„Két világ ér össze bennem”

Sebestyén Márta nevét talán minden olvasónk jól ismeri, de vajon tudják-e róla, miért őt kérte fel a református egyházi vezetőség, hogy – mások mellett – az új énekeskönyvet bevezető istentiszteleten vállaljon szerepet? Az előadóművésszel gyermekkori nyaralásról, féltve őrzött családi relikviákról, református lelkiségről és arról beszélgettünk, mire valók a zsoltárok, miért jó közösségben vagy egyedül énekelni.

Büszkén beszél református gyökereiről, pedig a nagyvilág katolikus felekezetűnek ismeri.

Valóban, katolikusnak vagyok keresztelve. Apai felmenőim Vas megyei katolikusok. Anyukám ága viszont hagyományos alföldi református. Köröstarcsán, kántortanítói családba született, a nagyszülei és a dédszülei is lelkészek voltak. Édesanyám végül a családi béke jegyében az esküvő előtt áttért a katolikus hitre, de ez inkább formaság volt, hiszen az az évszázadokon át érlelődő lelkület, amely nélkül Magyarország már talán nem is létezne, az a nyakas hit ott maradt benne. Szoktam is mondani, bennem összeforrt ez a két világ.

Sebestyén Márta

Sebestyén Márta a Kálvin téri templomban, az énekeskönyvet bemutató istentiszteletet követően

Fotó: Bazánth Ivola

Hogyan hatott ez a kettősség az életére?

Gyerekkoromban általában a katolikus nagyanyáméknál nyaraltam, Vas megyében. Hamisítatlan paraszti gazdaság volt a ‚'60-as évek elején. Jó, hogy akkor megtapasztalhattam, milyen is az, mert a paraszti világ mára mindenestül eltűnt. A falujukban gyönyörű kis Árpád-kori templom áll, mindig megtelt vasárnap – most kong.

A református nagyszüleim Nyíregyházán voltak tanítók. A nyíregyházi főiskolán nagyapámnak, Farkas Istvánnak ma is emléktáblája van. Nagymamám, született Szabó Ilona, igazi szelíd lelkű lelkészlány volt. Amikor náluk voltunk, külsőségek nélküli, mély hitet éreztünk. Valahogy úgy, ahogyan a református templomoknál is látja az ember: cifraságmentesek, letisztultak. Számomra a református a naiv, gyönyörű hit, amely nem néz semerre, hanem az Igére figyel. Nagymamáméknál is volt igeolvasás minden ebéd után – nem szabadott elrohanni az asztaltól. Előtte imádkozás, utána pedig „szépen megvárod, fiam, a felolvasást, és persze megeszel mindent, ami a tányérodon van”. Szigorú, de jóságos ember volt a nagyapám. Mindig gyöngybetűkkel írt, született tanító volt. Az említett emléktábla avatásán, tíz évvel ezelőtt, Nyíregyházán megjelentek régi diákjai. Hetven fölötti emberek, akik úgy csiviteltek, mint a kisdiákok. Fölmentek az iskola régi lépcsőházában, énekelve bementek az egykori termeikbe, és megemlékeztek nagyapámról, akinek köszönték, hogy máig összetartanak.

Elég hamar el is érkeztünk az énekléshez. Ezek szerint önnek nem voltak ismeretlenek a református énekek már gyermekkorában sem. Mégis: hogyan lehet közelíteni ehhez az egyházi énekkincshez a népi kultúra felől?

Nagyon egyszerűen. Attól függően, hogy az ember milyen vidéken gyűjt, egyből szembesül a helyi egyházi énekekkel. Legyen az református vagy éppen katolikus vidék, az adott felekezet vallásos éneke előbukkan az adatközlő néniből, bácsiból. A hagyományos kultúrában olyan szorosan együtt él az istenhit és a mindennapi élet nehézségeivel való szembenézés, hogy nem lehet szétszálazni. Ezt felekezettől függetlenül mondhatom.

Énekeskönyvért hálaadó istentisztelet

Az énekeskönyvet bemutató istentiszteleten fellépők – Balog Zoltán zsinati elnök és Fekete Károly püspök mellett

Fotó: Bazánth Ivola

Ma is találni még ilyen adatközlőket?

Elsősorban határon túli gyűjtőutakra szoktam menni, mert szűken vett hazánkban erősen megfogyatkozott ez a fajta naiv hagyományozódás. Bár szerencsére sok szép meglepetés ért már itthon is. Volt, hogy úgy mentem valahová, hogy már minden bizonnyal csak a tévét és a rádiót hallgatják az emberek, nem fogok semmit találni, mégis szembejött egy adatközlő, aki tudott újat mutatni. Ezért is fontos a családi hagyomány, amely továbbadódik. Ha természetesen adjuk tovább, a fiatal generáció is magáénak érzi a kultúránkat, kényszerű kötelesség helyett örömmel vállalja fel. És ráérez arra a felemelő erőre, ami az éneklésben van.

November végén mutatták be az új református énekeskönyvet. Az ünnepi istentiszteleten többek között ön is énekelt.

A zsoltárénekléshez, ha csak lehet, mindig boldogan csatlakozom. Azt gondolom, művelt embernek felekezeti hovatartozástól függetlenül ismernie kell néhány genfi zsoltárt – pláne, ha zenész az illető. Egész egyszerűen hozzátartozik az általános műveltséghez. Szenczi Molnár Albertről tudni kell, kicsoda, a „Tebenned bíztunk eleitől fogva...” vagy a „Mint a szép híves patakra...” kezdetű zsoltárokat ismerni kell.

Sebestyén Márta

Sebestyén Márta, kezében az új református énekeskönyvvel

Fotó: Bazánth Ivola

Mire jók, mire valók a zsoltárok?

Hadd mondjak erre egy példát. A görögországi hegyekben is sokat jártam gyűjteni. Egyszer egy út menti sziklás részen találkoztunk egy fekete reverendás, idős görög pap bácsival. Utánamentünk, kis templomhoz vezetett minket. Miután beszélgettünk arról, ki vagyok, megkért, énekeljek valamit. Amikor rákezdtem egy himnuszra, ő lehajtotta a fejét és összetette a kezét, pedig egy árva szót nem értett abból, amit énekeltem. Valahol itt van a lényeg. Az énekeknek lelkisége van, amelyet megérzünk akkor is, ha nem feltétlenül értjük a szövegüket. Vagy amikor a tunéziai és szíriai forgatáson voltam a Gryllus testvérekkel fölvenni a zsoltáros anyagunkat, egyszer egy kora keresztyén vár kerengőjében álltam, míg forogtak a kamerák. Egy 1575-ös keltezésű református zsoltárfeldolgozást énekeltem éppen: „Ne hagyj elesnem, felséges Isten...” Amikor elkezdtem a zsoltárt, az arab kísérők és mindenki, aki a környéken lézengett, megállt némán, átszellemülve hallgatták végig az éneket. Hatott még abban a muszlim közegben is. Azt hiszem, a világot meg lehetne jobbítani, de nem rossz beszédekkel, hanem szép énekekkel. Ez az említett zsoltár azóta is kíséri az életemet, megszólal templomi fellépéseimen.

I.

„Ne hagyj elesnem, felséges Isten, keserűségemben!
Te szent nevedért légy segítséggel, ne essem kétségbe,
mert mindenfelől, látod, Úristen, vagyok kísértésben.

II.

Gyermekségemtől, felséges Isten, mind ezideiglen
téged hívtalak én segítségül minden ínségemben:
mostan sem lehet más bizodalmam, sem földön, sem mennyben.

III.

Nincs is énnekem más bizodalmam, Úristen, náladnál.
Akármiképpen cselekedj vélem, csak ne haragudjál!
Mint kegyes Atya, fiadat dorgáld, ó, csak meg ne utálj!

IV.

Dicséret neked, Atya Úristen, a te szent Fiaddal!
Áldassál tőlünk a Szentlélekkel, mi Vigasztalónkkal!
Most és örökké imádunk téged zengő énekszókkal.”

(ÚJ RÉ 168)

Ha jól tudom, többféle énekeskönyve is van. Az egyikben ez az említett ének is szerepel.

Vannak különleges református relikviáim, de nem csupán énekeskönyvek. Ami most az egyik kincsem, az az a kárpátaljai református énekeskönyv, amelyet a menyemtől kaptam. Nagyberegi lány, a határtól 25 kilométerre él a családja, a település 1409-es, gyönyörű gótikus református templomában kísértem az úrasztala elé egyik fiamat három évvel ezelőtt. Felesége keresztapja adta őket össze. Azóta a vírus idején többször hallgattam már az ottani istentiszteletet, ilyenkor mindig a menyemtől kapott könyvet veszem elő. Vannak egyébként régi és újabb énekeskönyveim, de ezeken túl más református kincseim is vannak. Például egy különleges történettel rendelkező oklevél. Négy évvel ezelőtt kaptam ajándékba, amikor a nagyváradi reformátusoknál koncerteztem. Emlékeztem, hogy vannak otthon olyan családi fotók, amelyeknek a hátán egy nagyváradi fotós pecsétje áll, a fotón pedig gyönyörű nagybajszos lelkész dédapám és szép arcú dédanyám, de többet nem tudtam a család környékről származó ágáról. Amikor a nagyvárad-újvárosi templomban énekeltem, a koncert végén rejtélyes mosollyal hozzám lépett a lelkészasszony, és azt az oklevelet adta a kezembe, amely tanúsítja, hogy 1904-ben ugyanabban a templomban kötött házasságot dédapám, nagytiszteletű Szabó Bertalan és dédanyám, Homolya Ilona. A táblán az áll: „Istenbe és a boldog jövőbe vetett hittel.” Amikor rádöbbentem, hogy ebben a templomban házasodtak a dédszüleim, arra is rájöttem, hogy az énekek és a hagyomány generációkon át szövődik, és összeköt bennünket. Ezer szállal és ezer emlékkel tartozom a református hagyományhoz tehát.

Ha ilyen szép régi énekhagyományunk van, miért lehet mégis jó új, kibővített énekgyűjteményt kiadni?

A templomba járó fiataloknak is jó, ha kedveznek nekik az énekeskönyv-készítők, és hozzájuk közelebb álló, friss dalokat tesznek bele a könyvbe. Számomra ugyan többet adnak a régi, genfi zsoltárok, hiszen ezek évszázadokon át sem rostálódtak ki, ma is énekeljük őket. De persze minden kor hozzáadott különböző énekeket, helyi variánsokat az énekkincshez, ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Úgy tűnik például, hogy azokat a több mint húsz éve keletkezett zsoltárokat, amelyeket Gryllus Dani és Sumonyi Zoltán alkottak, és számos alkalommal énekeltük őket közösen, megkedvelték az emberek. Tőlem is sokszor kérik esküvőkön egyiket-másikat. Az, hogy most ezek közül belekerülnek énekek az új református énekeskönyvbe, azt mutatja, hogy amit ajkára vesz a nép, az attól kezdve a sajátja lesz, szereti majd közösségben is énekelni.

Melyik az az énekeskönyvben szereplő zsoltár, amely közel áll a szívéhez?

A már említett „Te benned bíztunk elejétől fogva...” és a „Mint a szép, híves patakra...” Ezek egy héten többször is beugranak. De ugyanúgy Bach zenéje, a gyönyörű korálok is ott zúgnak a szívemben. Ezért is mondom, hogy a zenei műveltség fontos. Ha valaki, aki egyébként is foglalkozik vagy foglalkozott nemes zenével, egyszer találkozik a református kultúrával, ismerősen fogja érezni magát, az éneklés pedig egyből gyönyörű élménnyé válik számára. És ez minden zenetanítás kulcsa: zenei élményekre van szükség. Ha bottal ütünk valakit, mondva: „fiam, énekelj”, és pláne „énekelj zsoltárt”, nem fog működni. De ha élménnyé válik az éneklés, akkor igen. Erre jó az énekeskönyvet bemutató istentisztelet is.

Ha valaki nem jutott el erre az istentiszteletre, hogyan élhet át hasonló élményt?

A közelmúltban két gyönyörű református templomban is volt szerencsém koncertezni. Az egyik a gyönyörű Árpád-kori siteri református templomban volt augusztus 20-án. Ott nem kellett nógatni senkit, amikor közös éneklésre került sor. Október elején pedig Bihardiószegen jártam, az Érmellék legnagyobb református templomában. Ott aztán volt éneklés! A kántor asszony belekezdett a Himnuszba, a tiszteletes úr kieresztette nagy bariton hangját, és zengett a nemzeti imádság. Egyébként úgy látom, a református közeg emberközeli, a lelkészek is azok, nem távolságtartók. Egy-egy falunak a lelke a lelkész, ahogyan annak idején a tanító is. Ezért volt például nagyszüleimnek hatalmas tisztelete, még haláluk után is. A tanító egy falunak szinte az apja volt. A tanuláson túl olvasókört, daloskört szervezett. Anyukám ilyen közegből jön, és ő is ugyanezt képviseli: a vérében van a közösség. Egykori Kodály-tanítványként, 87 évesen, régi diákjainak még kóruspróbákat tart péntekenként. És jönnek a hatvan-hetven éves emberek, ahogyan kisdiákkorukban is jöttek. Ahol anyukám megjelenik, tíz percen belül biztos, hogy mindenki közösen énekel. És ami még fontosabb: tisztán énekel! Fontos, hogy az élmény, amiről az imént beszéltem, jó élmény legyen, ne rossz. Mert ha hamisan, kínkeservesen éneklünk, akkor hogyan várnánk el, hogy más is vágyjon arra, hogy csatlakozzon. Törekedni kell a jóra.

Ön miért nem lett zenepedagógus?

Lassan értettem meg, hogy nem mindenki tanul olyan egyszerűen, hogy meghall egy dallamot, és már ott is van a fülében. Én ebben nőttem fel, édesanyám hasában én is ott voltam Kodály Zoltán óráin. Ha nem is adok órákat, a magam módján talán én is tanítok, ha máshogy nem, példával. Sokat szoktam beszélni egy-egy koncerten: háttértörténeteket mondok, kicsit olyanok a koncertjeim, mint egy rendhagyó irodalom-, történelem- és énekóra egyben. Tehát ha ezekből élmény keletkezik, az is tanítás, tanulás.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!