Kiálts, város! – Szabó Magda örök debrecenisége

Vajon mi a debreceniség lényege? A magyar kultúrában régóta sokakat foglalkoztató kérdés merült fel bennem is, amióta a sors szeszélye folytán a minap két könyv szinte egyszerre került íróasztalomra. Harangi Attila és Löki Viktor Debreceni cívisházak és lakóik nyomában című, pazarul adatgazdag albumban mutatják be a méltóságteljes polgárporták egykori meg mai életét. Nehéz pontosan meghatározni, de a cívisházaik kapuiból, a macskakövekkel burkolt bejárókból, a méltóságteljes ablakpárkányokból, a gondosan megmunkált kilincsekből és a jószág nélkül árválkodó ólakból a huszadik század ember- és épületkoptató viharai ellenére még mindig sugárzik valami – talán a református hitből következő józanság, mértékletesség, iparkodás és puritánság.

Ha a módos cívisporták Debrecen történelmének kőtanúi, akkor Szabó Magda írásai szellemi téglák; s alighanem e két „építőanyag” adja a város alapját. Erre Szabó Magda a Jaffa Kiadó gondozásában most megjelent, Kiálts, város! című kötetét olvasva jutottam, amely két debreceni témájú drámáját adja az olvasó kezébe. A Régimódi történet a jól ismert regény dramatizált változata, Rickl Mária viaskodása léha férjével és fiával, a két Jablonczayval – és bonyolult viszonya unokájával, Jablonczay Lenkével. A finom társadalomrajz, a dzsentri- és a polgárvilág ütközéséből fakadó feszültség Füzesgyarmaton, Budapesten és Debrecenben játszódik. Utóbbi helyszín messze nem csak díszlet, sokkal több annál: a történet része, az alföldi tágasságban vajúdó világok, mentalitások ütközőterepe, ahol a város alapkarakterét kiirthatatlanul formálta a kálvini reformáció. Aligha véletlen tehát, hogy a debreceniségét és reformátusságát mindig vállaló Szabó Magdát más művében is foglalkoztatta a város sajátossága.

A kötet másik drámája, a Kiálts, város! tulajdonképpen Debrecen egyik eredetmítosza is lehetne. Már a cím is a Szentírásra utal, hiszen Ézsaiás prófétánál olvashatjuk: „Jajgass, kapu, kiálts, város!” A történelmi drámát 1973-ban mutatták be a debreceni Csokonai Színházban. A XVII. század elején játszódó darab a világhatalmak (Habsburg és Ottomán Birodalom), meg az erdélyi fejedelemség és a magyar főúri ambíciók közé szorult Debrecen sorsából örök magyar dilemmákat bont ki: feláldozható-e az egyén a közösség érdekében? A bezárkózással nem veszejtjük-e el magunkat a jövő számára? Szabó Magda maga így vallott darabjáról a későbbi neves irodalomtörténésznek, Márkus Bélának a Hajdú-Bihari Naplóban 1973 szeptemberében: „Nagyon sokat kaptam Debrecentől. Az az örökség, amivel útnak indított, végigkísér. Nem lehet csak kapni, és nem adni. (…) Debrecen adta a nyelvet, amely az egész világon ismerős, műveim révén. Egy morzsányit törlesztettem – egy hegyből.” Talán itt, ebben a rövid kis nyilatkozatban van elrejtve az ötszáz éve a reformátusság által formált város egyik lényege. Sem hegy, sem folyó, sem vár nem védi, megmaradásában és fiai-lányai útnak indításában a legnagyobb szerepet mindig sajátos karaktere játszotta. Sokszor próbálták a debreceniséget valamifajta zsíros-szalonnás maradiságnak, elnehezedett basaparaszt-mentalitásnak bélyegezni. De hogy is mondta Szabó Magda a már idézett nyilatkozatában? „Mindig sért, amikor a fogalomnak rossz mellékízt tulajdonítanak. Mégiscsak ez a város, ahonnan Csokonai elindult, vagy ahol még korábban a menekülő Huszár Gál felállíthatta a nyomdáját. És mégiscsak nagy szellemek útra bocsátó helye később is. Bajaiban az én városom Debrecen, és nem a bűneiben.” Amíg van, aki bajai-bűnei ellenére szereti Debrecent, nincs veszve semmi.