Kínálkozott az áldozati bárány szerepe – Trianon megítélése történészi szemmel

Egyetért azokkal a történész kollégáival, akik úgy is emlegetik a mohácsi vereséget, illetve az ország törökhódítás-kori három részre szakadását, mint első Trianont? Összefügg valamennyire az időben egymástól távoli két esemény?

Nem Mohácsnál dőlt el, milyenek lesznek számunkra az 1920-as Párizs környéki békék, de bizony befolyásolta a Trianonhoz vezető, rossz kimenetelű folyamatot. Mátyás király idején a magyar állam számottevő középhatalom – hiszen a cseh trón megszerzésével választófejedelemmé, kvázi császárjelöltté is vált a magyar uralkodó –, de ez halála után, illetve 1526-tal megtört. Egy európai regionális hatalom látványos összezuhanása következett be akkor. Ezután hazánk területe kétszáz évre csatamező lett, sorsáról nagyhatalmak döntöttek Bécsben, Rómában vagy éppen Isztambulban. Természeti, katonai és szellemi erőforrásainkat pedig mások használták. Az akkori kiszolgáltatott korszak következtében, ami nagyon kemény vérveszteségekkel is járt, megváltozott a Kárpát-medence etnikai térszerkezete, ami előre vetítette országunk 1920-as földarabolódását az Osztrák-Magyar Monarchia széthulló keretei között.

Hogyan változott meg az említett etnikai térszerkezet?

Délvidékről szinte teljesen eltűnt a magyarság, s az idegenek tömeges betelepülésének is betudhatóan egyharmados kisebbségbe szorult a saját országának egészét tekintve is. Ráadásul az akkoriban érkező népek, délszlávok, románok kiváltságokat nyertek a Habsburg császártól. A Habsburg uralkodók a magyar alkotmányos jogokat kevéssé vették figyelembe, ezért keletkezett szembenállás a magyar nemesi rend és a bécsi udvar között, amely a központosító, birodalomépítő törekvéseivel sok ponton hátrányos helyzetbe hozta a magyarokat, például „megbízható” németek tömeges, tervszerű letelepítésével a Bánságba, miközben a délvidéki magyar nemesek leszármazottjai csak hatvan évvel a török kiűzése után térhettek vissza ottani birtokaikra. Már-már „állam az államban” módra fejlődhettek az ország leggazdagabb termőterületein a császár által letelepített szerbek, gazdagodva és mind nagyobb öntudatra ébredve.

Miért juthattak ilyen előnyökhöz?

Bécs adóalanyként, a honvédelmi képesség növelése érdekében és a dinasztia központosító szándéka eszközeiként számított rájuk. Így később az ország perifériáin megszerveződő, létszámukban megerősödő nemzetiségek középkori hungarus tudata elhalványult, s fejlődésüket mindinkább párhuzamos nemzetteremtési törekvések jellemezték. A szerb példánál maradva, nekik évente egyházi gyűléseik voltak a Délvidék valamelyik nagyobb városában. A 18. század közepére ezek az egyházi gyűlések katonatisztekkel, gazdag kereskedőkkel, tulajdonképpeni polgári túlsúllyal egyfajta nemzetgyűlési szerepet kaptak. A 18. század végén, 19. század elején feltámadó nacionalizmus a nyelvkérdéssel kiélezte a nemzetiségek és az ország vezető nemzetének, a magyarságnak a konfliktusát. A teljesség igénye nélkül: a romantikus nacionalizmus hajtóerejével a nagy történelmi hagyományokkal rendelkező horvátság is adaptálta, megteremtette a maga modern nemzeteszméjét, az előkelő ókori nép, az illírektől való leszármazás tételezésével. A román autonóm görögkatolikus egyház kebelében pedig a 18. század végén megszületett a dákó-román kontinuitás elmélet. Ez nemcsak vitéz népként azonosítja a románok feltételezett őseit, a dákokat a magyar honfoglalást jócskán megelőző időkből, de azt is hirdeti, hogy ők a római kultúra örökösei, tehát magyar elnyomóiknál magasabb rendűek. Ezzel a szellemi munícióval alkottak meg egy markáns politikai programot már 1791-ben. Ugyancsak ebben a szellemben fordultak szembe az ország minden polgára számára egyenlő szabadságjogokat kínáló 1848-as magyar szabadságharccal. Ez Bécs megosztó politikájának is köszönhetően román és szerb vonatkozásban már polgárháborús jelleget öltött, míg a horvátok a törvénytelen Jelačić bán vezetésével a Magyar Királysággal minden közjogi kapcsolatot megszakítottak a király személyének közösségén kívül.

Az 1867-es Kiegyezés, a birodalom dualista, osztrák-magyar államszövetséggé alakítása mennyiben rontott a helyzeten?

Mivel az ifjú Ferenc József az 1850-es, 60-as években az olasz-francia szövetségesektől, majd a testvéri poroszoktól is súlyos katonai vereségeket szenvedett el, kiegyezett a szabadságharccal erején túlteljesítő magyar elittel, amely Deák vezetésével a megtorlás és a politikailag több mint „böjtös” önkényuralmi esztendők után ugyancsak megegyezést keresett a Habsburg udvarral. A kiegyezés nem csak a magyarság számára jelentett révbe érkezést, a létrejövő parlamentáris rendszer széles vallási és kulturális lehetőségeket biztosított a a nemzetiségek fejlődéséhez is. Ezt taglalja az 1868-as magyarországi és a Lajtán túli – Európában egyedülálló – nemzetségi törvény.

Meddig számított egyedülállónak ez a magyar jogszabály?

Hozzá fogható s talán még demokratikusabb jogszabály ismereteim szerint 1924-ben született Észtországban.

Azonban úgy állítja be egy történészi, véleményformálói kánon, mintha bűntudatot kellene éreznie a magyaroknak még ezért a hajdani törvényért is, mivel nemigen adott kollektív jogokat.

Ez a korabeli Európában nagyvonalúnak számító törvény már formálódásától kezdve támadásoknak volt kitéve, noha kidolgozásban a nemzetiségi szakértők is részt vettek. Más kérdés, hogy az elfogadásától már távol maradtak. Érdemes rámutatni, hogy a 19. század liberális jogfelfogásában a szabadságjogok voltaképpen az egyént illették meg, a nemzetiségek által követelt kollektív jogok szóba sem jöhettek Európában, s természetesen nem állt érdekében a Szent István-i ország egységét megóvni kívánó magyarságnak sem!

A. J. P. Taylor huszadik századi történész szerint a törvény egyetlen pontja sem valósult meg.

A nyugati történetírás nagy alakja, Taylor vitriolos gúnnyal írt a báró Eötvös József nevével fémjelzett törvényről a Habsburg birodalomról szóló, több millió példányban megjelent kötetében, miközben csak néhány pontja nem teljesült, vagy csorbult a későbbiekben. Például ahol húsz százalékot elérte a kisebbség, ott a törvénynek megfelelően megyei szinten anyanyelvén levelezhetett egy ilyen személy a hivatalokkal, bírósági eljárásokon is anyanyelvén védekezhetett minden nemzetiségi polgár. A nemzetiségek anyanyelvű egyházi és oktatási intézményhálózatot működtethettek, utóbbiakban még az államnyelv tanítása sem volt kötelező.

Mi az, amit valóban nem hajtottak végre belőle?

Bár a törvényben szerepelt, mégsem neveztek ki a nemzetiségi többségű megyékben nemzetiségi főispánokat. Az 1880-ban még törvény szerint rendelkezésükre álló nemzetiségi iskolarendszer is idővel sorvadni kezdett – részben egyébként azért, mert ha az iskolák fenntartásához állami támogatást igényeltek, ebben az esetben az államnyelv tanítása is kötelezővé vált. A 19. század utolsó éveiben volt egy Bánffy Dezső kormányfő nevével fémjelezhető magyarosító tendencia, a nemzetiségi politikusok megfigyelésével. Ebben egy önvédelmi reflex is megnyilvánult, hiszen az ország lakosságának fele nem volt magyar, s a nemzetiségek ragaszkodása a közös hazához is mindinkább kérdésessé vált. Erre utal az is, hogy a nemzetiségi polgároknak csupán negyede beszélte az államnyelvet, a hazai románok esetében mindösszesen a 12,1 százalékuk. Egészen másképp gondoltak az ország déli határán létrejövő és 1878-tól függetlenné váló anyaországukra, amelyekkel a szerbek és románok egyre intenzívebb kapcsolatot ápoltak. Annak ellenére, hogy a kulturális háttérbázis mindkét nép számára sokkal inkább a magyarság szárnyai alatt fejlődött ki: az első szerb tanítóképző, a Matica, anyanyelvű sajtó- és kiadóvállalkozások. A visszaesés ellenére több anyanyelvű iskolája volt a hárommilliós hazai románságnak, mint a kétszer népesebb Romániának! A magyarok tehát tág keblűen engedték a nemzetiségek politikai és kulturális elitjének kifejlődését, utóbbiak pedig, a magyarok államának feldarabolása után sorvasztották a kisebbségi magyarok önszerveződéseit.

Mondható-e bármennyire is megalapozottan, hogy hazánk bár önálló külpolitikai és hadügyi mozgástér híján, de Tisza István miniszterelnök beleegyezésével fejest ugrott az első világháborúba?

Tisza István hosszasan tiltakozott a szarajevói merénylet után, hogy hadüzenettel válaszoljon a Monarchia az osztrák-magyar trónörökös meggyilkolására. Tudta és hangoztatta, ha nyerünk, újabb szláv régiók növelnék a nemzetiségek súlyát, gyengítve az ekkor már amúgy sem szilárd, szociális ellentétekkel is terhelt államegységet. Bihari birtokosként arra figyelmeztetett: amennyiben veszítenénk, jaj nekünk, mert a szerb és román irredenta már feni a kést a Délvidék, illetve Erdély elcsatolására készül. Végül a koronatanács nyomására engedett, viszont kitartott amellett, hogy győzelmünk esetén területi hódítás nélküli béke köttessék.

Hogy lehet, hogy végül nem Németország számára lettek a legdrámaibb következményei a háború elvesztésének?

Mondják, az úr a pokolban is úr; a győztes antant nem a kihívó németekkel számolt le a legdurvább módon, hanem inkább gazdasági szankciókkal és szövetségesei – osztrákok-magyarok, bolgárok, törökök – meggyengítésével igyekezett befolyását növelni a kontinensen. 1917-ig a központi hatalmak nagyon jól álltak a frontokon. Amikor Lenin bolsevikjai kiütötték a végtelen forrásokkal bíró Oroszországot a gigászi küzdelemből, a még kiemelkedőbb képességekkel bíró Egyesült Államok lépett a helyére és ezzel a háború sorsa lényegében eldőlt. Viszont a Monarchia és a Magyar Királyság számára veszélyes fordulatot hozott, amikor előzőleg az oroszokat térdeltető német haderő kikényszerítette a breszt-litovszki békét. Ezzel szinte beteljesült a franciák réme, a Mittel-Európa-terv, amely a kontinens gazdasági, kulturális integrációját német vezetéssel volt hivatott megteremti a Skandináviától a Kaukázus előteréig. Franciaországot Elzász-Lotaringia 1871-es elcsatolása miatt amúgy is „szent gyűlölet” revánsa fűtötte a németekkel szemben, de ekkortól a központi hatalmak kérlelhetetlen megbüntetését határozták el, részben az elszenvedett veszteségek pótlására, részben az elpártolt román és olasz, valamint a szerb és hadviselő félként elismert cseh területi igények kielégítésére. Ezzel a Monarchia sorsa megpecsételődött!

A háború után hogyhogy a brutális francia program győzött, és nem mondjuk a ’18 januárjában Wilson amerikai elnök által meghirdetett tizennégy pont jutott érvényre?

Wilson a népek önrendelkezéséről szóló tételével új Európa-képet vázolt fel, de nem tervezte a Monarchia felszámolását. A nemzetiségi követeléseket területi autonómiák keretében szándékozott kielégíteni. Az amerikaiak amúgy is idegenkedve forgolódtak az európai politika porondján. Megtapasztalva, hogy az ó-kontinens szövetséges nagyhatalmai a meghirdetett nemes elvekhez képest a zsigeri ellenérzéseknek is szabad folyást engednek, kihátrált a békekonferenciáról. A háború hosszútávú megnyugtató lezárásának akadályait látva végül nem írta alá a versailles-i békét, a legyőzöttek mindegyikével külön megállapodást kötöttek. Pedig ekkor még nem volt nyilvánvaló, hogy a mértéktelen területszerzési vágytól űzött kelet-európai szövetségesek hamis adatokkal és képtelen indokokkal bombázzák a békekonferencia szakértői és döntéshozói fórumait. Ennek ellensúlyozására különben sem akkor, sem korábban nem tett komolyabb erőfeszítéseket a magyar politikai elit. Az ázsiai magyarok brutális elnyomásáról szóló – gyakran fizetett – híresztelések tényként rögzültek az európai közbeszédben. Ezt a gyászos eredményt tükrözte csehszlovák határkijelölő bizottság angol tagjának, Harold Nicolssonnak a kijelentése, nevezetesen, hogy az antant győzelmével az igazságtétel és a megtorlás ideje jött el. Sőt, így folytatta: Budapest hamis város, és a magyarok, mint rokonaik, a törökök, ezer éven át nem alkottak semmit, csak romboltak.

No és a franciák?

1789-ért Franciaországnak is lett volna vezekelni valója, ám belátva, hogy egyedül nem képes régi szerepét betölteni Európában, új szövetségek megkötésével próbált érvényt szerezni grandiózus terveinek. Ők Breszt-Litovszk óta felkarolták a -magyarokat a tatárok rokonaiként kárhoztató -horvát, s a „népek börtönének” nevezett Monarchiát szétverni kívánó „csehszlovák” emigrációt. Nagy-Románia későbbi erdélyi miniszterelnöke, Alexandru Vaida-Voevod az „Európai Mongólia” eltüntetését kérte az akkor még élő Ferenc Ferdinánd trónörököstől. Szélsőséges, csekély jogalappal bíró magyarellenes propaganda zajlott már jóval a háború előtt, s ez jelentősen rombolni tudta Magyarország nemzetközi megítélését. Kínálkozott az áldozati bárány szerepe, s ugyancsak a magyarság áldozati báránnyá válását vetítette előre az is, hogy a területéből hat szövetséges szomszéd nép háborús szolgálatait ellentételezhették a békecsinálók. Az európai hegemóniára törekvő franciák az ő területi igényeik kielégítésével egy erősnek ígérkező szövetséges cordon sanitaire-t vontak a bolsevik Oroszország és a forradalmakba hanyatló Magyarország határára. Az elszigetelő övezet így született meg a legkisebb ellenállás logikája szerint a bolsevizmus megfékezésére, az „elnyomó” magyarok megbüntetésére és persze a németség gyengítésére.

Magyarországnak a vereséget hozó háború vége felé, efemer reményként, csak Károlyi Mihály jutott…

Igen, a háború végén egyre rosszabb hírek érkeztek: akadozó ellátás, hullaszállító és sebesültektől zsúfolt szerelvények… A nélkülözésektől fásult magyar társadalom leghőbb vágya volt, hogy végre legyen vége ennek a háborúnak. A béke angyalaként ezért ünnepelte a budapesti nép a viszonzatlanul nyugatbarát, pacifista Károlyi Mihály grófot, aki a dualista rendszer végnapjaiban létrehozta a Magyar Nemzeti Tanácsot. 1918. október 23-án kitört az Őszirózsás forradalom. A hazaözönlő katonák ujjongva éltették a békét és fosztogattak. A fergeteges hangulatban kevesen gondoltak a nemzetre leselkedő veszélyekre. Károlyi minden bizonnyal ezek közé tartozott. A közrend helyreállítását, a fűtőanyag és élelmiszerellátás biztosítását, a függetlenségét hosszú idő után visszanyert ország létének hatalmi garanciáit, egyúttal saját kormányfői szerepkörének megerősítését várta attól a novemberi belgrádi utazástól, amelynek során az antant balkáni főparancsnokával tárgyalt. Sem legitimációt nem nyert, sem garanciákat a demokratikus Magyarország megerősítésére, ám katonai, gazdasági és közigazgatási engedményeket tett egy semmilyen felhatalmazással nem bíró francia tábornoknak. Az egyezményt végül az a Linder Béla írta alá, aki a legégetőbb hadihelyzetben tette azt a cinikus kijelentést, hogy „Nem akarok több katonát látni!” S noha az érvényben lévő Padovai fegyverszüneti egyezmény értelmében korábban idegen katonák nem tapodták az ország területét, most az új, Pécs-Baja-Szeged demarkációs vonalakig előre nyomulva szerb és román katonák léptek magyar földre, jelentős ellátmányt is nyerve. A magyar delegáció ráadásul a hazatérő egységek leszerelésére is kötelezettséget vállalt! Az ország ezzel kiszolgáltatottá vált. A szerb, román és cseh előrenyomulás mind fenyegetőbb volt. Az 1919 márciusában érkező Vix-jegyzék további területek átadását követelte. A politikai közvélemény rájött, hogy a nyugat semmibe veszi a miniszterelnököt, aki maga is belátta, hogy ígéreteit nem tudja teljesíteni. Károlyi a hatalmat a szociáldemokratákra ruházta, azok viszont egyedül nem vállalták a kormányzás felelősségét, ezért a börtönben őrzött a kommunista Kun Béláékhoz fordultak, akik a Tanácsköztársaság és a világforradalom hangadói lettek – Leninnel szövetségben kívánták új koordinátákba helyezni az országot.

Mi történt a magyar elittel, hogy ilyen emberek kerültek az ország élére a legnagyobb fenyegetettség közepette?

Az biztos, hogy a születési arisztokrácia csődöt mondott. A legtekintélyesebb vezetőt, a háborúellenes, mégis háborús bűnössé kikiáltott Tisza Istvánt még 1918 októberében otthonában agyonlőtték. Az elrendelt sors igézetében nem menekült merénylői elől. Vallásos meggyőződéssel vállalta a vértanúságot. A forradalmak fiatal, polgári származású elitje nem tudott nagy formátumú vezetőket felmutatni, noha Szovjet-Oroszországgal szövetségben próbált visszaverni az antant intervencióját. A szakszervezetek mozgósításával és k.u.k. önkéntes tisztek irányításával megállították a román előrenyomulást, majd Stromfeld Aurél vezetésével az északi hadjáratban látványos sikereket értek el a cseh-olasz haderővel szemben. A két szigorú hangvételű Clemanceau-jegyzék hatására elrendelt visszavonulás és területátadás végképp demoralizálta a magyar haderőt, s augusztusra bekövetkezett a Tanácsköztársaság bukása…

A bolsevizmussal szembeni nyugati félelmet említette az imént. Voltak-vannak hazai történészek, akik tagadják, hogy Magyarországgal ezért is bántak el ilyen csúnyán.

A békekonferencia küldöttei és a „négy nagy” bizonyára nem tudott eltekinteni attól, hogy Kun Béláék a világforradalom hírnökei s Szovjet-Oroszország szövetségesei, akik még exportálták is a bolsevizmust: Bártfa központtal életre segítve a szlovák Tanácsköztársaságot. Ez az Európában rokontalan elnyomó karakterrel lefestett nép veszélyes ideológiától vezetve dacolni mer a győztesekkel, olyan válságos időkben, amikor a fél világban a forradalmasodás jelei mutatkoznak A győztesek a példastatuálás és „megelőző szerelés” célzatával léptek fel a bűnbakká tett magyarsággal szemben. A már csakugyan korábban eldöntött határok kérdésében vélhetően ezért nem tettek semmilyen engedményt a „szalonképtelen”, utolsóként meghívott magyar békedelegációnak.

Egy néhai tekintélyes marxista történész úgy érvelt, hogy a béke minőségében a kommunista közjáték azért nem számított, mert az oroszok már 1916-ban föl akarták osztani a Monarchiát, és ’18 nyarára mindenki azt gondolta, a Monarchia nem maradhat egészben.

Ez igaz, de adatok vannak arról, hogy a határkijelölő bizottságok eredetileg azért vágtak bele mélyen Magyarország etnikai húsába, hogy az alku során lehessen engedni. Az említett okok miatt végül nem volt alku, és ebbe a Tanácsköztársaságot, a bolsevizmus pártolását is minden bizonnyal beszámították. A „renitens” magyarokat utoljára, egy évvel a békekongresszus megkezdése után hívták meg a békefeltételek átvételére. Ekkor már nem számított a több teherautónyi statisztika, kimutatás, érv, de Teleki Pál expresszív „vörös térképe”, Apponyi ékesszólása sem…

A kommunista diktatúrában gyakran hallott letorkollás, miszerint „a történelemben nincs olyan, hogy mi lett volna, ha…”. Ez nem Trianon korabeli tabusításával és nemzeti érzésünk jegelésével függött össze?

Hogy egy adott kor lehetséges alternatívái milyen kombinatív következtetésekre vezetik a múlt eseményszálai között eligazodást kereső történészt, mint gondolatkísérletek történelmietlennek minősültek a marxista történettudományban. Ez a felfogás ráhagyást és beletörődést feltételez az elemzőtől, például az orosz szuronyokon érkező szocializmus feltétlen elfogadását.

Akkor "bűnözzünk" egy kicsit. Elkerülhető lett volna ekkora veszteség?

Azt hiszem, nem butaság feltenni ezt a kérdést, hiszen az első világháborút lezáró békerendszer hét részre darabolta az ezeréves Magyar Királyságot, és területének kétharmadával, magyar ajkú népességének egyharmadával jutalmazta a nemzeti önrendelkezés elve szerint életre segített szomszédjait. Csak leegyszerűsítve, keresetlen példákat ragadok ki. Miután Károlyiék leszerelték a hadsereget, újrafegyverezni már nem lehetett őket. De ha még a fronton megállítják a harcképes egységeket, és szabadságharcaink példájára szociálpolitikai reformot ígérnek nekik – teszem azt fejenként tíz hektár földet –, akkor regrutáink elcsigázottan is szívós ellenállást tanúsíthattak volna, miként a Székely Hadosztály tette a határok védelmében! A történelmi határok megtartása persze nem volt lehetséges. Csakugyan hazaárulással ért volna fel, ha a magyar békeküldöttség azt alku tárgyává teszi. Itt a politikai elit részéről reálpolitikai megfontolások hiányoztak... Másik példa, hogy amennyiben a törzsökös magyar elit súlyán kezeli a háború előtti évtizedekben a nemzetiségi kérdést, megint csak más a végeredmény. Önelégült uralkodóosztályunk tempóvesztésben volt, miközben a nemzetségi elitek akkor jöttek lendületbe. S vajon átrajzolták volna-e Európa legrégebbi politikai határát, a Kárpátok északi karéját, ha előzőleg a pusztán autonómiát igénylő szlovákokkal engedékenyebbek vagyunk, és nem kergetjük a csehek karjaiba őket a Matica és a középiskoláik felszámolásával? Megannyi nehéz, elgondolkodtató kérdés.

A Bethlen-Klebelsberg-i konszolidáció nem tárgya ennek az interjúnak, de három velős mondatban mit mondana róla?

Úgy gondolom, abból a kevésből, ami az országból maradt, ilyen gyorsan és szinten versenyképessé válni, nos, ez megsüvegelendő teljesítmény volt mind a vezetőktől, mind az ország népétől. Hogy közben az irredenta is hatott, önmagában nem kárhoztatható dolog. Ahogy Ferdinand Foch francia marsall megjósolta 1920-ban: „Ez nem békerendszer, ez húsz évnyi tűzszünet.”

Bár a szállóige szerint „magyar az, akinek fáj Trianon”, beszélni a szocializmus évtizedei alatt nem nagyon lehetett róla. Ilyen tekintetben is hogyan értékeli, hogy a Magyarországi Református Egyház és a határon túli református egyháztestek 2009-ben Magyar Református Egyház néven újraegyesültek és idén ismét volt sokezres létszámú Magyar Református Egységnap, határon túli magyar keresztyének sokaságával együtt?

A határokon átívelő nemzetegyesítés gondolata egy átgondolt nemzetpolitikai produktum, ám ezt a célkitűzést a civil szervezetek, közösségek helytállása nélkül nem lehet valóra váltani. A történelemben az alulról szerveződő, önfenntartásra igyekvő, a „magyar egyház” küldetéstudatával is tevékenykedő református egyházunk mindig részt vett a nemzeti önazonosság ápolásában és fejlesztésében, gyakran kezdeményezőként is. Akár a török hódoltság korában, akár a kivándorolt magyar közösségek megszervezésében és megtartásában. Ennek a küldetésének a jelen korban is meg kíván felelni, ezért az ön által említett kezdeményezés például szolgálhat más közösségek, mindenekelőtt a társegyházak számára is.

A református közösségek ma mekkora szerepet játszanak a nemzeti megmaradásban?

A hazai reformáció és vele a Károli-féle bibliafordítás, az anyanyelvű igehirdetés épp a legjobbkor, a török hódoltság veszedelmes korában olyan hitbeli, érzelmi és kulturális tartalékokat szabadított fel, amelyek szilárd medret teremtettek a magyarság túléléshez, megmaradásához. Ehhez járultak a főúri protestáns iskolák, nyomdák, hívő fejedelmek vallásos megalapozottságú szabadságküzdelmei, függetlenségi mozgalmai. Ma mindenekelőtt az agresszív globalizáció uniformizáló hatásaival szemben kell megőrizni a nemzeti kultúrjavakat, szellemi örökségünket és a keresztyén világképet. Meggyőződésem, hogy az újabb magyar nemzedékeket misszionáló egyház – mint valami jótékony, láthatatlan, de nagyon is valóságos páncél – fontos szerepet tölt be nemzeti függetlenségünk megtartásában is.