„Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére, először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek. Mert abban Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki hitből hitbe, amint meg van írva: »Az igaz ember pedig hitből fog élni.«” (Róm 1,16–17)
Ez a két igevers nem csupán Luther, de az egész korabeli egyház életét kifordította a sarkából. Isten kinyilatkoztatja az evangéliumban a maga igazságát hitből hitbe. Micsoda üzenet!
Álljunk meg egy percre és ízlelgessük ezeket a szavakat! Van még ennek a mondatnak bármilyen üzenete számunkra itt, a 21. században? Gyakorlatiasabban: hogyan fordítanánk le ezeket a szavakat például a rokonunknak, a szomszédunknak vagy a kollégánknak? Elmondhatnánk nekik, hogy ez a szó: „igazság”, „megigazulás”, „megigazítás” bő fél évezrede képes volt a feje tetejére állítani egész Európát. Olyan jelentőséggel bírt, hogy pápák, királyok, fejedelmek feszültek miatta egymásnak, és vívtak felette nem csupán hitvitákat, de sokszor véres háborúkat is. Ugyanakkor az is tény, hogy ma a templomfalakon kívül nem igazán halljuk ezt a kifejezést, és legyünk őszinték, nekünk sem lenne könnyű lefordítani azt a szomszédunknak. Pedig a világot feje tetejére állító erő ma is ott található benne.
A megigazítás Pál apostol leveleiben olyan kép, amelyet az ókori bíróság gyakorlatából kölcsönzött. Amikor a bíró felmentette a vádlottat, akkor azt úgy nevezték, hogy igaznak mondta őt, azaz megigazította. Ma ezt úgy mondanák, hogy a bíró felmenti a vádak alól a vádlottat.
Fordítsuk le ezt a képet, és tegyük fel a kérdést a teológia szempontjából! Vajon a rokon, a szomszéd vagy a kolléga tudatosítja önmagában, hogy egész életében az Isten megigazítására vágyik? Aligha.
Akkor most tegyük fel a kérdést egy kicsit másképpen! Egytől tízig terjedő skálán vajon mennyire vágyunk arra, hogy igazoljanak minket a szeretteink, a kollégáink, a szomszédaink vagy bárki más? A válasz: „tízes”. De mivel a környezetünk nem igazán kíván igazolni bennünket, így marad számunkra az, hogy akkor majd mi igazoljuk önmagunkat. Munkával, eredményekkel, vagyonnal, rekordokkal, diplomákkal, gyermekekkel, unokákkal. Ezektől várja nagyon sok ember, hogy az élete értelmet és igazolást nyerjen.
Mert amikor arra vágyunk, hogy igazoljanak minket, akkor nem apró-cseprő félreértéseinkről, igazságérzetünkről, sérelmeinkről van szó, hanem magáról a létezésünkről, és ha ezt más nem teszi meg nekünk, akkor megtesszük mi magunk az önigazolás formáiban. Minden önigazolás ott, a mélyben az ember legmélyebb vágyát tükrözi hűen: vágyom arra, hogy igazat adjanak nekem. Vágyom arra, hogy igazolják létezésem értelmét. Hétköznapi nyelven: vágyom, hogy a környezetem igazolja azt, hogy szerethető, értékes, pótolhatatlan, el- és befogadható ember vagyok.
De ember nem igazolhatja a saját vagy mások létezését, mert létezésünket Istenen kívül más nem képes igazolni. Más szavakkal: önigazoló ördögi köreinkből békét és gyógyulást csak akkor nyerünk, amikor Isten ad nekünk igazat, azaz, amikor Isten igazít meg minket.
Ez az evangélium örömhíre. Ez van benne leírva. Van lehetőség szabaddá válni attól a belső kényszertől, hogy saját eredményeinket lobogtatva állandóan igazolni akarnánk létezésünk értelmét. Ez a szabadító erő az Isten újjáteremtő ereje, amely Krisztus feltámasztásában mutatkozott meg nekünk. Az evangélium pedig nem más, mint a Krisztus feltámadásáról szóló örömhír. Így az evangéliumban, azaz a Krisztus feltámadásáról szóló örömhírben Isten azt mondja nekünk: ő szeret, ő értékesnek tart, ő elfogadott már, ő pótolhatatlannak tart bennünket. Fiáért, a Krisztusért igaznak mond minket. Ez az erő válik megtapasztalhatóvá annak, aki hittel elfogadja az evangélium örömhírét, mert abban az szólal meg, hogy Isten mint igaz bíró Fiáért, a Krisztusért igaznak, szerethetőnek és értékesnek ítél minket.
Figyelem! Ennek következménye pedig nem az, hogy akkor szabadon távozhatunk a tárgyalóteremből, hanem az, hogy szabadon odamehetünk most már hozzá. Isten igazít meg minket, ő igazolja létezésünk értelmét azáltal, hogy szeret minket. Ez a reformáció üzenete a 21. század emberének is.
A szerző érdligeti lelkipásztor, a Károli Gáspár Református Egyetem docense. A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában.