Kiválasztás és elvettetés

A kiválasztás tanával kapcsolatos viták jelentős része valójában szélmalomharc, az azt ellenzők ugyanis nem maga a tanítás, hanem annak egy félreértett, eltorzított változata ellen küzdenek. A félreértés kialakulásában feltehetően része van egy szakkifejezésnek, amely – ha kiszakítjuk annak bibliai szövetéből – alkalmas arra, hogy úgy láttassa velünk Isten döntését, mint amely teljes mértékben független az ember lázadásától és a lázadása okán rá kiszabott ítélettől. Ez a szakkifejezés a predestináció, azaz eleve elrendelés. Ízlelgessük! Az eleve szócska a teremtés előtti időkre utal, azt fejezi ki, hogy Isten már akkor döntést hozott az emberek örökkévaló sorsa felől, amikor még nem is léteztek, következésképpen még sem választani, sem elutasítani nem volt lehetőségük az Urat. Ez a körülmény azt a benyomást keltheti bennünk, hogy Isten az – egyelőre még csak a gondolatában szereplő és semleges állapotú – emberek egy részét felemelte magához, a többieket pedig lenyomta. Ha így tett volna, akkor Isten végső soron igazságtalan lenne, hiszen ő lenne a bűn szerzője. A tanításnak ez a tálalása azonban nem korrekt. A tanítás szerint Isten valóban a teremtés előtt hozott döntést az ember örökkévaló sorsáról, de – lévén mindentudó – eleve számolt az ember szabad akaratából történő bűnbeesésével és az őt sújtó ítélettel. Tehát nem a semlegesség állapotából emelt fel vagy nyomott le, hanem már az eleve lent, a kárhozat állapotában veszteglő emberiségből emelt fel – egyelőre még csak gondolatban – némelyeket az üdvösségre.

Az eddig elmondottak alapján kijelenthető, hogy az eleve elrendelés nem szimmetrikus, hanem aszimmetrikus isteni döntés. Ez azt jelenti, hogy az életre és a halálra való rendelés nem egyformán aktív ítélet. Egyedül az életre való rendelés nevezhető aktív ítéletnek, hiszen elindít egy cselekménysort, aminek a végén a kárhozat állapotában lévő emberiség egy része üdvösségre jut. Ezzel ellentétben a halálra való rendelés nem indít el semmilyen folyamatot, magyarul a kárhozat állapotában lévő emberiség másik részének az életében nem történik semmi érdemleges, ők megmaradnak korábbi állapotukban. Ennek az aszimmetriának a megjelenítésére a kiválasztás és az elvetés – vagy még inkább a kiválasztás és a mellőzés kifejezéspár a legalkalmasabb, az eleve elrendelés, ha nem kerülendő is, mindazonáltal nem ideális.

Milyen alapon választja ki Isten azokat, akiket üdvözíteni kíván? A kérdésre mindösszesen kétféle válasz adható. Az első az emberben keresi a kiválasztás okát, magyarul van valami a kiválasztottakban, ami miatt Isten megkönyörül rajtuk. Ez a valami lehet egy különösen értékes képesség, a leendő hit csírája vagy a leendő érdemek látomása. Népszerű, az ember szívének kedves, ugyanakkor helytelen ez az okfejtés. Miért? Egyrészt azért, mert a bűn olyan rombolást végzett bennünk, hogy ha Isten ránk néz, nem talál olyasmit, aminek láttán gyönyörködni tudna bennünk. Másrészt azért, mert mindaz, ami jelenleg vagy a jövőben mégis jó bennünk, és ebbe beletartozik a hitünk is, az eleve Isten ajándéka, tehát nem tőlünk származik. A másik magában Istenben keresi a kiválasztás okát, azaz mindent az ő irgalmára és előttünk ismeretlen szempontjaira vezet vissza. Ezt az álláspontot a bibliai kijelentés is megerősíti (2Tim 1,9).

A kiválasztás az üdvözítés rendjének első lépése, amit azonban sok más lépés követ. Tekintsük át ezeket a lépéseket! A második lépés a golgotai kereszt. Ahhoz, hogy Isten megbocsáthasson és nekünk ajándékozhassa az üdvösséget, nem elég az elhatározás, valakinek fizetnie is kell érte. Ez a valaki Jézus Krisztus, aki tökéletes életével és a golgotai kereszten bemutatott áldozatával kifizette a kiválasztottak Isten felé fennálló adósságát (Kol 2,14). Ez a megváltás, ez üdvösségünk objektív vagy jogi alapja. A harmadik lépés az evangélium hirdetése. Annak érdekében, hogy magunkhoz ölelhessük a megváltást, ismernünk kell annak tényét és jelentőségét, azaz hallanunk kell az evangéliumot. Isten gondoskodik róla, hogy kiválasztottai – így vagy úgy, de – meghallják azt (ApCsel 16,14). A negyedik lépés a hit. Hit által fogadjuk el az evangéliumot és részesülünk a megváltásban, ami egyben személyes lelki megújulásunk kezdete is. Ez a hit is ajándék, amelyet Isten a kiválasztottaknak tartogat (ApCsel 13,48). Az ötödik lépés a felmentő ítélet kihirdetése és a menny kapujának feltárulása. Jézus megígérte, hogy visszajön, a kiválasztottakat jobbjára állítja és kezdetét veszi az örök öröm a mennyben (Jn 14,3).

A kiválasztás tanával szemben megfogalmazott elvi kritikák közül a két legfontosabb a szabadság és a felelősség kérdését állítja előtérbe. Az előbbi szerint ha Isten dönt az üdvösség felől, akkor elvész az emberi szabadság. Ez nem igaz. Az elvetetteknek valóban nincs szabadságuk Istent választani, de nem azért, mert Isten ezzel bünteti őket, hanem azért, mert ez a lázadásuk természetes következménye. Ők döntöttek, méghozzá szabadon, és Isten ezt tiszteletben tartja. A kiválasztottakat ellenben Isten Szentlelke megajándékozza a döntés szabadságával (2Kor 3,17). Hogy miért lesz ebből a szabadságból szükségszerűen megtérés? Azért, mert Isten szeretete betölti a lelküket, és habár dönthetnének ellene, mégsem tudnak ellenállni neki. Az utóbbi szerint Isten döntése megszünteti az ember felelősségét. Ez sem igaz. Minden embernek oda kell állnia az Úr ítélőszéke elé. Az elvetettek számot adnak róla, miért lázadtak fel Isten ellen. De a kiválasztottak is számot adnak gondolataikról, szavaikról, tetteikről és mulasztásaikról (1Kor 3,12–13). Nem kárhoznak el, hiszen Jézus Krisztus áldozatáért már bűnbocsánatot nyertek, mindazonáltal szembe fognak nézni az Úrral, ahogy Péter is szembenézett vele a főpap házának udvarában. Szembenézett, szégyenkezett, sírt, de aztán megújulva folytatta útját.

A kiválasztás tana lelki elkényelmesedést okoz és a missziói tűz kialvásához vezet – mondják azok, akik ellenzik a kiválasztás tanát. Ha igaz, amit állítanak, akkor – még ha úgy tűnik is – a kiválasztás tana nem lehet Istentől való, hiszen ami tőle van, az nem rombol, hanem épít. De vajon igaz-e, amit állítanak? Ha a tapasztalat felől közelítünk, akkor a válasz egyértelmű nem. Jonathan Edwards, a XVIII. század nagy ébredésének teológusa lelkileg kényelmes, a missziót elhanyagoló ember lett volna? Charles Spurgeon, a XIX. század prédikátorfejedelme lelkileg kényelmes, a missziót elhanyagoló ember lett volna? Francis Schaeffer, a XX. század neves apologétája lelkileg kényelmes, a missziót elhanyagoló ember lett volna? Ők mind vallották a kiválasztás tanát. Sőt! Ebben a tanításban Isten szeretetének esszenciáját vélték felfedezni, ebből merítettek erőt. Ha elvi oldalról közelítünk, akkor sincs igazuk a kritikusoknak. A kiválasztás tana az Isten szeretetében való megerősödést, megnyugvást és hálát eredményez, ami nem akadályozza, hanem segíti a lelki érettség kialakulását. Ugyanez a tanítás arra sarkall, hogy bátran mondjuk el az evangéliumot, mert Isten kiválasztásának köszönhetően mindig lesznek emberek, akik nemcsak meghallják azt, de hitre is jutnak.

A kiválasztás tanának elfogadása nem üdvösség kérdése. Üdvösségünk egyedül azon múlik, hiszünk-e Jézus Krisztusban mint Urunkban és Megváltónkban. Ugyanakkor a kiválasztás tanának elfogadása hozzásegít minket ahhoz, hogy Isten szeretetét, amely Jézus Krisztus áldozatában csúcsosodott ki, a maga teljességében lássuk. Úgy, mint ami az örökkévalóságban gyökerezik, és az örökkévalóságig elkísér minket…