„Kiontott vére kiált hozzám a földről”

Kétségtelen, hogy jelentős és látványos eredményt értek el a konzervatív erők az Egyesült Államokban, de sokszor elfelejtkezünk arról, hogy másfelé is kitekintsünk, körülnézzünk, hogyan is áll ez a globálisnak mondható küzdelem. Ha csak az USA szomszédságában keresgélünk, már akkor is figyelemre méltó jelenségbe botlunk. Kanadában ugyanis nem létezik abortuszszabályozás, és ennek hiányában egészen a gyermek megszületéséig gyakorolható a terhességmegszakítás, amire alapvetően egészségügyi beavatkozásként tekintenek, és nem alapjogi vagy életvédelmi kérdésként kezelik. Tavalyi hír volt, hogy Kanadában az elmúlt öt évben húsz százalékkal csökkent abortuszok számát kormányzati intézkedésekkel kívánják „feljebb tornázni”, hogy megfeleljenek ki tudja, honnan származó elvárásoknak. Míg tehát az USA a központi szabályozás lebontásával lehetőséget teremt a tagállamoknak, hogy maguk kezeljék a kérdést, és ezáltal a két szélsőséget is megvalósíthatják, addig Kanada a szabályozás hiányával egyértelműen a magzatelhajtás mellett foglal állást.

Magyarországon a helyzet kettős megítélésű. Egyrészről bátran kijelenthetjük, hogy az elmúlt évtizedekben, különösen az utolsóban, olyan támogatási rendszer jött létre a szabályozás mellett, amelyre hiteles példaként tekinthetünk. Ez azért rendkívüli jelentőségű, mert senki nem állíthatja, hogy pusztán jogi eszközökkel, még pontosabban a tiltás útján elérhető a kívánt hatás: csökkenjen az abortuszok száma, és minél több megfogant élet születhessen meg. Másrészről sokan állítják, hogy az 1992-ből származó hazai törvény – annak ellenére, hogy a „magzati élet védelmét” viseli címében – a legmegengedőbbek közé tartozik. A terhesség 12. hetéig nemcsak egészségügyi indokból vagy bűncselekmény miatt engedélyezik a magzatelhajtást, de az állapotos nő úgynevezett súlyos válsághelyzete is megteremti ennek a lehetőségét. Ha az anya testi vagy lelki megrendülésre, társadalmi ellehetetlenülésére hivatkozva kéri várandósságának megszakítását, akkor objektív ok fennállása és bizonyítása nélkül is elvetetheti magzatját.

A kialakult helyzethez csak mély belső meggyőződéssel közelíthetünk. Keresztyén szempontból létezik az objektív igazság ebben a kérdésben is, amely hitet tesz az élet szentsége és védelme mellett. Az abortuszt választók sokféle helyzete bennünket arra indít a gyakorlatban, hogy a körülményeket esetről esetre megvizsgáljuk. Nem felejthetjük el, hogy egy várandós nő soha nem tud valóban szabadon dönteni, és pontosan ez a körülmény az, amelyet alaposabban kell mérlegelnünk, mielőtt sommás véleményt kívánunk mondani. Kétségtelennek és alapvetőnek kell tekintenünk, hogy minden egészségügyi beavatkozás a hiteles tájékoztatásra épülő önkéntes beleegyezésen alapszik, s míg egy vakbélműtét esetén a műtét alternatívája a halál, addig a magzatelhajtó műtét esetén ennél szélesebbek a választási lehetőségek. A legtöbb esetben nem valósul meg a szabad választás, hiszen a válsághelyzeti indok esetén – mindkét tényállásban – kényszerhelyzet fennállásáról kell nyilatkozni. Ennek ellenére olyan beavatkozás folyik le, amelynek az alternatívája nem a halál, hanem egy megszülető élet. Elgondolkodtató, hogy mennyiben igazolható, mennyire tekinthető társadalmilag helyesnek a helyzet ilyen módon történő kezelése, szemben azzal a számtalan egyéb lehetőséggel, amely kínálkozik, és amelynek eredménye a megfogant élet világra jötte.

Az életpárti felfogás képviselőjeként rendkívül fontosnak tekintem, mivel sietünk egy várandós nő támogatására. De nem csak őt önmagában kell tekintenünk. Gyakran elfelejtjük, hogy minden megfogant élet mögött egy nő és egy férfi áll. Férfiként ezt a körülményt külön szeretném hangsúlyozni. Nem mellőzhető tény, hogy egy magzati élet megmaradásában a férfinak jelentős szerepe van azáltal, hogy támogatóan áll-e az anya mellett vagy éppen már nincs is sehol. Gyakori, hogy a történetben megjelenő férfiak – párok, apák – azok, akik a legvehemensebben támogatják a magzatelhajtást, arról az egyszerű tényről elfeledkezve, hogy a műtéti beavatkozás elsősorban a nő életét, fizikai, mentális biztonságát veszélyezteti, s nem az övékét.

Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a statisztikák szerint az abortuszok okaként 97 százalékban a válsághelyzetet jelölik meg. Ez azt jelenti, hogy 100 elpusztított magzatból 3 esetben hoz fel olyan érvet az anya, amely viszonylag objektív, és 97 esetben hivatkozik arra, hogy számára gyermeke megszületése testi vagy lelki megrendülést okozna, vagy társadalmi ellehetetlenüléshez vezetne. Érdemes erre a két tényállásra összpontosítanunk, amikor az abortuszok számának csökkentéséről, az anyák segítéséről, illetve a törvényi szabályozás változásáról beszélünk. A testi vagy lelki megrendülés az anyában megjelenő fizikai vagy mentális válság, amelyet a gyermek megfoganása vagy megszületésének lehetősége, akár a megszületése okoz. Nyilvánvalóan mindenki másként reagál várandósként új helyzetére. Mint mondják, ez más állapot. Nem tagadható, hogy itt olyan személyes és sokszor csak önmaga által érzékelhető válságról beszélhetünk, amely semmilyen diagnosztikai eszközzel nem mutatható ki. Azt azonban feltétlenül elégtelennek kell tekintenünk, hogy semmiféle orvosi, pszichikai vizsgálat vagy szakvélemény alátámasztása nem szükséges a testi vagy lelki megrendülés igazolásához, csupán az anya kérelme elégséges ennek elfogadásához.

A társadalmi ellehetetlenülés, mint indok, különösen figyelemreméltó. Joggal tehetjük fel azt a kérdést: milyen társadalom az, amelyben a gyermekét váró vagy azt megszülő nő ellehetetlenül? Ma Magyarországon éppen abba az irányba haladunk, és értünk el már jó eredményeket, hogy aki gyermekét meg kívánja szülni, de ebben anyagi, társadalmi vagy egyéb ok gátolja, megkapja azt a segítséget, amely nem egyszerűen ahhoz szükséges, hogy a baba megszülessen, de ahhoz is, hogy az anya helyzete rendeződjön. Lehetőség szerint párjával együtt esélyt kapjanak a zavartalan családi élet megkezdésére. Azok az intézkedések, amelyek valóban a családot helyezik a középpontba, feltétlenül ebbe az irányba mutatnak.

Az életvédelmi, mozgalmi jellegű cselekvésen és a szabályozás adta lehetőségeken kívül joggal merül fel az a kérdés: mindebben hol találhatjuk meg a magunk szerepét keresztyénként? Természetesen azon túl, hogy ha a gyermekáldást mi kapjuk, akkor azt Isten előtti felelősséggel, örömmel fogadjuk. Olyan kulcsfogalmakat kell itt átgondolnunk, mint az ima, a testvériség, az evangelizálás, vagy a legkiszolgáltatottabbak iránti felelősségvállalás.

Mondják, hogy ha már nem tehetsz semmit, akkor is tudsz még imádkozni. De az ima nem csak az utolsó pillanatokban, erőtlenségünkben gyakorolható cselekedet. Az ima nem az öregek és gyengék egyetlen eszköze, hanem a hívők leghatásosabb lelki fegyvere. Megszámlálhatatlan kérésünk között tudjuk-e imádságban hordozni azokat is, akik a várandóság sokszor egyáltalán nem könnyű helyzetében vannak, különösképpen is azokat, akik adott pillanatban a magzat elvetését tartják az egyetlen lehetséges megoldásnak? Sokszor nem imádkozunk a kisebb ügyekért és a legnagyobb dolgainkért. Előbbiért azért, mert az Úristen nem ér rá minden kicsinységre, utóbbiakért azért nem, mert az olyan fontos, hogy majd mi intézkedünk. Az ilyen gondolkozás nem attól az Istentől származik, aki barátunkká lett Jézusban.

A testvériség keresztyén létünk egyikalapfogalma, amely szerint Krisztus Jézusban mindannyian testvérek lettünk és gyermekei Atyánknak. Ezért is kell segítőkész szeretettel odahajolnunk minden felebarátunkhoz, de elsősorban is testvéreinkhez, és a terheket közösen hordoznunk. Nagyon fontos, hogy amikor a gyülekezetben észrevesszük a szükséget, akarjunk segíteni. Kicsit talán más egy nem kívánt gyermeket hordozó nő helyzete, hiszen sokszor igyekszik takarásban maradni, de egy élő közösségben ennek világosságra kell kerülnie. Ha pedig ez a világosság egy nehéz helyzetre és abban egy anya kétségbeesett döntésére világít rá, akkor azonnal testvéri kezet kell nyújtani. Ki kell alakítani azokat a folyamatokat és rendszereket a helyi közösségekben, amelyek a már megszületett élethez nyújtanak segítséget. Például lelkigondozást a szülőknek, de akár babaholmik cseréjét, a komatálnak már széles körben alkalmazott szokását vagy éppen olyan ingyenes gyermekfelügyeletet, amely a szülőknek biztosítja a szükséges szabadidőt. Mindezek a gyakorlatok arra indítják majd a várandós anyát, hogy bizalommal forduljon a gyülekezet felé, kérje és várja a segítséget, a közösség pedig sorsfordító, életmentő döntésében is támogatja őt.

Tudunk-e a diakóniai szolgálatok sokfélesége között időt, energiát szánni arra, hogy védőernyő alá vonjuk a várandós anyákat is, minden örömükkel és nehézségükkel? Tudjuk-e biztosítani azt a szerető közeget, amelyben a várandóság nem társadalmi ellehetetlenülést okoz, hanem megérkezést Isten örömébe?

Ha az előbbiekben a közösség és az egyén feladatáról esett elsősorban szó, akkor a továbbiakban érdemes sokkal szélesebb horizontot is nyitnunk. Példaértékű, ahogyan Kálvin a teológiai munkája során evangelizálta Genfet, vagyis a közélet legalapvetőbb kérdésévé tette az örömhírt és Isten Igéjét. Ebben az értelemben a bűn bűncselekmény, az érdem kegyelem, a társadalmi hasznosság hívő élet. Abszolút álomba illőnek tetszik ma már mindez, amikor világosan elválasztottuk a világot az egyháziasságtól, és ezzel megpróbáltuk elválasztani az embert is Istentől. Ez azonban lehetetlen, hiszen az Isten emberré lett, az ember pedig mennyei polgár lehet. Mégis sikerült nevetségessé tenni a Szentírás üzenetét a hétköznapokban, miáltal az a vasárnap 10 és 11 óra közötti időszakra szorult vissza, és akkor is inkább csak a szószékre valóként. Hol hallani manapság, hogy egy hívő ember a másikat az Igével inti? De nem az Ige erőtlenedett el, hanem az ember. Ha pedig mindezt az abortuszkérdésre alkalmazzuk, akkor éles határvonalakhoz érkezünk. Tudunk-e mi, hívő emberek, gyülekezetek, az egész egyház az Ige szavával hatni a világra? Tudjuk-e, merjük-e kimondani, hogy az abortusz bűn, amit Isten határozottan elítél, miközben készíti a bűnbocsánatot a megtérő bűnösnek? Akarunk-e még hatni? Hiszünk-e még ebbéli küldetésünkben?

Nem utolsósorban pedig a Bibliának kell felhívnia a figyelmünket arra, hogy felelősek vagyunk azokért, akik maguk nem tudnak kiáltani. Megdöbbentő erővel szólal meg Ronald Reagan jól ismert mondata: „Úgy vettem észre, hogy mindenki, aki az abortusz pártján áll, már megszületett.” Mi, a megszületettek nem tudunk kiállni azokért, akik önmagukért nem tudnak, hogy megkapják azt az esélyt, amit mi megkaptunk? Felelősség kérdése is ez! Amikor Káin megöli Ábelt, felhangzik Isten szava: „Mit tettél? Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről” (1Móz 4,10).

Az 1956 óta eltelt években több mint hatmillió magzatot öltek meg Magyarországon az anyaméhben, miközben körülbelül hétmillió születhetett meg. Döbbenetes az arány! Ha Ábel kiontott vérének szava felhangzott az Úrhoz, mit gondolunk, hatmillió magyar gyermeké nem hangzik fel? Számtalan érv létezik és hangzik el az életpárti oldalról, hogy miért is kell csökkenteni az abortuszok számát. Lehet ez vallási, humanista vagy egyszerűen csak demográfiai praktikusság. Nekünk, keresztyéneknek elég két szó: bűn és szeretet. Az abortusz bűn. A szeretet segít elkerülni a bűnt, megállni a lehetetlennek tűnő helyzetekben, vagy éppen felemelni a bűnöst. Ha ez a kettő világos és valóságos a számunkra, akkor készen állunk Isten előtti felelősséggel válaszokat adni és cselekedni.