Kimondhatatlan

A téma az utcán hever. Ilyenkor, novemberben könnyen megbizonyosodhat erről az ember, s ha ráadásul vonzódik a szép őszi képekhez, és készíteni is szeret efféléket, akkor alig tud betelni azokkal a témákkal, amelyek a lába előtt vagy akár alatt hevernek. Bár nem nagyon szeretem azt a giccses őszi képáradatot, amely a közösségi média felületeit ellepi, gyarapítani pedig végképp nem akarom, mégis van belső késztetésem arra, hogy fényképezőgépet vegyek a kezembe, és keressem a természet – vagy épp a kultúrtáj, hiszen a természettel szinte már alig találkozunk – könyvében megszólaló örökkévalót. Ezek a tájak metaforák gazdag lehetőségét rejtő látványok, aminek az egyik oka feltehetően az, hogy olyanok, mintha természetesek lennének, holott mindenütt az ember keze nyomát viselik. Így azután például az emberi természetre, de a társadalom működésére vonatkozóan is számos kérdéshez elvezethetnek. A minap e tájak egyik legkülönösebbjén, a temetőn keresztül hazafelé ballagva, miközben éppen azon gondolkodtam, hogy miről írjak most és miről inkább ne, szemem elé tárult a mellékelt képen rögzített látvány. A sebtében, mobiltelefonnal készült kép művészeti szempontból természetesen nem jelentős alkotás, de ahhoz, amit láttam, hűséges. Az öreg fát, mint oly sok társát ebben a temetőben, minden bizonnyal a tövében nyugvó ember emlékezetére ültették. A fa földre hulló leveleivel beborítja a sírt, mintha emlékeivel siratná azt, aki maga is már csupán emlék. Még egy lehulló levél mozgása is, mint egy elkent könnycsepp, nyomot hagyott a képen. Így leírva kissé banális, de látványként erős, kivált, ahogy a lehullott sárga levelek a fű zöldjével kirajzolják a fa árnyékát – vagyis inkább az árnyéknak is csak az emlékét. A kép, ha engedjük, asszociációk áradatát zúdítja ránk, feléleszti többi érzékszervünk emlékezetét is: érezni véljük a nedves hideget a bőrünkön, orrunkban az avar illata, szinte halljuk, ahogy a levelek halk neszezéssel földet érnek, s közben valahol bent egy dallam vet visszhangot. Ó, szép, melankolikus kis szöveg lehetne ebből így, nem sokkal halottak napja után.

Lehetne. De nem lesz, mert akárhogy nézem, akármerre kerülgetem, akármilyen képkivágással próbálkozom, ott vigyorog kajánul a nagy zöld konténer. Mondhatnánk, persze, mi ezzel a probléma? Ma már számítógéppel minden megoldható. Néhány kattintás, pár elegáns mozdulat, és volt kuka, nincs kuka. Ha a táj emberi alkotás, akkor a táj képe ezerszer az, s bennünket ezer meg ezer ilyen manipulált tájkép vesz körül. Lassan inkább ezeket ismerjük, mint az eredetit, de legalábbis jobban kedveljük, mint az esetlegességekkel teli valóságot, és néha már ott is ezeket a manipulált tájakat várjuk megjelenni. A jelenség nem új, és nem csak az ártatlan tájképekre korlátozódik. Olvastam egyszer egy tanulmányt, amely azt mutatta be, hogy egy csoportképen Sztálin mellől hogyan retusálták ki azokat, akiket a diktátor később kivégeztetett, míg végül egyedül csak ő maradt a képen. A fennmaradt dokumentumok szerint ugyanezt csinálta Rákosi, Kádár és mások is. Úgy tűnik, a képmanipulációt bensőséges kapcsolat fűzi a diktatúrához. Szóval: mi legyen a kukával? Az a baj, hogy ha jobban megnézzük, kiderül, hogy a kukára szükség van a kép egyensúlyához. Nélküle felborul a kép, tehát – bár technikailag nyom nélkül eltüntethető – hiánya mégis ott marad. Akkor mi legyen? Cseréljük le valami szépre? Az azért kockázatos, mert ha túl jól sikerül, lebukunk. Egyszerűen ne beszéljünk róla, ne is vegyük észre? A kuka tabu? Ez, végül is, bevált stratégia. Vagy „engedjük el” inkább az egész képet? A ragyogó sárgák és a mély zöldek, a lassú aláhullás, az avarillat, az árnyék emléke, az emlékek és az árnyak, minden, ahogy mondani szokták, megy a kukába? Vagyis hagyjuk, hogy a kuka „uralkodjon” a környezetünkön, a minket körülvevő tájon? De miről is beszélek én itt?