B. Tóth Klára festőművész, restaurátor költőt, ráadásul elkötelezett keresztyén pedagógust csaknem harminc esztendeje ismerem; fiúgyermekünk azon szerencsés diákok közé tartozott a Baár–Madas Református Gimnáziumban, akinek nemcsak rajztanára, hanem olyan vizuálisalkotókör-vezetője, aki már az ifjú növendékek művészi szabadságát is tisztelte. Komolyan és sokat tanított nekik, de nem komoran és a művészetet fölöslegesen korlátozó fegyelem rigorózus pányvájába fogva. Köszönhető ez számos tényezőnek, többek között annak, hogy Klára hatgyermekes lelkészcsaládban, ráadásul természetközelben, a Duna közelében nőhetett fel, Kisorosziban, majd – sokféle alkotómunkája, vállalása (köztük számtalan egyházi!) mellett – maga is háromgyermekes édesanya és nagymama.
Ezeket a sorokat egy húsvéthoz még közeli, esőverte, szomorkás péntek délután rovom, így a szakrális B. Tóth Klára-alkotások sorából a Kereszthalász az, amelyet közelebbi bemutatásra kiválasztottam. A szépséges képi üzenetről elsőként természetesen a Károli-biblia következő üzenete jutott az eszembe: „És monda nékik: Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok.” (Máté 4,19) Igaz, ezen a képen nem a teljes tanítványi koszorú, csupán egyetlen, ellenzős sapkát viselő, hálóját teljes elmélyültséggel a vízbe vető halászt láthatunk, akiben én Péter alakját és odaszánt életét vélem felfedezni.
Érdekes módon ennek az alkotásnak van egy nagyon méltó, „fényírt” édestestvére is, Kárász Judit, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma által is nagyra becsült fotóművész Dániában készült felvétele, amely egy ugyancsak hivatásának elkötelezett, a zsákmányért magában talán hálaimát is mondó halászembert ábrázol Bornholm távoli szigetén. Ennek a fotográfiának – önkényesen – a Per, a halász, vagyis Péter, a halász címet adtam.
Ami ezen az ábrázoláson szokatlan: az ismeretlen skandináv halász mindkét kezét kinyújtja a hálójába fogott halak irányába, nem az anyagi zsákmányszerzés mohóságával, hanem egy, a tenger mellett élő ember lelki többletével, szinte „lélekhalászi” kapcsolatával, amely a víz lakóihoz köti… Ami a B. Tóth Klára alkotás többlete, az a csodálatos képén kereszt alakban hullámzó, örvénylő, a szemlélők lelkét is magával sodró víz, amelyet csodálva eszembe jut irodalmár-művészettörténész anyám egyik lírai feljegyzése, aki 1954-es naplójában Vízkereszt ünnepét pontosan így, hullámokból, vízpászmákból fonott keresztként képzelte el.
Van azonban ennek a képnek egy filmtörténeti, de részben festészettörténeti vonatkozású rokona is. Ez pedig Carmine Galloni világsikert aratott, Puccini című, olasz–francia életrajzi filmje. E film operatőre a világhírű Pierre-Auguste Renoir festőművész nagynevű unokája, Claude Renoir. Ebben a romantikus életrajzi moziban engem nem elsősorban a bőven áradó zene és a talán még bővebben áradó szerelem ragadott magával már gyerekfejjel (nálunk is korán, már az ötvenes években játszották!), hanem egy mindmáig felejthetetlen, online olykor visszanézett jelenet.
Egy vízbe fúlt fiatal lány jelképes temetése a Comói-tónál, Puccini otthona, Torre del Lago közelében. A falucska lakói ünneplőbe öltözve, szertartásos lassúsággal, virágokat szétszórva gyászmenetként csónakáznak a tavon, s e szokatlan vonulást a vízen tükröződő keresztek látványa kíséri: a plébános csónakját díszítő, díszes feszületé, s a gyászoló család ladikján annak fekete tüllfátyollal borított változatáé. B. Tóth Klára műve igazán méltó helyet érdemel „nyitányai”, az itt bemutatott, ismert kép és film mellett. Az értékfelmutatás Istennek tetsző feladata minden hívő írástudónak, aki küzd az irigység és a hiúság ellen.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!