A címben megfogalmazott téma a magyar reformátusság kereszt jeléhez való viszonyulásának kérdését veti fel. Egyrészt arra kérdez rá, miért nincs használatban a kereszt a szakrális-liturgikus épületeken és tárgyakon, másrészt arra kíváncsi, miképp van jelen teológiai tartalma a gondolkodásban.
Annak okát, hogy a világ protestánsai közül egyedül a magyar reformátusok nem használják a keresztet, valójában senki sem tudja. Az, hogy a református templomtornyon, sírhant fölött, szószékkoronán és minden egyéb felületen a keresztyénség legjelentősebb jelképe helyett csillag, kakas, zászló, kehely, bárány vagy pelikán látható, talán csak a gyülekezet lelke mélyén megbúvó kollektív tudattalan archetípusaival magyarázható. Ezt a mélylélektani alapállást pedig több történelmi és teológiai tapasztalat formálta ilyen különlegessé.
Legelőször is a helvét reformáció azon gyakorlatára gondolunk, amely a korabeli egyház templomaiban szakított az oltárképek, szobrok, ereklyék használatával. Azok ugyanis térdepelésre, imádatra, olykor csókolgatásra indították a hívő embereket, ezt pedig a Szentírás bálványimádásnak tartja. Miután a kereszt szorosan összetartozott a rajta lévő Krisztus-korpusszal, a hozzá kötődő csodavárás okán maga a korpusz nélküli kereszt is eltűnt a használatból. Ezt az idegenkedést mi sem bizonyítja jobban, mint az, amikor Árva Bethlen Kata a jezsuita pátertől ajándékba kapott egyszerű keresztet elutasította: „Ennek a kis réznek nem láthatom által, mi hasznát vehetném.”
Fontos adalék az ellenreformáció hatása is, amely ellenérzést táplált a kereszt szimbolikus használatával szemben. Az elnyomó császári hatalom támogatásával működő római egyház a kereszt jegyében protestáns templomokat foglalt le, a hitükben megmaradtakat üldözte és kínozta, különösen a „gyászévtized” (1671–1681), de az elnyomatás ideje alatt is (1715–1789). A gályarabságra ítélt protestáns lelkészeket útközben ütlegelések közepette kényszerítették az oltári szentség és a kereszt processziója előtti térdhajlásra. A kereszt szimbóluma ebben az esetben sem a Krisztus váltságának, hanem sokkal inkább a Habsburg önkénynek és az akkori római egyház kérlelhetetlenségének jelképe lett a református vallású hívők szemében.
Továbbá magyarázatul szolgálhat az is, hogy a kitaszítottság helyzete arra kényszerítette és egyben indította a magyar református gyülekezeteket, hogy a római egyháztól elkülönüljenek, önazonosságukat ne csak hitvallásukban, hanem külsőképpen is kifejezzék. Nem volt nehéz, szerény adottságaikkal éltek. A templom berendezését az igehirdetésnek és a sákramentumoknak rendelték alá. A kereszttel pedig, mint a római egyház jelképével, egyáltalán nem akartak azonosulni, inkább az áldozat és a megváltás ószövetségi archetípusait alkalmazták. Így ábrázolták adott esetben a kereszt helyett a Bárányt, vagy Jónás cethalból szabadulásának képét.
Végül Ravasz Lászlónak arra az állítására utalunk, miszerint a református istentisztelet uralkodó vonása a szellemiség. Ezt igazolja a teljes Szentírás, ahogy Jézus tanítása is: „Az Isten lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” (Jn 4, 24) Ennek következménye pedig az, hogy a kereszt teljesen átszellemiesült. A Szentírás olvasásakor az Ige fényében gyakorolt önvizsgálat, a polgári erkölcs, a felvilágosodás és a klasszikus liberalizmus keresztyén szabadságeszményének függetlensége a szakrális külsőségektől a lelki irányultságot erősítette. A kereszt nem tárgyként, hanem életprogramként vált jelentőssé. A kereszt nem kőbe, fába, fémbe, hanem az emberi szívbe lett metszve, aminek lelki súlya kettős értelemmel bír. Egyrészt a bűneinket elszenvedő Krisztus keresztjére tekintve minden református imádság és istentisztelet elmaradhatatlan előcsarnoka a bűnvallás. Másrészt pedig valamennyi Krisztust követő embernek saját keresztjét jelenti, amelyet alázattal vesz magára. Ezt Medgyesi Pál így fogalmazza meg:
„Istennek több áldomási között kiváltképpen való irgalmassága a keresztviselés. Sok áldásit közli Isten tevéled, hogy a szükség miatt (ő fia lévén) kétségbe ne essél. Keresztekkel is látogat, hogy valamiképpen jószerencsés voltoddal el ne higyjed magadat.”
A szerző református lelkész, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának docense, a Rendszeres Teológiai Tanszék vezetője. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában.