Kivel osszam meg, ha nem a párommal?!

A február 9-én kezdődő házasság hete jelmondata: „Beszélgessetek a házasságotokért!” Mindegy, hogy miről, csak többet beszélgessünk?

Szőke Etelka: Sok esetben kifejezetten keveset beszélgetnek a házastársak, és amikor mégis, a dialógusaik többsége nem egyéb, mint pánikreakció, kirobbanás, védőrendszerek egymással szembeni működtetése vagy puszta ventilálás. Nincs bennük megosztás, nem mennek le kellő mélységű szintre.

Párterapeuták jellemzően azt ajánlják, tűzzünk ki egy hétközi napot, szenteljük annak egy késő délutáni vagy esti egy-két óráját a szeretetteljes társalgásnak, és az ne a gondokról szóljon…

Szőke Attila Szilárd: Először is szögezzük le: az jó, ha rendszerszerűen is belekerül a hétköznapokba az odafigyelés a házasságunkra. Mivel a legfontosabb barátom a házastársam, ez kijelöli a feladatot. A szimpla barátságot is igyekszem ápolni. Te, figyelj már, mondjuk a barátunknak, egy hete fel se hívtál, a végén meg fogok sértődni, pedig csak tudni akarom, mi újság van veled, és én is hadd meséljek, velem mi van. Küzdenünk kell azért, hogy valóságos időket szakítsunk ki a házastársi kapcsolat ápolására. A srácokkal is elmegyek, akár szombat hajnalban, focizni, a szomszédot is meghallgatom, de úgy gondolkodni, hogy a házastársi kapcsolat „nem kér enni”, vagyis annak karbantartására nem kell külön figyelmet fordítani, mert a másik úgyis itt él velem fizikailag, nagy tévedés. Ennek – inkább előbb, mint utóbb – távolodás a következménye. Ha pedig akut problémák jelentkeznek, legyenek kívülről hozottak vagy a másikkal, magunkkal kapcsolatosak, ezeket adott esetben be kell engednünk azokba a beszélgetésekbe is, amelyeket gondtalannak terveztünk. Mert hát kivel osszam meg azt, ami éppen erősen foglalkoztat, hat rám, ha nem a párommal, a legjobb barátommal?! Például: ki vagyok én egy aktuális problémával megterhelten, még ha az Isten tenyerén vagyok is? Lehet, hogy abban a helyzetben épp egy szétesett ember. Elmehetek helyette valamikor pecázni, hogy saját magam, egyedül próbáljam meg rendezni a soraimat és kifújjam magamat, de hát nem arra valók a barátságok is, hogy a gondjaimat megosszam?! Spurgeonnek igaza van: a megosztott öröm kétszeres öröm, a megosztott fájdalom fél fájdalom.

Szőke Etelka: Persze van olyan helyzet, amikor egyszerűen leterheltek vagyunk, és mindkettőnknek olyan jólesik ezt félretenni és közösen sétálni egyet vagy vacsorázni valahol… Vele vagyok, feltöltődöm… De ha bármi okból az egyik vagy mindkettő lelkileg van megterhelve, elakadva, akkor jó, ha azt minél előbb érdemben megosztjuk egymással. Azok, akik biztonságosan kötődnek a másikhoz, meg is találják ennek a helyét, idejét.

Hoppá, kötődés... Divatos szakszó, de ön mit ért rajta?

Szőke Etelka: Körülbelül hét éve jelent meg Magyarországon az úgynevezett érzelemfókuszú szemlélet, amely forradalmasította a párterápia szakterületét. Mi anélkül, hogy felmagasztalnánk ezt az elméletet és annak fogalmait, beépítettük a munkánkba az általunk lényeginek tartott meglátásokat. Ezek különben nem mind új keletűek. Ebben a fajta terápiás hozzáállásban ugyanis szerepet játszik a jóval korábban született kötődéselmélet is. Ha gyermekkorban a szülőkhöz való kötődés nem volt elég biztonságos, bizalomteli, lehet, hogy a házastársi kötődés sem megfelelő, ebből adódóan például az idevágó konfliktusok egy része a „bolhából elefánt” kategóriába sorolható. Vagyis: a mélyben meghúzódó, fájó énképrészeink megelevenedhetnek egy jelen házastársi kommunikáció során. Én nem vagyok fontos, nem számítok, félek, hogy otthagynak, megszégyenítenek és így tovább. Ezek gyakran gyerekkori berögzöttségek, amelyeket a szülőkkel való kapcsolati problémák okoztak. Ők hajdanán persze többnyire nem direkt utasítottak el bennünket, csak elfoglaltak voltak, nem értek rá, feszültek voltak valamilyen élethelyzet, külső-belső megoldatlanságok miatt, ám a kisgyermek ezeket a szülői megnyilvánulásokat mind magára vonatkoztatja, és így építi föl a belső énképét, tudattalan kötődési terét.

Például hogyan elevenednek fel ezek a korai megtapasztalások?

Szőke Etelka: Ha valaki, akár a társam csak alkalmilag is ingerült, fölemeli a hangját velem szemben, rögtön érzem a lehúzóerőt a gyomromban, a megsemmisülést, ami lehet, hogy a sorsom korai szakaszából ismerős lehetne, de eddig nem tisztáztam, nem hoztam felszínre. Így a másik kitörésekor nem leszek képes azt mondani, hogy nyugodj meg, üljünk le, beszéljük meg, fontos, amit gondolsz, de nyilván nekem is van szempontom. Félelemvezérelt a jelenlétem, ezért én is feszült leszek, működtetem a védőrendszereimet, kiabálok vagy lezárok, azaz nem vagyok hajlandó erről beszélni.

Miért érzelemfókuszú a neve a terápiának, amelyet lelkészi mivoltukban alkalmaznak házassággondozóként? Remélem, ennek nincs köze az „érzelemkeresztyénséghez”…

Szőke Etelka: Az egyik tréningünkön, amelyet éppen lelkészeknek, gondnokoknak, presbitereknek szerveztünk, részt vett egy hatvan év körüli presbiter. Azt mondta a három nap végén, most már érti, miért érzelemfókuszú a neve… Hogy itt mi nem érzelgősködtünk, nem a hullámzó érzelmekkel foglalkoztunk, hanem létérzésekkel. Valóban: hiszen kötődési szükségleteink alapvetően a szeretettel és a bizalommal függnek össze. A szeretet vélt vagy valós hiányában félelmeket és sebződéseket élünk meg, és ez is része a létérzéseink masszív világának.

Szőke Attila: Kopp Mária orvos, magatartáskutató foglalkozott azzal, hogy a szóban forgó bizonytalan kötődés hatvanöt százalékban van jelen a társadalomban, így a magyar házaspárok is ilyen arányban futnak rá az innen eredő lelki megrázkódtatások vágányára. Ennek korrigálásához elengedhetetlen az önreflexivitás képességének a kialakítása, azaz hogy végiggondold, mit érzel, miért olyan életbevágó neked, hogy a másik kicsit megemelte a hangját, miért esel pánikba tőle, miért tudunk mind gyorsabban eszkalálódó vitába bonyolódni olyan kérdések körül, mint hogy az egyik fél nem rakja a helyére a cipőjét az előszobában.

Szőke Etelka: Ha egy feleség ilyen esetben elkezd kiabálni a férjjel, és a férj erre legalább olyan élesen ilyesmivel reagál: nem tisztelsz engem, kikérem magamnak, amögött sokszor tényleg az bújik meg, hogy a szülei nem voltak elég belátók, megértők, ellenkezőleg, türelmetlenek voltak, ítélkezők, és így jellemzően megszégyenítő módon beszéltek vele kisgyerekkorban. Ez szégyenérzetet rögzített az illetőben. Hiszen egy gyerek olyan kiszolgáltatott, és ha agresszív a szülő, ha üvöltözik vele, hogy ez így nem jó, úgy nem jó, már megint hülyeséget csinálsz, hogy viselkedsz, azt a kicsi mindig szégyenként éli meg… Sajnos nem mindünknek adatott meg, hogy a gyerekkorban a szüleitől inkább pozitív élményeket építhetett be, mindenekelőtt a másikban való megbízás képességét és a szerethetőség élményét. Utóbbiaknak könnyebb, ha felnőttkorban a párkapcsolatban beáll némi feszültség, ha bántást élnek át. Ilyenkor picit talán megbillennek, de nem borulnak föl, a konfliktusban stabilak, a kommunikációban asszertívek tudnak maradni. Nem értékelik túl a pillanatnyi történéseket.

Közbevetőleg: nem a konfliktuskezelés hálás gumicsontja felé tartunk az interjúban?

Szőke Etelka: Ellenkezőleg. A konfliktuskezelés csak a felszín, nem oldja meg a lényegi problémát, a kötődési térbe kell belemennünk a gyógyulásért. Hiszen a léleknek gyógyulásra van szüksége, azért dobja föl újra meg újra a fájó élményeket a konfliktusokban. Konzultációinkon, terápiás alkalmainkon, tréningjeinken tehát kötődéskezelésre törekszünk. Abból indulunk ki, mit élnek meg a kötődési térben a házastársak, és miért. Tudatosítjuk, leépítjük azokat a fájó pontokat, félelmeket, szégyent, megterhelt énélményeket, amelyek bennük lappanganak, de nem akar az ember velük találkozni, nem akarja őket vállalni. Ezután arra törekszünk együtt, hogy tudjanak a párok olyan dinamikát létrehozni érzelmi kölcsönhatásokban, amelyek aztán közelségre és meghittségre vezetnek. Vagyis a cél a kölcsönösen biztonságos kötődés. Ha ki tud alakulni az a gyógyító tér, amelyben a másik nem közömbösen meghallgat, hanem befogad, velem érez – mert én sem terrorizálni akarom őt a feltárt érzéseimmel –, akkor már nem lesz a vélt ellenségem. Ilyen közegben tudom vállalni, hogy ez az én rossz érzésem, ezt a vulkánt én a gyerekkoromból hozom. Így a házastárs már támogató lehet, nem pedig ellenség! Élményterápiának is hívják ezt a fajta módszert, mert ott, az alkalmakon történnek meg azok a gyógyító élmények, amelyekből megértheti, átélheti az adott házastárs, hogy szerethető, fontos. Így a régi dolgok felülíródnak, a párkapcsolati kötődés bizalomteli, szilárd lesz.

Kinagyítaná röviden az egyes ember szerepét mindebben?

Szőke Etelka: Nem gondolkodhatok úgy a konfliktusról, hogy majd kialusszuk a stresszhormonok jelentkezését. Itt újra hangsúlyoznom kell az önreflexió szerepét: meg kell látni, ha a beállt feszültség igazi mozgatórugói között ott lehet a múltam, a pszichémbe beleíródott korábbi sors, amely ki akar hatni a házastársammal közös további sorsomra. Ha ezt kidolgozom az önismeret számára, akkor használhatom a mindennapi helyzetekben. Fontos az is, hogy alkalmassá váljak befogadónak. De ehhez is kell az elmondottakkal fölvértezett önismeret. Ha én előzőleg nem léptem bele a saját félelmembe, szégyenembe, az ő félelméhez, szégyenéhez sem tudok kapcsolódni.

Az eddig taglaltak fényében térjünk vissza oda, hogyan csatlakozhatunk a házasság hete beszélgetésre felhívó jelmondatához!

Szőke Attila: A beszélgetés lehetőleg minél kevésbé maradjon meg a felszínen, ne tárgyakról, témákról folyjon, a mélyebb szinteket, struktúrákat is barangolja be a házaspár azzal kapcsolatban, ami foglalkoztatja őket. Például így: tudod, hogy most költözünk, várj, szeretném neked megfogalmazni, milyen érzéseim vannak erről. Én félek. Szétesettségtől félek, káosz lesz ott. De már csak attól is, hogy itt vagy velem és meghallgattál, kicsit megnyugodtam… Ez ugye más természetű beszélgetés töredéke lehetne, mint az üres ventilálás. Bele kell mennünk a mélyebb rendezetlenségeinkbe. Mit érzek? Hogy hat ez rám? – effélék a kulcskérdések. Akkor is, ha mondjuk a főnök akasztott ki. A legjobb barátok nemcsak azt mondják el egymásnak, milyen a főnök, hanem azt is: én mit éltem meg, mikor megint belenyomott a székbe és úgy beszélt velem, mintha meggyalázna. Hú, te szegény, mondja a másik. De ugye te szeretsz? Igen. De jó, akkor így ki fogom bírni a holnapot is… Ha létrejöhet olyan beszélgetés, ahol a pillanatnyi megtöretettségemet megnyithatom, a másik meg befogad, átérez, megerősít, akkor az erősebbé tesz, mint valaha!

Mutathatja a férfi gyengének magát?

Szőke Attila: Klasszikus zsákutca, ha valaki úgy gondolkodik, ő egy keleti vagány csávó, s annak is kell maradnia, ha hazamegy. Akkor lesz igazi kötelék, barátság közöttünk a feleségemmel, ha megmutatjuk a gyengeségeinket is. Mi, férfiak félünk attól, hogy ebben a sérülékeny helyzetben kihasználnak minket, illetve tartunk tőle, nem leszünk többé vonzóan férfiasak. Nem így van, a párunk nem fog visszaélni azzal, ha megnyílunk, ellenkezőleg, támogat, ami erősíti magát a kapcsolatot is.

Hogyan kapcsolódik ide a keresztyén hitünk, illetve a személyes Isten hatalma?

Szőke Attila: Alapvetően. Isten szeretet, a Teremtő a Biblia első lapjaitól kezdve házasságpárti. Így amikor hívő házastársak keresnek megoldást kapcsolati és kommunikációs válságukra, hatalmas erőforrás számukra az Ige és az ima. S ha ebben az imádságban mélyebb, széteső lelki struktúráinkba is behívjuk az Urat, akkor egyszer csak azt fogom mondani neki: lehet, hogy nem is baj, ha nem gyógyítasz meg, de itt vagy velem a bajban, és ez sokkal többet ér… És pont így, ekkor és ettől gyógyul az ember meg a házassága!

Szőke Etelka: Ráadásul oda-vissza igaz az áldásos hatás. Ha a házastársi kötődési tér egyre biztonságosabbá és meghittebbé válik, azzal együtt az Istenhez is egyre jobban tudnak kapcsolódni. Rengeteg visszajelzést kapunk erről olyan keresztyén pároktól, akikkel végigmentünk a terápián. Gyakran előfordul, hogy azt értik meg: Isten a házasságuk válságát használta fel arra, hogy végre újragondolják a mély kérdéseiket, a szeretethez való viszonyukat. Arról számoltak be többen is, hogy Isten ezzel maga tisztította ki a csatornákat közöttük és saját maga felé. Valóban, így nyitottabbak tudunk lenni arra, hogy hittel megragadhassuk őt.

Igaz-e, hogy az évek múlásával törvényszerűen kimosódik a házasságból a szerelem?

Szőke Etelka: A házasság hetét nem véletlenül a Valentin-nap köré fűzték fel. Helytelen, ha csak azért, mert egy ideje házasságban élünk, szerelem dolgában alább adjuk, mondván, az úgyis elmúlik. A szerelem szükséglete a házasságnak. Ha nem tartjuk életben, nem tudunk rajongani, odalenni a másikért, ünnepnek megélni, hogy egy test vagyunk, akkor megint sebződni fogunk. A szerelem ébren tartásához pedig elengedhetetlen az a mély önmegosztás, amelyről itt szó esett. Akár a szexualitásról folytatott beszélgetés is. Mert, hadd jegyezzem meg, a szexualitás is rendkívül erős kötődési tér…

A Gyökössy Intézetben elsősorban lelkészeknek és házastársuknak nyújtanak házasságterápiás szolgáltatást. Mi a tapasztalat?

Szőke Attila: Lelkipásztoroknál meglehetősen jellemző az, hogy a házastársi kapcsolatunk értékét főleg az együttes szolgálatban látják. Ez nemes dolog, de akár jó kibúvó is lehet ahhoz, hogy ne nyíljanak meg a társuk előtt, vagy elleplezzék a bajt a házasságukban. Imádkozzunk ezért a néniért, azután én ide megyek lelkigondozói beszélgetést levezetni, te oda – effélék töltik be a kommunikációs teret, és mivel az önközlések, a mély megosztások elmaradnak, az efféle kapcsolat öt-tíz év múlva kiürül – ez biztos. Sajnos gyakori ez a probléma.

Eltalálnak önökhöz azok a lelkészek, akik ilyen válságba kerültek?

Szőke Etelka: A Gyökössy Intézetben a házaspár- és családterápiás munkaág vezetője vagyok. Jó ideje egy egész külsős csapattal tudunk dolgozni, hat-hét terapeuta tartozik ide, közöttük Attila is. Vele tíz éve közösen is vállalunk házaspárokat konzultációra, terápiára, tréningre. Emellett én egyéni lelkigondozást is végzek, illetve lelkipásztorokat megcélzó preventív programokat szervezek. Próbáljuk a lelkészeinket minden úton-módon elérni, akár úgy is, hogy képzéseket tartunk nekik házaspár-lelkigondozás témában, amelyeken jó esetben elkezdődik az önreflexivitás is. Ha előadásokkal megyünk különféle keresztyén rendezvényekre, gyülekezetekbe, akkor is megpróbáljuk bizalmi kapcsolódásra hívni a lelkipásztorokat, illetve inspirálni őket, hogy elgondolkodjanak saját házastársi kapcsolatukon is. A nagyon direkt utak kevésbé válnak be, legtöbbször a már kialakult bizalmi kapcsolaton keresztül keresnek meg bennünket a problémáikkal.

Mi a közös a lelkészek és a mi párkapcsolatunk esélyében?

Szőke Etelka: Rájuk is érvényes, hogy a munkájuk, a koncentrálóképességük, teherbírásuk, sőt az egészségük is megsínyli, ha állandósul a feszültség. Esetükben is ugyanaz a felismerés hozhatja meg ebből a jó kimenetet: nem kezelhetjük mostohagyermekként a házastársunkat, aki mellesleg erőforrásként is rendeltetett mellénk. Ahogy Attila is mondta, nem elég, hogy a másik csak úgy „ellegyen” mellettem. Időt kell szánni egymásra, ezt konstruktív függésnek is hívhatjuk. A szolgálat túlhajtása vagy a sorozatnézés helyett inkább tényleg beszélgessünk egyet, mert a beszélgetésben lélekcsere és egybefonódás történhet!