Képek a falon

Dédnagyapánk utolsó éveiben velünk egy udvaron lakott. Furcsa, szigorú, magának való embernek ismertem. Nagy volt a család, kicsi a ház, három generáció élt azon az egy udvaron, ezért ő a nyári konyhába szorult. Ott azonban zavartalanul élhette mindennapjait.

A zavaró tényező inkább csak mi, óvodáskorú unokák lehettünk, akik időnként túl pajkos kopogással zavartuk meg a jó öreg nyugalmát. Aztán lélegzet-visszafojtva lestük, hogy nyíljék az ajtó, majd izgatott kiáltozással rebbentünk szét az udvar minden irányába, miközben ő magasra emelt görbebotjával fenyegetett minket. Ez az egyetlen emlékem róla. Ezerszer lejátszott, szégyenkező emlék.

Fiatal életét beszippantotta a nagy háború, ahonnan már csak fél szemmel tért haza, de még így is szerencsésnek mondhatta magát, hiszen életben maradt.

Egy darabig üvegszemmel pótolta a régit. Egy este azonban az egyik hazatérő tehén véletlen mozdulattal megdöfte gazdáját, aki így az üvegszemét is elvesztette. Nem is pótolta többé.

Ebben a mai, darabokra tört világunkban valami különleges, régen eltűnt és a lelkünknek jóleső kuriózumként hallgatom anyám elbeszéléseit, hogy délben és este, amikor Buci tata letette a szerszámait és asztalhoz ült, a család minden tagjának ugyanígy abba kellett hagynia minden foglalatosságát, hogy csatlakozzék a közös étkezéshez.

Vénemberként abban lelte örömét, hogy amikor vendégek jöttek, beült közéjük a konyhába, megtömte a pipáját, nagyokat pöfékelt, és szép sorjában elmesélte, hogyan verekedtek a császár őfelségéért. Máskor viszont megmakacsolta magát, legyűrte a honvágy, ilyenkor összepakolt, és indult a kerten át a vasút irányába, hogy ő most aztán hagy csapot-papot, indul haza Keszibe.

84 évesen ért véget az élete. Ma már csak egy régi, megsárgult fénykép digitalizált változatán nézegetem néha Buci tatát, és mutatom a fiamnak is: ő az üknagyapád. Rövidre nyírt hajjal, hosszú, tömött bajusszal, katonás, fegyelmezett tekintettel, félszemét veszítve néz a kamerába, azzal az egykedvű nyugalommal, hogy ő aztán tudja, mi a rend.

Ezek a régi fotográfiák körülveszik az életünket és emlékeztetnek. Bár mi már a legtöbbször hűtlen örökösök vagyunk, akik sok esetben elfeledett lomok között, fiókok alján őrizgetjük, tartogatjuk a múlt ezen felbecsülhetetlen kincseit. Éppen ezért jólesik hazatérve végigpásztázni annak a kicsiny kiállításnak a darabjait, amelyeket anyám magányában kirakosgat szobába, konyhába. Emlékeztetőül. A hazalátogatók szeme elé. Hogy beszéljünk róluk. Hogy újra és újra szóba kerüljenek a családi legendárium történetei. Hogy alaposan észbe véssük őket. Mert majd tovább kell mesélnünk nekünk is.

Örökségüket magunkban hordozzuk. Testünkben-vérünkben, akarva-akaratlan. Bár porladó testük évtizedek óta sírhant alatt nyugszik, ők ma is bennünk élnek. A félszemű Buci tata, Mama, Tata, egykori szeretteink, rokonaink. Szavajárásuk, egy-egy szemvillanásuk, arckifejezésük, mozdulatuk, gondolkodásuk, egyéniségük. Ez a genetikai láncolat teszi halhatatlanná őket, és majdan minket is.

Most mi vagyunk ők. És ez a hosszú láncolat a gyerekeinkkel folytatódik. Ők visznek minket magukkal, szívükben és génjeikben. Ők nézegetik majd a sárguló fényképeket, az adathordozókon elmentett albumokat. És mutogatják az unokának: né, te tiszta nagyanyád, nagyapád vagy! Ők mesélik tovább a régi történeteket, és kis szerencsével még a réges-régi felmenő, a világháborús obsitos, a félszemű Buci tata is szóba kerül majd.

Remélem, hogy így lesz.

Remélem, mert a szétzilálódott jelenben alig találjuk magunkat. A közösségi médiában még időnként szembejön egy-egy unokatestvér, de lassan már nincs, aki emlékeztessen minket a családi kötelékre. Így botladozunk a gyökértelenség felé.

De hátha lesz majd kéz, amely a mi képünket is szem elé helyezi, hogy lásson és emlékezzen. Arra, hogy milyen messziről indultunk, és ez a sok ismerős-ismeretlen arc mind-mind összetartozik, régről jött családot alkot.