyvasz, és alkalmassá válunk, hogy befogadjuk Isten üzenetét. A természet beszippant és megüresít – mondja a kapitány, miközben folyamatosan a kormányon tartja a kezét.
Wlasitsch Tamás sosem kívánta uralni a vizet, inkább csak illeszkedni akar hozzá, magyarázza, de a hajónk alja súrolni kezdi a homokot, ezért azonnal csapást váltunk. Élete legnagyobb fordulatát még fiatalkorában egy találkozás jelentette Balczó Andrással, a nemzet sportolójával, háromszoros olimpiai és tízszeres világbajnok öttusázóval. – Ő beszélt nekem Istenről, elvitt egy pünkösdi gyülekezetbe, aminek aztán a tagja lettem – emlékezik vissza. Wlasitsch Tamás a feleségével ma a gazdagréti református gyülekezet tagja, két felnőtt gyermek apja. A kapitány a vitorlaoktatás mellett felesége családi borászatában dolgozik.
Nem túl sok ez a csend? – kérdezzük. – Gyógyító a jelenléte. Ritkán jövök ki egymagam, de akkor sem érzem, hogy egyedül lennék: Isten nálam van. Sőt, a viharokban is. Ez felkenetés – jegyzi meg, de a figyelmünket egy mellettünk elhaladó, veszekedő sirálypár vonja el. A kapitány szerint ősszel különleges élmény, amikor a meleg források tetején százával ülnek a madarak.

„Isten nálam van”
Hogyan élheti meg az ember a vihart felkenetésként? – érdeklődünk. – Nyugodt maradok. Érzem, hogy Isten velem van, és nem lesz baj – majd hozzáteszi: – Sokszor találkozom öntelt diákokkal, akik egy-egy nehezebb helyzetben szinte tehetetlenné válnak. Erre nagyon érzékeny vagyok: „Ti akartok hajóskapitányok lenni?! Nemcsak hajózni kell tudnotok, de egy szülést is levezetni!” – szoktam nekik mondani. Minden körülmények között vezetőnek kell maradni. A viharban dől el, hogy jó kapitány vagy-e, vagy sem – hívja fel a figyelmet.
A 90 fok rémülete
Wlasitsch Tamás a Kékszalag vitorlásverseny minden dobogófokán állt már. Büszke az eredményeire, ezért arról kezdünk el beszélgetni, lehet-e egy keresztyén büszke a teljesítményére. – Csak módjával. Helye van az örömnek és annak is, hogy visszafogjuk a paripákat, és ne ebből táplálkozzon az identitástudatunk. Verseny után így figyelmeztetem magam: „Ma még örülj, díjkiosztó van, de holnap vár a meló, más nádszelek fújnak! – mondja.
A győzelmi szériának egy baleset vetett véget pár éve, egy verseny rajtállásánál nem sikerült ugyanis megadnia az elsőbbséget helyhiány miatt – Derékszögben kapta el a hajónkat a másik vitorla, pont ott, ahol álltam. Beugrottam a vízbe. Rengeteg hajó volt mozgásban körülöttünk, könnyen elüthettek volna, hiszen csak a fejem látszott ki a vízből. Nagyon féltem – eleveníti fel. Az ütköző jármű lebontotta Tamás hajójának a tetejét, és eltörte a bummját. – Közvetlen a baleset előtt vettem fel a mellényt, hogy verseny közben már csak a kormányzásra figyelhessek. Ritkán használok mentőmellényt. Vajon miért vettem föl? Egyedül nekem kellett ugranom, akin mentőmellény volt… Majdnem meghaltunk! – idézi fel a történetet.
Az osztály, amelyben indult a versenyeken, felosztott, ahogy a csapata is. – Összefüggtek az események, nem lehettek véletlenek. Kérdezgettem az Urat, hogy ez is olyan élethelyzet lesz-e, mint korábban megannyi más. Szolgáltam dicsőítő csapatban, voltam gyakorló angoltanár, cselgáncs szakedző, de egyikben sem maradtam meg. Feltettem a kérdést: „Magam hagyom abba, vagy ezt is elveszed, Uram?” Az az ember akartam lenni, aki egy dologgal foglalkozik az életében, de abban rendkívüli teljesítményt nyújt, erre láttam esélyt a vitorlázásban. Hálás vagyok, hogy Isten nem vette el tőlem, csak áthelyezte a hangsúlyt. Ma már nem versenyzem, inkább a közösségre fókuszálok, azért vettem ezt a nagyobb hajót – magyarázza az életében történt profilváltást.

„Hálás vagyok, hogy Isten nem vette el tőlem, csak áthelyezte a hangsúlyt”
A hajóskapitány életének a dinamikáját a hajóival is leírhatnánk. – Elég vad gyerek voltam – „Ide nekem az oroszlánt is!” –, a sportos, gyors hajókat szerettem, ma már viszont a biztonságot keresem. A mostani hajóm típusának nem véletlenül ez a gúnyneve: bútorszállító. Sok minden elfér rajta, és minden időjárási körülmények között megbízható – tudjuk meg.
Amikor mégis fél
22-24 fok meleg van, verőfényes idő, kellemesen fúj a szél. Wlasitsch Tamás megjegyzi, hogy mennyire örül, hogy nem kell interjú közben halálközeli élményeket gyűjtenünk. Ennek mi is örülünk. Életében a balesetén kívül még kétszer félt a vízen.
– November volt, ránk esteledett, amíg tartottunk vissza a kikötőbe egy versenyről, ami nem lett volna gond, de a köd is leszállt. Nem voltak elektronikus műszereink. Attól féltem, hogy nekimegyünk a kivilágítatlan horgászhajóknak. Semmit sem láttunk, a vonat és az autók zajából következtettem a helyzetünkre és a jó irányra. Egy másik alkalommal a viharban kellett fölmásznom az árbócra, pontosabban felhúztak rá az erre kialakított Boltzmann-székben. A hajó tetejében ültem, tizenhárom méter magasan, és három-öt méterre mozdultam ki az árbóccal együtt. Iszonyatosan féltem. Hangosan imádkoztam: „Uram, ments meg, ments meg engem!” A többiek azt hitték, nekik óbégatok. Kérdezgették, mi a baj. Mondtam, csak imádkozom – meséli.
– A másik eset egy Kékszalag versenyen történt. Elment a szél, ezért lementem a kabinba imádkozni érte. Megjött a szél. Amikor aztán ismét elment, már a csapattársak kértek, hogy menjek le fohászkodni. Így tettem. Ismét megjött a szél. Szinte paródiába hajlott a helyzet. A srácok már várták, hogy imádkozzam, én pedig szeretek fohászkodni – eleveníti fel a csodának tűnő történetet.
Két összekötött parti hajó mellett haladunk el. – Azt szeretném, hogy ahogy akkor az a csapat, egy keresztyén közösséggel jöjjünk ki a Balaton közepére, vessük ki a horgonyt, és beszélgessünk Istenről – fogalmazza meg a vágyát.

Az álmok nem hazudnak
Balatoni utunk lassan véget ér, Wlasitsch Tamás pedig még megosztja velünk két álmát. Az egyik már beteljesült, amikor három hét alatt többedmagával áthajózta az Atlanti-óceánt, a másikról pedig így beszél: – Azt álmodom, hogy fekszem egy mezőn, ami tele van hozzám hasonló keresztyénekkel. Tudjuk, hogy arra jön Isten, és bár az arcát nem láthatjuk, van egy hatalmas köpenye, ami átlebben felettünk. Amikor ez megtörténik, érezzük Isten jelenlétét, elmondhatatlan boldogság jár át minket. Összenézünk a mellettem fekvővel, és egymásra nevetünk. Amikor boldognak akarom érezni magam, erre az álmomra gondolok, Isten jelenlétére, a valódi békességre. Ez a mai vitorlázás is ilyen érzést keltett bennem – vallja meg.

Hol a helye, a helyed, a helyem?
Szélbe állunk, hogy leengedhesse a vitorlákat, és visszacsorgunk a kikötőbe. Nem tudjuk, honnan ismeri fel a helyét, a kapitány szerint ez valóban nem egyszerű feladat. Milyen igaz ez átvitt értelemben is, mennyire egybecseng Wlasitsch Tamás gondolatával: „A vízen új perspektívából kezdem látni nemcsak a fizikai, hanem a lelki életemet is. Válaszokat kapok.”
