Kéregbe zárt történelem

Isten teremtett világának ajándékai a fák. Viczián Zsófiával, a Budapesti fák – Kéregbe zárt történelem című könyv szerzőjével a Döbrentei téren szerencsés időben találkozunk, hét ágra süt a nap, eső után a fák friss hajtásaiban gyönyörködünk. – Újságíróként elsősorban a városról, az emberekről szerettem volna mesélni, aztán kiderült, hogy a fa jó fókusz ehhez, nem mozdul el, olyan, mint egy kamera, amely azt „veszi”, ami körülötte zajlik. Érdekeltek a telepítésük körülményei, a hozzájuk kötődő emberi történetek, kulturális emlékek és persze az anekdoták. A pasaréti gyülekezetbe jártunk, azon a környéken nőttem fel, a sok fa hozzátartozott a gyerekkoromhoz. Családunk velencei telkén nő egy gyönyörű ezüst hárs, kiskoromban, amikor arra fölmásztam, mindig el is meséltem neki, hogy épp hol tart az életem – kezdi a túravezetést a négygyermekes anyuka.

A Döbrentei tér ma csak árnyéka egykori önmagának, azonban ha a sarkán álló óriási platán mesélni tudna… A fa ugyan nem szólal meg, de a forrásokból felidézhető, hogy ez a platán legalább 115 éves, az 1910-es években tűnik fel a korabeli fényképeken. A Döbrentei tér a két világháború között gyönyörű park volt; pazar virágágyásokkal, szökőkúttal várta a látogatóit. Hátterében ott magasodott az elegáns Erzsébet híd, amelyről oldalt kétkarú lépcsőn lehetett lesétálni a zöldbe: az egykori zöld kicsiny része van már csak meg a híd lehajtója által ölelt ligetben. A második világháború mindent romba döntött, de csodával határos módon ez a platán, hasonlóan a Rudas előtt álló társához, átvészelte a pusztítást és azt a veszélyt is, hogy a híd újjáépítésekor kivágják – kezdi a fák ismertetését a Sylvester János Református Gimnáziumban hittantanárként dolgozó Zsófia.

A tér sarkában a platán lombja ma is hívogató. A fa a maga hámló kérgével, télen is megmaradó aranybarna levélzetével valamit őriz a régi budai hangulatból. Biztosan sokan álltak meg a fa alatt a legendás tabáni fesztiválok idején, és generációk randevúztak az árnyékában kihelyezett asztalok mellett. 2011 óta a Budavári Önkormányzat rendeletének értelmében helyi védelem alatt áll, ezt a törzse mellett szép tábla is jelzi.

Lassan a Vár felé sétálunk, a Déli rondella tövében megállunk a híres japánakác előtt. A hittantanár már mesél is Budapest egyik legöregebb fájáról. – Ezt az akácot már az 1800-as évek végén is nagy faóriásként emlegetik. Valószínűleg akkor ültették, amikor József nádor Budára került, aki amúgy szenvedélyes kertész volt, hozzá fűződik a Margitsziget első parkosítása, a várkertek rendezése és az alcsúti arborétum is. Itt, a Vár aljában díszkertet alakított ki, és valószínűleg akkor ültették el ezt a japánakácot is, amely akkoriban faritkaságnak számított. Igazi csoda, hogy még mindig itt van. Micsoda időtáv! Amikor elültették, még nem volt meg a Lánchíd sem, Pest a mai Kiskörútig tartott, és nem voltak kiépített rakpartok a Duna mentén. Lovas szekerek és a sűrűn lakott Tabán lakosai járhattak el a fa közelében. A Jókai által megírt 1849-es budavári ostromot is láthatta már. Vagyis legalább 200 éve itt van ez a fa! Megsérült ugyan, de túlélte a második világháborút is, sőt, utóbb egy műemléki rekonstrukcióhoz szükséges feltáró fúrást is – idézi fel a történelmet Viczián Zsófia. – Később, a Mesterségek Ünnepe indulásakor évekig a székiek árulták szőtteseiket az idős fa árnyékában, tehát a modern kor történetében is ott van ez az akác.

A nevezetes, idős fák legtöbbje Budapesten persze mind egy-egy kivételes túlélő. Mint például a Kodály körönd matuzsáleme, a platánfénykor utolsó mohikánja. Az Andrássy út a dualista Budapest igazi világvárosi promenádja volt, amelyet, a kor divatja szerint, platánfasor kísért. Budapest fénykorának, így az Andrássy úti platánok egy részének is az első világháború vetett véget. A háború szegénységet hozott, tüzelőhiányt, így a fagyhaláltól menekülő pestiek sok helyütt kivágták a fákat. De a végső csapást a fokozott urbanizációs ártalmak mérték erre a fasorra.

A nyolcvanas években a földalatti felújítási tervének tárgyalásakor a fák mintegy nyolcvan százaléka már beteg volt vagy kipusztult. A körönd és a Hősök tere között ekkor még pótolták a platánokat, a másik irányban, az Oktogonig azonban már a rendszerváltáskor ostorfákra tervezték cserélni a sérült növényeket. Társadalmi vita is volt erről, a pestiek számára ugyanis az Andrássy út elképzelhetetlen volt platánok nélkül. Később mégis kőrisfák kerültek a platánok helyére. Így ért véget a százhúsz éves platánkorszak a neves sugárúton – tekint vissza Viczián Zsófia.

Egy túlélő maradt belőle: a Kodály körönd ősöreg, másfél évszázados platánja. Ez a fa emiatt is kivételes figyelmet és óvást érdemel, amire a mellé elhelyezett tábla is felhívja a figyelmet. Gondoljuk csak meg: már itt volt csemeteként, amikor mögötte felépült Petschacher Gusztáv tervei alapján a látványos neoreneszánsz stílusú épület, a MÁV Nyugdíjintézetének bérháza. A platán látta Bocskai István bronzszobrának felállítását, amelyet később a Hősök terére vittek; a legendás 1919-es május elsejei felvonulást; az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus ünnepi körmenetét. Már igen tekintélyes fa volt, amikor a hatvanas években Szondi György bronzfigurája megérkezett elé. Számtalan futóverseny, utcabál, ünnepi felvonulás zajlott körülötte.

A tér átellenes oldalán lakott 43 évig Kodály Zoltán, és mint a történelmi és természeti értékekre fogékony ember, bizonyosan sokszor megcsodálta ő is a platánt – véli a hittantanár. – Ha közelebbről nézzük meg a fát, meglátszik rajta a kor. A törzs belül kikorhadt, üreges cső: a fa aljában többemberes odú tátong. Nemrég egyedi vasrács készült elé, mert volt, hogy itt keresett állandó menedéket egy hajléktalan. Az idős platánt folyamatosan megfigyelik, nemrég fiatalító metszéseken esett át, gombás fertőzéseit kezelik. Sajnos ennek ellenére a platán évei meg vannak számlálva – tudatja a fakutató. Az emberek életében is eljön az a pont, amikor az élet véget ér, ugyanez igaz a fákra is.

Felvetődik bennem a kérdés: bizonyították, hogy a fák társalognak egymással, vajon velünk, emberekkel is kommunikálnak? – A fák úgy beszélhetnek velünk, hogy történeteket hordoznak, vagy szimbólumként vannak jelen az életünkben. A fák és az emberek viszonya például sokakat elgondolkoztathat arról, hogy miképpen foglalkozunk az időseinkkel – mondja Viczián Zsófia. – Ahogy a fának visszametszik az ágait, hogy levegyék róla a terhet, szépen szimbolizálja azt, ahogy mi is próbáljuk az idősek válláról minél inkább levenni a terheket, hogy sokáig velünk maradjanak. A Lánchíd pesti hídfőjénél, a Széchenyi téren például van egy nagyon idős, erősen megdőlt akác, amelynek nagy része már nem is él, mégis gondosan alá van támasztva mankókkal. Ez a megdőlt, mankóra támaszkodó fa a segítségre, botra támaszkodó időseket juttatja mindig az eszembe – vélekedik Zsófia.

A bibliai teremtéstörténetben is fontos az Ige számomra, hogy a fa Isten szándéka szerint nemcsak azért fontos, hogy gyümölcsöt teremjen, hanem azért is, hogy gyönyörködtessen. – A fa a földben gyökeredzik, onnan szedi az életéhez szükséges táplálékot, a vizet, de az ég felé tör a lombjával. Talán ezért is szerepel sok vallásban az életfa, a különböző világokat összekötő fa motívuma. Az édenkert fája pedig előremutat Krisztus keresztfájára is. Sőt, Jézus ácsként maga is fával foglalkozó ember volt.

"Mit látsz, Jeremiás? Ezt feleltem: Mandulavesszőt látok. Az Úr pedig ezt mondta nekem: Jól látod, mert gondom van rá, hogy igémet beteljesítsem” (Jer 1,11–12). Mandulafa, a remény fája nő Budapesten is többfelé. A Gellért-hegyen, éppen a sziklakápolna fölötti kereszt mellett is van egy szép példánya – Viczián Zsófia számára ennek a tavaszi látványa mindig a feltámadás reményét jelenti. Egyébként egyetemi éveinek kedves városában is van egy híres mandula: néhány éve a pécsi Havihegyen álló Havas Boldogasszony-kápolna melletti ősöreg mandulafa kapta az Év Fája címet. És ki hinné, de a Biblia a legtöbbször említett fafajából, a libanoni cédrusból is van a fővárosban egy idős, mintegy 140 éves példány, Hűvösvölgy felé, a Nyék városrészben. Ez tényleg ritkaság, mert az egész országban is csak négy-öt hasonló korú példányt ismerünk. – A libanoni cédrus a bibliai időkben a legnemesebb, legértékesebb fa volt, ebből készült a templom sok része, Salamon palotája is – tájékoztat Viczián Zsófia.

A fákra, miként a teremtett világ egészére, ajándékként kell tekintenünk. A diákjaim körében azt látom, hogy a fiatalok egy részében van klímatudatosság. Ugyanakkor ezt a generációt már nagyon meghatározza a rendkívül gyors és ingergazdag digitális kultúra, nehéz őket ezért a természetbe vinni. Ami számomra mindent betöltő élmény, figyelni a fák színét, illatát, azt, ahogy rezegnek a levelek, ahogy beesik a napfény a törzsek között, az ő számukra már-már elviselhetetlen unalom. Épp ezért a felnőttek, a szülők felelőssége, hogy vigyék ki a gyerekeket az erdőbe, próbálják megőrizni a kisgyerekként hozott kíváncsiságot a zöldre, és tudatosítani, hogy a fa más léptékben méri az időt. Például jóval túlélhet minket – hangsúlyozza a hittantanár.

A sétánkat a Bécsi kapu közelében található Európa Ligetben zárjuk. Ezt a parkot Budapest 100. születésnapján nyitották meg. Az itt található fákat európai városok vezetői ültették saját kezűleg, egy-egy olyan fafajtát választva, amely jellemző az országukra, és elviseli a magyarországi klímát is. Az ötven éve ültetett fák közül több kipusztult, azok helyére újakat ültettek. A hosszú évekig kissé elhagyatottan álló ligetből mára csöndes, kellemes park lett. Búcsúzóul a fakutató csak annyit mond: a fák kutatása új perspektívát adott számára. Bárhova utazik, mindig a fákat nézi meg először, mert sokat elárul egy-egy városról, kultúráról és az emberről magáról az, ahogyan a fákkal bánik.