Kinek a vére szerint?

Egyik korcsolyás lábfejét a jégpálya palánkjára emeli, és ahhoz hajlítgatja karjait, felsőtestét a fekete ruhás, karcsú fiú. Kinézetre tizenhat, valójában már tizenkilenc éves. Az FTC sátras jégpályáján nyújt, melegít a többiekkel. Pár pillanat múlva már siklik a jégen, újabb és újabb ugrást mutat be, vagy pózokat formál. Elkezdődött a Magyar Speciális Olimpia Szövetség heti műkorcsolyaedzése.

Sosem szerettem túlzottan műkorcsolyázást nézni, kicsit kimódoltnak, finomkodónak, hatásvadásznak éreztem a látványt. Nándit szemmel követve azonban feledem az előítéletet. Elbűvölten mosolygok a jeleneten, ahogy egy forgáselem távoli bemutatása után a fotósunk elé csúszik, egyik lábán guggolva, a hátra tolt másikkal pedig fékezve. – Angyalka a neve ennek a gyakorlatnak – hallom a srác még mindig gyermekien magas hangján.

A produkcióban az is gyönyörködtet, hogy tudom a hátteret. Nevelőszülei magzati alkoholszindrómás csecsemőként vették át ezt a most kecsesen ideoda cikázó fiatalt a koraszülöttosztályról. A rendkívül elesett, fejlődésében lemaradozó kicsit ugyanők hatéves korában örökbe fogadták. Amíg a jégpályás edzés tart, a szülőket, Kőrösi-Fehér Ildikót és Kőrösi-Fehér Zsoltot faggatom a nevükre vett Nándorról. Vajon milyennek látták őt, amikor megkapták? Ildikó az első emlék bevillanására elneveti magát, s e derűből anyai őserő árad. – Jaj, de pici volt – mondja meghatottan –, a harmincnegyedik héten született, ezernyolcszázötven grammal… Nagyon elesett, gondoskodásra szoruló kis babóca érkezett, aki erős támogatást, segítséget igényelt. Nem volt kérdés, hogy mindent meg kell tennünk érte. Jöttek is hamar a próbatételek. Egy hete volt nálunk, és egyszer csak nem vett levegőt. Úgy kellett helyrerázogatni, hogy visszatérjen bele a lélek. Ő ezalatt csöndben volt, majd amikor már megint rendesen lélegzett, flegmán rám nézett, mintha azt mondaná: „Na mi van, mit izgulsz?” Innen indultunk… Ebben is, abban is elmaradott volt. Hordtuk vidékről buszokkal, vonattal, villamossal fejlődésneurológiára, korai fejlesztésre, mégis el kellett fogadnom: nem úgy teljesít, ahogy kellene, és lehet, hogy sosem fogja ezt vagy azt tudni. Az járt a fejemben, hogy ehhez igazítsam a jövőjét. Valahogy csak lesz, mert valamiért igenis megszületett erre a világra, és azt meg kell találnia a segítségemmel. Ám további idő múlva kiderült, a fejlődési fázisokat a kiságyban való felállástól meg az első lépésektől kezdve, még ha később is, mint más, de teljesíti. Pedig már azt hittük, csak segédeszközzel fog tudni majd járni. Hároméves korában végre beszélni is elkezdett!

– Látom magam előtt a hajdani girbegurba lábacskáit, nem gondoltuk volna, hogy nemcsak járni, de korcsolyázni is megtanul – kapcsolódik be Zsolt. – Máig megfog a sportbeli kitartása. Amikor először elvittem jégkoriedzésre, hússzor elesett, de mindannyiszor föl is kelt, és folytatta tovább. Manapság hatféle ugrást tud! Az egész a görkorcsolyával kezdődött. Szilvit, egy másik, eredetileg csetlő-botló nevelt gyermekünket kérésére görkorira írattuk be. Ő egyébként többszörös diákolimpiai bajnok lett. Nándi hároméves kora óta figyelte Szilvi technikáját, ő is kért görkorcsolyát, és magától megtanulta. Valahogy ennek révén találtunk el a Magyar Speciális Olimpia Szövetség korcsolyafoglalkozásaira. Először még billegett, gyors- vagy műkorcsolya legyen-e, de Nándi egyértelműen az utóbbit választotta. Nyolcéves kora óta járunk Gombáról, a fiunk edzéseiért ide, a VIII. kerületbe. Azt tapasztaljuk, ez a sport a fejlesztő hatásaival olyan agyterületeket ér el, amelyeket szinte egyetlen másik ágazat sem.

Itt siklik előttem a jégen finom mozdulatokkal valaki, akinek a kezdetekkor nehéz teher: fogyatékosság, értelmi sérültség, fejlődésbeli elmaradottság volt a batyujában. És bizony árvaság, hiszen iszákos édesanyja a szüléskor a kórházban hagyta, és később sem érdeklődött iránta. Vajon miért döntött úgy Zsolt és Ildikó, hogy hatévesen örökbe fogadják? A műjégpálya a tükröződő lámpafényektől talán még élénkebben ragyog, amikor a lelátón erre kanyarodik a beszélgetés.

Világossá lesz előttem, hogy az örökbefogadási lépést az a korábbi döntés alapozta meg, hogy valaha nevelőszülői minőségükben elfogadták. Egy nap kötelező gondolkodási idő után mondhattak volna nemet is, könnyebb esetnek ígérkező, valamivel már nagyobb gyermeket kérve egy beteg és koraszülött csecsemő helyett. Elfogadták a nagyobb próbatételt, és már jóval a kicsi hatéves kora előtt fontolgatták, hogy nevükre vegyék Nándit. Csak a szűkös anyagiak miatt nem léptek még. Két egészséges gyermekükről, Petiről és Dorkáról is gondoskodniuk kellett más nevelt gyermekeik mellett, ráadásul az örökbefogadással azonnal megszűnik a nevelőszülői díjazás.

Nándi hiába volt már régen az országos örökbefogadási listán, senkinek sem kellett hatéves koráig, így külföldi listára tették volna.

– Nem lettünk gazdagabbak akkorra, de úgy gondoltuk, egy ilyen speciális gyermek története aligha venne jó irányt külföldi környezetben – magyarázza Ildikó. – Nekünk viszont határozottan kellett Nándi, mert annyit küzdöttünk érte, hogy még jobban a szívünkbe zártuk. A két nagyobb, vér szerinti gyerekünk, pedig nyolc és hat év korkülönbség van köztük, szintén rajongva szereti. Azt mondták, nem engedik... Úgy éreztük mindannyian, ha nem marad a miénk, maradandó sebet ejt mindannyiunkon. Azt is szerettük volna, hogy iskolai beíratása már a család vezetéknevén történhessen.

Ki neked Nándi? – teszem föl az „ellenőrző kérdést” Zsoltnak. – Ő a saját fiam – feleli mosolyogva. – Nincs megkülönböztetve. Teljes értékű apa-fiú kapcsolat a miénk, ha hozom be a városba, foglalkozásra, az egész utat végigbeszéljük mindenféléről. Amit elkezdtünk, végigvisszük vele. Bár az önálló életvitel módozatait még keresni kell, a törődés, úgy látom, eredményes. Vannak érvényes elképzelései, tud továbblépni, most éppen a színészkedés felé.

Amikor véget ér a korcsolyaóra, átvonulunk a sátras jégpálya mellé egy padra. Nándi korcsolyával a lábán peckesen gyalogol, Ildikó viszont két mankóval közlekedik. Valaha ugyan maga is aktívan sportolt, de egy bokasérülését rosszul kezelték, súlyos ízületi kopásai és gerincsérve lett. Feltűnő, hogy egyáltalán nem panaszkodik. Sőt, úgy látom, mind boldogok a „padszomszédjaim”.

Nándor maga számol be róla: e tanévben végzős a Szabóky Adolf Általános és Szakképző Iskolában. Textiltermék-összeállítónak tanul, ez az ő magyarázata szerint a szabószakma előkészítője. Közben egy másik foglalkozás is körvonalazódik előtte: a színészet. Esély nyílt rá, hogy a Baltazár Színház, ahol színészetet tanul, jövőre fölvegye társulata fizetett tagjai közé. Ez egyébként az ország egyetlen olyan színtársulata, amelyben a színészek értelmi sérültek. Más kérdés, hogy én nem látom Nándin az utóbbi állapot tüneteit, ellenkezőleg, újságíróként is örülhetek nyomdakész, szabatos fogalmazásának.

– Az anyukám segített, hogy a Baltazár Színháznak lehessek a színésze, igaz, egyelőre még nem hivatalosan. Tanulom a szerepeket. Gyerekkorom óta rendszeresen járunk színházba. Nemsokára a Színházak Éjszakáján szavalok. A versmondás is kiváló fejlesztési lehetőség az embernek, sokat lehet tanulni belőle. Elég nehezen indultam, de úgy érzem, fokozatosan építem a pályámat és az életemet. Szerintem jó irányba haladok!

Mind a két szülő református közegben jutott élő hitre, holott hajdan egyaránt katolikus templomban keresztelték meg őket. Abban is hasonlít a sorselőzményük, hogy mindkettejüknek volt már egy házassága. Ildikóéról azt is megtudom, első férje azután vált el tőle, hogy három, abban a házasságában született gyermekük kisbabakorban meghalt.

Hogyan lesz a rosszból jó? A feleség akkor jutott hitre, amikor az új házasságában született első gyermekét, Petit keresztelték a rákosfalvai református templomban. Ugyanis úgy imádkozott előzőleg, engedje meg az Úr, hogy ez a kicsi már megérhesse a keresztelőjét. Az imameghallgatás megtapasztalása szolgáltatta a katarzist, hogy „letegye a fegyvert” Isten előtt, megértse a megváltói vér kegyelmét.

Az, hogy ez az 1997-es keresztelő református gyülekezetben zajlott le, és ezzel Kőrösi-Fehérék gyermekestül e felekezet hitéleti közösségébe kerültek, Ildikó édesapján múlt. Nagy időzítő az Úristen: Zsolt apósa akkoriban ébredt rá önnön keresztyénségének fontosságára. Ő mint a család egyetlen református tagja ajánlotta tanácstalan lányának és vejének a – Nagy Károly lelkipásztor vezette – rákosfalvai gyülekezetet keresztelési helyszínként. Ezzel fokról fokra beindult a család hitélete. Ildikó először csak a templomi gyermekalkalmakon vett részt a kicsikkel, pár év múlva a felnőtt igei alkalmakba is bekapcsolódott. Zsoltot az ezredforduló tájékán, immár új lakóhelyükön, Gombán érintette meg egy húsvéti prédikáció, Ács Mihály lelkipásztor szavai által. Egyszer csak elérkezett az az idő, amikor megértette a megváltás lényegét, és többé már nem kellett Ildikónak unszolnia az istentiszteleti részvételre… Felesége után ő is konfirmációs fogadalmat tett, tavaly ősszel harmadik presbiteri ciklusát kezdte meg. Szolgáló tagjai a gombai gyülekezetnek.

Ahogy Isten dolgai beleszövődtek az életükbe, még hangsúlyosabbá vált életükben a mentő szeretet. Ekkor vállalták előbb nevelőszülőkként, majd szülőkként Nándit is. Összesen tizenegy nevelt gyermeket gondoztak 2002-től máig, közülük hatot eljuttattak oda, hogy mások örökbe fogadhassák őket. Egyikük, a már említett Szilvi, utógondozottként maradt velük tizennyolcadik életéve után is. Vér szerinti gyermekeiket meghatározóan formálta a szülők odafordulása a rászorulókhoz, gyermekekhez: Peti gyógypedagógus, Dorka tanító – és talán nem meglepően a Magyar Speciális Olimpia Szövetségben is aktívak.

A jégpályás találkozó végén még elmerengünk egy pillanatra a befogadás fogalmának jelentőségén. – Mindnyájan, akik hiszünk, Isten gyermekeivé váltunk, mert ő fiaivá és lányaivá fogadott minket. Gondoljunk a lelkész szülőkhöz és keresztszülőkhöz intézett kérdésére: „Akarjátok-e, hogy gyermeketek a keresztség által az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten szövetségébe, a keresztyén anyaszentegyházba befogadtassék?” – idézi fel Ildikó a keresztelési liturgia szavait.

Én pedig Jézus szavait idézem: „Aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be.” Mindannyian érezzük, családi történetükben mekkora jelképerő van. Elbúcsúzom tőlük. Csak pár métert teszek meg, Nándi utánam siet, kérdezve, ne vigyenek-e el autóval valameddig. Ez is lehetett volna egy kis befogadás, de ott, akkor jó volt nekem az 1-es villamos is...