A nők egyenjogúvá válása óta a világ minden táján megjelentek a női orvosok, tanárok, politikusok, újságírók, sőt katonák is. Így ma már nem meglepő, ha a szószékről lelkésznő hirdeti az Igét. Miként tekint erre a szolgálatra egy fiatal, pályája kezdetén járó lelkipásztor? Kovács Máriával, Nagyhegyes-Hortobágy lelkészével beszélgettünk, aki idén végzett a debreceni teológián.
Milyen lezárni egy korszakot és elkezdeni egy újat?
2019-ben kezdtem exmisszusi szolgálatot a Hajdúhadházi Református Egyházközségben, majd ugyanitt folytattam a gyakornoki évemet, ahol vezető lelkészeimnek köszönhetően részese lehettem egy gyülekezet mindennapjainak. Ugyanakkor pályafutásom első állomása a nagyhegyesi és a hortobágyi gyülekezet, hiszen most már ezekért a közösségekért éppúgy felelősséggel tartozom, mint a saját életemért. Még furcsa, kicsit szokatlan, hogy az a burok, amelyben eddig éltem, úgymond megszűnt, fel kell találni magamat a sokszor váratlan élethelyzetekben. A teológián az első évtől kezdve mindenki ezt a pillanatot várja, hogy elvégezve tanulmányait gyülekezetben szolgálhasson.
Már megvolt az első találkozása a gyülekezettel…
Az egyetemi éveim alatt helyettesítettem már Nagyhegyesen egy vasárnapi istentisztelet alkalmával. Akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy szívesen szolgálnék a településen, amely magával ragadott. A hortobágyi gyülekezettel még nem találkoztam személyesen, de hiszem, hogy ott is hasonló élményekkel indul a közös munka. Jó érzés, hogy elmondhatom magamról, mostantól két helyen is otthon vagyok. Mindkét gyülekezetben vártak már helyben lakó lelkészt, mivel régóta nem volt saját lelkipásztoruk, ennek az öröme is átjárja és segíteni fogja az indulást, majd pedig a közös szolgálatot.
Kezdünk elidegenedni egymástól és elkényelmesedni. Megfogalmazott olyan célokat, amelyeket szeretne megvalósítani ebben a gyülekezetben?
Itt még mindenki ismer mindenkit, a közösségek tagjainak családias a kapcsolata, tudnak egymásról, keresik egymás társaságát. Az a legfontosabb célom az itteni gyülekezetekben, hogy sajátjuknak érezzék Isten szolgálatát, és akkor, azt gondolom, nem lesz olyan dolog, amit ne tudnánk megvalósítani. Jó volna elérni, hogy ki-ki saját indíttatásából kezdjen el érdeklődni az Isten egyháza iránt.
Visszafogottnak tűnik. A mai rohanó világban senki nem szeret és tud hosszan egy helyben időzni, a templomban sem. Milyen csatornák vannak az üzenetek átadására az istentiszteleten kívül?
Az istentiszteleteken Isten aktuális üzenete hangzik el. Így azt gondolom, hogy a meghatározó csatorna maga a lelkipásztor. Ennek pedig az alapja nem más, mint a keresztyén életforma. Keresztyénnek lenni egység a sokszínűségben, hiszen mindnyájan más és más kapott képességekkel szolgáljuk Istent és embertársainkat. Jézus Krisztus elhívása sosem maradt válasz nélkül, a mi küldetésünk sem több vagy kevesebb, mint elhívni az embereket. Ez az alapja a hídépítésnek és a kommunikációs csatornák helyes alkalmazásának, és akkor mindegy, hogy a csatornát internetnek, zenének, fesztiválnak vagy bármi másnak nevezzük.
Miként tud egy fiatal lelkésznő úgy „bőbeszédű” lenni, hogy a prédikáció a gyülekezet számára ne időtöltés legyen, hanem felemelő együttlét?
Úgy, hogy Isten Igéjét, az ott és az akkort az itt és mostra értelmezi, magára is vonatkoztatja, önmagán keresztül is szűri. Úgy, hogy ő is ebben a korban, ebben a világban él, neki is vannak problémái, érzékeny az őt körülvevő körülményekre és élethelyzetekre. Meglátja, felismeri Isten munkáját, keresi az ő akaratát mindenben, nem pedig moralizál. Nem mindig csak a lelkészen múlik egy istentisztelet „sikeressége”, hanem ugyanúgy a résztvevőkön is, hogy megvan-e bennük a nyitottság és az odaszánás, hogy elfogadják azt, amit Isten Szentlelkén keresztül kapnak. A gyarapodás az Isten-ismeretben pedig magával hozza az életünk körülményei között, így az istentiszteleten is megélhető katarzist.