Ki mondja meg nekem, ki vagyok?

Zsuzsi a kórházi ágyon ébred. Kinyitva a szemét erőlködik:

– Hol vagyok? És ki az a nő, aki ott ül az ágya végénél?

És az, amint észreveszi, felugrik, kedvesen hozzáhajol:

– Magadhoz tértél, drágám?

– Kicsoda maga? – kérdezi Zsuzsi.

– Hát nem ismersz meg? Az anyád vagyok.

– Jé, nem emlékszem – dadogja Zsuzsi zavartan.

Az anyja, Melánia orvos után kiált, az be is rohan, hosszasan vizsgálja.

– Retrospektív amnézia – állapítja meg. – Hála Istennek, a memória csak visszamenőleg sérült, letörlődött minden a baleset következtében, de tisztán gondolkodsz – mondja Zsuzsinak –, csak a múltadat kell újratanulnod.

– Jaj, anyám, ki vagyok én? Mesélj nekem rólam! – kéri Zsuzsi az édesanyját.

És az anyja mesélni kezdi, hogy pár hete egy este Zsuzsiék beültek egy kocsmába hármasban Gyulával, a barátjával és Rozival, a legjobb barátnőjével, akinek kisvártatva belépett egy régi haragosa, és szóváltásba keveredett Rozival.

– És mi történt? – faggatja Zsuzsi türelmetlenül az anyját.

– Tudod, te magad voltál mindig a megtestesült szelídség, soha nem ütköztél senkivel, mindig mindenkit békítettél. Ez voltál, Zsuzsi. Most is közéjük vetetted magad, szét akartad őket választani, és akkor az a vad nő durván leütött, és olyan szerencsétlenül verted be a fejed, hogy elvesztetted az eszméleted, azóta itt drukkolok melletted, de hála Istennek, hogy véget ért a kóma, és most már jó lesz minden, meggyógyulsz. Istenem, milyen szelíd, jó gyerek voltál, világéletedben a légynek se ártottál, nem ezt érdemelted!

Úgy tűnik, mintha Zsuzsi megnyugodna. Jóleső érzés ilyennek látni mindenkori, eleddig ismeretlen magunkat. Egy férfi lép be az ajtón, Zsuzsi nem ismeri meg.

– Jó, hogy jössz, Gyula – mondja Melánia –, Zsuzsi magához tért.

Erre felragyog Gyula arca, váltani jött Melániát, éjjel-nappal ott voltak mellette felváltva az elmúlt hetekben. Együtt örülnek, Zsuzsi persze fájdalmasan, mert nem ismerte meg – íme, a barátját sem…

Később elmegy Melánia, Zsuzsi pedig ránéz Gyulára:

– Mondd meg nekem végre: ki vagyok?

Gyula épp belevágna, amikor nyílik az ajtó, egy középkorú férfi tart egyenesen Zsuzsi ágyához.

– Ön kicsoda? – kérdi félénken Zsuzsi.

– Hogyhogy ki vagyok?! Hát most már meg sem akarod ismerni az apádat; miféle játszma ez?! – méltatlankodik a feldühödött férfi.

Pár hónapja találkoztak mindössze kétszer, miután az apa Zsuzsi születése után az első évben lelépett egy másik nővel, és nem akart tudni a lányáról többé. Zsuzsi kereste meg, alig melegedett fel egy kicsit a kapcsolat köztük. Most a sértett apa, mintha csak erre várt volna, fejéhez vágja:

– Hallom, mi történt a kocsmában. Éppolyan agresszív és tiszteletlen voltál, mint az anyád.

Egyre hangosabb szóváltásba keverednek.

– Tudod mit? – üvölti az apa, mint aki csak erre várt. – Megérdemled, te rongyos drogos, hogy leütöttek a kocsmában, és ide jutottál. Remélem, most végre megtanultad a leckét. Aki verekszik, bűnhődjön – és mielőtt Gyula közbeléphetne, kiviharzik a teremből. – Soha nem akarlak látni! – hörgi fenyegetően.

Zsuzsi sírva fordul barátjához:

– Mindenki mást mond! Mondd meg nekem te: mi történt akkor este? Tudni akarom!

Gyula lassan, óvatosan vágott bele a történet elbeszélésébe. Előbb értékelte Zsuzsi igazságérzetét, majd figyelmességét, empatikus szolidaritáskészségét, ahogyan védelmébe vett mindig minden megtámadott embert, és azon az estén is kiállt Rozi mellett. Ugyanakkor, persze, nem tudta ezt szelíden véghezvinni, némelykor nehezen kezelte indulatait. Így túlságosan hamar és dühösen állt közéjük, és elszabadult a keze. Ennek lett a következménye, hogy Rozi haragosa ellene fordult és leütötte. Valahogy fedező szeretettel mondta mindezt, neheztelés és ítélkezés nélkül. A beálló csendben Zsuzsi maga elé meredt.

– Ijesztő, amit rólam mondasz – hebegte. – Ez volnék én?

Aztán csendben felsóhajtott:

– Gyula, érzem, hogy szeretsz, és nem hánysz semmit a szememre! Úgy éreztem, tapintatosan fedeztél, mialatt az igazsággal ilyen megértően szembesítettél!

Aztán megismételte:

– Jólesik, hogy nem érzek benned semmi szemrehányást, akárki voltam is.

Hosszú csend következett, a nyitott ablakon halványan tükröződött a szemközti göcsörtös fa ága. Csúnyaságában is szerethető, vette észre Zsuzsi. Még aznap este Kati, a nővére is megjelent, sőt Rozi barátnője is, rájuk sem emlékezett, de ők is a történtek egy-egy másik változatával álltak elő, ezért Zsuzsi tőlük is ijedten kérdezte, egyre csüggedtebben:

– Ki vagyok, és ki is voltam valójában?

A kibogozhatatlan múltra döbbenés nyomán sejteni kezdte: az anyja szereti, de az igazsággal való szembesítés nélkül. Apja szembesíti az igazsággal, de szeretet és megbocsátás nélkül. Nővére kimondja az igazságot, és bár megbocsátás és feloldozás nélkül, de szereti. A barátnője pedig megbocsát neki, felmenti, az igazságot megmondva, de anélkül, hogy további szeretetéről biztosítaná. Hosszú hetekig gyötrődött azon, hogy mi is az igazság, ki volt ő ebben a történetben és az ijesztő múltban. Hol az igazságra vágyott, hol a felmentésre, hol arra, hogy mindegy, mi és ki volt ő, de bár valaki végre egyszerűen szeretné őt és elfogadná, és ráadásul erről őt hitelesen biztosíthatná is.

Mi, emberek mindig várunk valakire, aki hitelesen megmondja nekünk, kik is vagyunk valójában, ezért „a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését” (Róm 8,19). Kik az Isten fiai? Akikben megjelenik és láthatóvá válhat az Isten Fia! („Gyermekeim, akiket újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek Krisztus.” – Gal 4,19)

A héberben a bara kifejezés – a teremtés szava, amellyel a Szentírás kezdődik – nemcsak teremtést jelent, hanem azt is: kijelent, napvilágra hoz. Ha új teremtés lettünk, akkor Isten a maga életét hozhatja napvilágra bennünk, vagyis az én kudarcos önmegvalósítási kísérleteim helyett Isten önmaga életét valósíthatja meg bennem, és élheti bennem a saját életét a Szentlélek által, hisz ő az élet lelke. Hát nem erre, az igazi életre vágyunk tudatosan vagy öntudatlanul mindnyájan? Akik Zsuzsit körülvették, mindenki mást mondott arról, kicsoda ő. Ma is így van, a szüleink, testvéreink, barátaink és ellenségeink, sőt a saját magunk interiorizált önképe is mind-mind másképp igyekszik elmondani nekünk, kik vagyunk, és belezavarodunk e hangzavarba, ha nincs, aki hitelesen át tudja ezt adni.

Amikor végre elcsendesült a hangzavar, Gyula még ott, a kórházban egyszerre csak megszólalt, és meglepte Zsuzsit – megkérte a kezét. Ezt mondta:

– Jöjj hozzám feleségül, és én soha nem vetem a szemedre, hogy ki voltál vagy ki vagy, mellettem az lehetsz, aki ezután lenni szeretnél.

Eddig az igazság volt előbb, amit vagy kegyelem követett, vagy ítélet, az Ige megtestesülése azonban megfordította a sorrendet, ezentúl a kegyelem mindig megelőzi az igazságot: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott […] telve kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14) Eleddig csak a törvény mondta meg, hogy ki vagyok, igazsággal ugyan, de nem szemrehányás nélkül, és egyáltalán nem kegyelemmel. Eddig a törvény mondta meg, kik vagyunk, „mert a törvény Mózes által adatott”, még várni kellett, de azután „a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jött el” (Jn 1,17). Nekünk is előbb ezt a megértő, a másik szemére semmit nem vető kegyelmet éreztetve kellene egymást szembesítenünk, szelíden, az igazsággal. Ó, de jó, hogy eljött, és akárcsak Zsuzsi barátja, megmondja ugyan nekünk, kik vagyunk, kik voltunk, de úgy, hogy a feloldozása új lapot kezd velünk, és megmutatja azt is: akárkik voltunk mostanáig, íme, kivé válhatunk az ő oldalán ezután!