A déli harangozás szokása szorosan összefügg az 1456. július 22-én kivívott nándorfehérvári diadallal, ez a harangszó hívta ugyanis könyörgésre a keresztyén Európát az oszmán veszéllyel szemben. A török sereg veresége volt az önálló Magyar Királyság egyik legfényesebb győzelme, amely után hét évtizeden keresztül elhárult egy mindent elsöprő újabb oszmán támadás veszélye az országról. Még akkor is, ha 1456-ot követően is jó párszor kellett megvédeni hazánkat a török támadásától.
A nándorfehérvári diadal óta több mint öt és fél évszázad telt el. Lassan Magyarország és egész Európa elfelejti, miért is szólalnak meg délben a harangok. Pedig német nyelvterületen a déli harangszót még ma is sok helyen hívják úgy, hogy Türkenläuten, azaz török harang. De mi, keresztyén európaiak, lassan már nemcsak a déli harangszó jelentését felejtjük el, hanem általában azt is, miért szólal meg a harang hét közben vagy akár vasárnap reggel. Egy hétig egy muszlim országban voltam tanulmányi úton, ahol megrendítő volt látni, mennyire komolyan veszik az emberek a vallásukat. Mikor hajnali 4.38-kor megszólalt a müezzin imára hívó hangja, sokan álmukból is felkeltek, hogy együtt énekeljék az Allahu akbart. Délután pedig Isztambulban a bazárt is bezárták pár percre, hogy imaszőnyegükre térdeljenek a muszlim férfiak. Ezzel szemben számunkra, magyar keresztyéneknek a déli harangozás már nem több a pavlovi csengőhangnál, ami jelzi a közeledő ebédidőt.
Tegyük fel magunknak őszintén a kérdést: szükség van-e még a déli harangszóra az úgynevezett keresztyén világban? Miért szólal meg a harang? Könyörgésre hív engem, vagy hálaadásra, vagy csupán egy emlékharang számomra?
Amikor 1453. május 29-én Bizánc elesett és az oszmánok kezére került, egész Európán úrrá lett a kétségbeesés. A kiválóan felszerelt és jól képzett, hatalmas és diadalittas oszmán haderőn a keresztyén seregek képtelenek voltak felülkerekedni. Egy nagy keresztes hadjárat szándékát az európai uralkodók figyelmen kívül hagyták, még a közvetlenül veszélyeztetett Magyar Királyságban sem sikerült összefogni.
III. Callixtus pápa 1456. június 29-én kibocsátotta Cum hiis superioribus annis kezdetű bulláját, az egész keresztyén világot könyörgésre szólítva fel az oszmán veszéllyel szemben. Elrendelte, hogy az addigra már rendszeressé vált reggeli és esti harangszó közé déltájban új harangszót vezessenek be, amely az egész Európát fenyegető török veszedelemre figyelmeztet.
A csatáról 1584-ben készült török miniatúra. Középpontjában, fehér lovon II. Mehmed szultánt, jobb alsó részén a török sereg elvonulását ábrázolta a miniátor (Isztambul, Topkapi Szeráj Múzeum)
A pápa a bulla második részében jó pár bibliai történetre emlékeztet, amikor az Istenhez fordulás és könyörgés meghallgatásra talált, Isten győzelmet adott választott népének. Ezek között utal Mózesre, aki Áron és Húr segítségével egész nap felemelt kézzel könyörgött, míg Józsué az amálekiták ellen harcolt (2Móz 24). Ugyanígy megemlékezett Jósáfátról, aki amikor meghallotta, hogy mekkora sereg támadt Júdára, böjtöt hirdetett. Isten meghallgatta, és könyörült rajta és az imádkozó, böjtölő népen. Ezt hirdette nekik a próféta által: „Nektek nem is kell majd harcolnotok, csak veszteg állnotok és néznetek, hogyan szabadít meg benneteket az Úr. Ne félj és ne rettegj, Júda és Jeruzsálem! Holnap vonuljatok ellenük, mert veletek lesz az Úr!” (2Krón 20,17). Ezekre a bibliai történetekre ma is emlékeznünk kell!
Nándorfehérvár ostromát az oszmán sereg 1456. július 4-én kezdte el. Teljesen esélytelen volt, hogy a magyarokból, vlahokból és rácokból álló védősereg győzelmet arasson. A török seregnek a július 21-én elkezdett és július 22-én kora reggel befejezett első nagy rohamával majdnem sikerült elfoglalnia az addigra gyakorlatilag lerombolt várat. Ami ezután történt, azt többféle módon, de lényegében egyezően írták le a korabeli krónikások. Amikor mégis sikerült kiverni őket a várból, a török seregben rémület lett úrrá. A korabeli szerzetes krónikás szerint a törökök ettől kezdve nem gyalázták többé a keresztyéneket. Kezdett elterjedni az a szóbeszéd, hogy tulajdonképpen nem is a keresztyénekkel, hanem a keresztyének Istenével kell harcolniuk. Ez a hír valószínűleg a török seregben harcoló keresztyénektől (például a tüzérek) juthatott el Giovanni da Tagliacozzo ferences szerzeteshez, aki Kapisztrán Jánosnak, a keresztes had vezetőjének titkára volt.
Eközben a hajnali győzelemtől fellelkesült keresztesek közül öten – nem engedelmeskedve a parancsoknak – egy dombról nyíllal lőni kezdték a törököket. A példájuk egyre több keresztest vonzott ki a várból, majd a Száva túloldalán táborozó keresztesek közül is sokan átkeltek, hogy megtámadják az ellenséget. Kapisztrán János, aki ekkor már hetek óta böjtölt, vissza akarta hívni a nyilvánvalóan vesztükbe rohanó kereszteseket, de kézmozdulatait az egész keresztes had félreértette, és még többen keltek át, hogy megrohanják a törököket. Az ellenük felvonuló oszmán lovasság megfeledkezett a török ágyúk védelméről, amit Hunyadi János azonnal felismert, és egy bátor rohammal el is foglalta azokat. Ettől kezdve a török csapatokat a saját ágyúikkal kezdték el lőni. A zűrzavarban a muszlim sereg összeomlott.
Lehet ezt a szerencsés véletlenek sorozatának tartani vagy a keresztesek hősiességét dicsérni benne, de mi tudjuk: több kellett ehhez. Ez az a titok, ahogyan Isten be tud avatkozni a történelembe. Így használta fel a mindenható Isten a Hunyadi Jánosnak engedetlen keresztesek önfejűségét és az idős Kapisztrán János szándékának félreértését. Így segítette Isten Hunyadi hirtelen helyzetfelismerését és gyors döntését. És így használta fel Isten II. Mehmet szultán megsebesülését is, aki elájult, és az irányítás, valamint vezér nélkül maradt török sereg pánikba esve elmenekült.
A Thuróczy-krónika Hunyadi János-ábrázolása
Az oszmán sereg megsemmisítő vereséget szenvedett, amely a többnemzetiségű keresztyén védősereg hősiességét dicséri. De a győzelem valójában Istennek azok közé a megmagyarázhatatlan döntései, ajándékai közé tartozik, amelyről a 124. zsoltár így ír: „Ha nem lett volna velünk az Úr – vallja meg ezt Izráel! –, ha nem lett volna velünk az Úr, amikor ránk támadtak az emberek, akkor elevenen nyeltek volna el bennünket, úgy fellángolt haragjuk ellenünk.”
Európa legtöbb vidékére még el sem érkezett a könyörgésre felhívó pápai bulla, amikor augusztus 6-án III. Callixtushoz megérkezett a világraszóló győzelem híre. Ekkor módosított a bulla szövegén, és hálára szólította fel a keresztyén világot a csodás diadalért.
Több mint öt és fél évszázada ezért a déli harangszó egyszerre hív könyörgésre és hálaadásra minket. Könyörgésre, mert Isten népének a küzdelmeiben mindig szüksége van a mindenható, örök Isten segítségére. Olyan veszélyben, amely létében fenyegeti a keresztyénséget. Amit ha nem is érezünk a bőrünkön, mégis fontos, hogy a mások által csak „levesnótának” gúnyolt déli harangszó minden nap figyelmeztessen minket: könyörögnünk kell, Istent kell segítségül hívnunk a keresztyénség megmaradásáért és a pogányság feletti győzelméért. Mert Isten áldása, segítsége nélkül minden emberi igyekezet kevés.
Most, a lelkészi hívatás évében is érdemes végiggondolni, mit jelent Isten kegyelme és Isten áldása, amiről 1934-ben Dsida Jenő így írt Egyszerű vers a kegyelemről című versében:
Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hívtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.
Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörű szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.
Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyújtófám kilobbant
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.
...S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, -
az Úr áll mögöttem.
De a déli harangszó nemcsak könyörgésre, hanem hálaadásra is hív minket minden nap. Mert nem szabad megfeledkeznünk Isten dicsőséges beavatkozásáról ebben a világban. Minden nap újra el kell mondanunk: „Téged, ó, Isten, dicsérünk, téged urunknak vallunk!” (567. dicséret – a régi énekeskönyvben a 243.) Ehhez meg kell látnunk Isten apró és nagy csodáit az életünkben, a világ életében. De éppen azért kell minden nap hálát adnunk Isten tetteiért, mert így nyílik rá szemünk egyre inkább mennyei Atyánk, a mindenható Isten munkájára, csodáira, hűséges gondviselésére. Ha elmarad a hálaadás, egy idő után nem lesz szemünk Isten csodáinak meglátására, és nem lesz hitünk újra és újra könyörögni hozzá, újabb beavatkozásait kérni ebben a világban.
Szükség van-e ma a déli harangszóra? Ha jól értjük, hogy miért szól, akkor minden eddiginél nagyobb szükségünk van rá. Éppen ezért, amikor meghalljuk a déli harangszót, forduljunk imádságban az egyház Urához, Jézus Krisztushoz. Így könyörögjünk a világ békességéért, a háborúk megszűnéséért, a keresztyénellenes erők meghátrálásáért, az üldözött keresztyénekért, betegekért, elesettekért! És forduljunk hálaadással a Szentháromság Istenhez, aki mindent megtehet, ráadásul sokkal bőségesebben, mint azt mi várnánk.