„Köszönöm” és „kérem”

Kis faluban született, megfontolt, célra törő beszédében nyírségi íz érezhető – „népinek” tartja magát?

Feltétlenül. Mivel a nép között nőttem fel, könnyen szót értek velük, megértem őket. Erre szükség is van, mert emberhalászként, nyírségi esperesként közöttük forgolódom. Egész életpályámra áll: a Nyírségből érkeztem a Nyírségbe. Református többségű kistelepülésen, Rohodon nőttem fel, gazdálkodó családból származom, a nagyszülők még a birtokos parasztság hamisítatlan része voltak, és bár „megszabadították” őket vagyonuktól a kommunizmus idején, a szülők sem hagyták el a vidéket: a téeszes világban keresték a kenyerüket. Az első világháborút is végigélt nagyapámmal együtt jártam templomba, dédelgetett kisunokájaként.

A népiség és a vallásgyakorlás tehát összekapcsolódott a gyerekkorában… Hitoktatásra mégsem járhattunk, a tanárok kötelezően lebeszélték édesanyámat. Azok, akik a helyi gyülekezet aktív tagjai voltak, nem a kommunizmusban, hanem előtte születtek. Mondhatni, átívelték ezt az egyházellenes időszakot. Egyebek mellett ezért lehetett, hogy mifelénk a rendszerváltozás nem romjaiban találta a falusi gyülekezeteket.

Ilyenekben huzamos ideig ön is szolgált. De hogyan indult a pályája?

Nyíregyházán jártam mezőgazdasági szakközépiskolába, de már a második-harmadik osztály óta tisztában voltam azzal, hogy lelkipásztor szeretnék lenni. Céltudatosan készültem erre, így kerültem a debreceni teológiára közvetlenül az érettségi után. Nagy eszmélkedés volt a történelmi kollégium falai közé kerülni, szinte éreztem a nagyok tekintetét, akik ott hosszabb-rövidebb ideig megfordultak. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, akiket még oktatott Czeglédy Sándor, Varga Zsigmond, vagy aki még tanítványa lehetett az Amerikából hazatért Bütösi Jánosnak, illetve hallgathatta Török István professzor óráit…

Bütösi János milyen hatással volt önre?

Tanulmányaim végére ő lett a legmeghatározóbb a számomra. Vendégprofesszorságra érkezett az óhazába, az ő egyházlátására mi, hallgatók hamar felkaptuk a fejünket. Új tárgyat hozott be tanszékalapítóként, a gyülekezetépítést. Hatására kezdtem el a kérdéssel behatóan foglalkozni, hollandiai ösztöndíjas tanulmányévemben, Kampenben is erre készültem, de úgy, hogy majd hazatérve mindenképpen faluban szolgáló lelkész legyek. 1992-ben így is történt. Friss házasokként, lelkészházaspárként Ramocsaházára kerültünk, jó ideig ellátva Nyíribrony pásztorolását is.

Adott lendületet, hogy a rendszerváltozás időszakában fokozódott a szekularizálódott társdalom érdeklődése a vallás iránt?

Azzal kezdeném, hogy szeretetteljes, evangéliumra nyitott gondolkodású, élő gyülekezetet találtunk ott, mi pedig megbecsültük elődünk, Sipos Kund Kötöny szolgálatának eredményeit. A templom falai közé beszorított egyház korszakát már együtt kellett magunk mögött hagynunk, értelmet, irányt adni a kiszélesedésnek. A gyülekezetnek meghatározó volt a nyitottsága azon középnemzedékbeli helyiek és gyermekeik iránt, akik a korábbi évtizedekben nem tartoztak a közösséghez. Együtt végeztük a missziót feléjük, akiket, mondjam úgy, korábban ideológiai kényszer alá sepertek. Hála az Úrnak, volt sokukban fogadókészség. Közben 1998-ban meghívtak a Debreceni Hittudományi Egyetemre, éppen a Bütösi János alapította missziói és felekezettudományi tanszéken lehettem oktatóvá, később örökébe is léphettem. Ám Ramocsaházán szolgáltunk tovább 2013-ig, amikor is a Nyíregyháza-Városi Református Egyházközség meghívott vezető lelkipásztornak.

Más a gyülekezetet falun vagy városban építeni?

Az egyház mindenütt egyház, teszem azt, mindkét helyen van mód arra, hogy az „Áldás, békesség!” köszöntést mint villám-bizonyságtételt és testvéri jeladást a templom falain kívül is gyakoroljuk. Természetesen előny, hogy falun mindenkit ismerünk, ugyanakkor ott jóval kisebb a merítési lehetőség, mint egy százhúszezres lélekszámú nagyvárosban. Még egy példa a feladat és a lehetőségek alapvető egyetemességére nézve: Ramocsaházán a második világháború utáni vajai ébredés „háttérsugárzásaként” hétköznaponként reggeli áhítatok voltak még odaérkezésünkkor is. Ezt mint keretet megtartottuk, de meg is erősítettük új célcsoport találásával – akik a gyermeküket a szemközti iskolába hordó szülők voltak. Itt, Nyíregyházán ugyanúgy tettünk, a mai napig van munkanapokon reggeli áhítat, amelyre szívesen járnak a hívek.

Meg kell tehát becsülni a kereteket?

Beleértve az egyházközségi hivatali ügyfélfogadási időt is! A hivatali órák a lelkipásztornak missziói aranyidő. Számtalan alkalommal tapasztalom, hogy ha felkér egy házaspár templomi esketésre – talán csak a család vallásos tagjai felé tett gesztusként –, vagy temetési szolgálattal bíz meg egy nem hitgyakorló család, akkor mindig döntő, hogyan bánunk ezekkel egyháztól elidegenedett, Istenről nem sokat tudó emberekkel. Ha úgy kínáljuk őket hellyel, hogy megérzik, kíváncsiak vagyunk rájuk, felebaráti érdeklődéssel, az továbblépésre késztetheti őket. Akik szolgálati időnk alatt kapcsolódtak be a gyülekezetbe, illetve jutottak hitre, majdnem mind ilyen felületeken találkoztak először az egyházzal.

Hat közszolgálati intézményük van, köztük egy hétszáz fős iskola két óvodai tagintézménnyel. Bevonhatók-e a szülők a gyülekezetbe?

Nem úgy van, hogy a közszolgálat által kihasítunk egy darabot a lakosságból, gyorsan megmártjuk az egyházban, aztán átveszi a reformátusság illatát, zamatát, sőt azonos lesz vele. A beíratott gyerek és szülei nem válnak mind, illetve nyomban hitvallóvá. Az egyház, a gyülekezet nem lehet türelmetlen, hiába próbálnánk megtérésfalanszterré alakítani az iskolát, elvárni, hogy megjelenjen a szülő istentiszteleten, rétegalkalmon. Ha csak az általános iskolát nézzük, nyolc évet tölt itt egy gyerek. Az a kérdés, tudtunk-e közben olyan minőségben evangéliumot hirdetni, élni a személyes találkozási lehetőségekkel, tudtunk-e megfelelő közoktatási színvonalat kialakítani, tartani, hogy ez nyomot hagyjon egy-egy család életében, mert megnyerővé vált, amit tapasztalt. Közöttük Nyíregyházán mindig vannak, akik számára az egyházi oktatási intézmény kapuként szolgált, amelyen be is léptek.

Hű lenni a kevésen is – erről beszél?

Csak tíz éve vagyok ennek a gyülekezetnek a vezető lelkipásztora, és itt is nagyban építek elődeim munkájára. Előtte viszont egy ezerháromszáz lelkes falu gyülekezetében szolgáltam. Így mondom tehát, hogy nem kell attól megijedni, ha nem vagyunk sokan. Jézus példázatai gyakran szólnak arról, hogy a kevesek feletti öröm járjon át bennünket. Az Isten országa kicsi kezdettel indul: kovász, só… Nem az a lényeg, hogy egy bibliás körben épp kevesen vannak, mert ha az elkötelezett, Istentől megáldott házas-, női vagy férfikörré válik, egyszer e kicsiny kör tagjai lesznek talán, akik a minket körülvevő társadalomban elérnek újabb embereket.

Másfél évtizede nyírségi esperes. Igaz, hogy mind kevesebb a térségben a fiatal?

Előrebocsátom: nincs okunk annak mondogatásánál megállni, hogy kevés a fiatal; a kérdés, hogy azzal a kevéssel kezdünk-e valamit, akik maradtak! Mert valóban nagyban érint minket az elvándorlás egyetemi városokba, Nyugat-Magyarországra, Nyugat- Európába, egyre több az elnéptelenedő falu is, de Istennek hála, az a szemlélet uralkodik közöttünk, hogy ha nem maradnak is nálunk ezek a fiatalok, mindenképpen – vagy annál inkább – küldetésünk van köztük, amíg itt vannak. Ettől a kitisztult látástól az elveszítés fájdalma még nem tűnik el, mégis komoly áldást hordunk, mivel odaszánjuk magunkat. Van például egy Nyírifi nevű munkacsoport, amely nem alapítvány, nem egyesület, csak az egyházmegye egyik elkötelezett közössége; egyhetes nyári táborokat, túrákat, napi találkozókat és ifjúsági konferenciát szervez és bonyolít le. Idén is kétszázan voltak az egyhetes nyári táborban. Ezeken a találkozókon komoly lelki hatások érik a fiatalokat, hitre jutásokat, megerősödéseket látunk.

Maradva az egyházmegyei szintnél, távlatosan mi foglalkoztatja jelenleg leginkább?

Az, hogy mi nemcsak elbocsátó egyházmegye vagyunk, hanem befogadó is. Miközben nagy létszámban távoznak tőlük őslakos emberek, van egy időszerű feladatunk: a Kárpátaljáról a háború miatt kényszerűen áttelepülők fogadása. A keserűség, amely az elvándorlás miatt támadna bennünk, nem tehet minket alkalmatlanná arra, hogy azokat, akik érkeznek, jó szívvel és odafigyeléssel a gyülekezeteinkbe fogadjuk.

Térjünk vissza kicsit az egyházközségi szinthez, hiszen a televízió közvetítette a szeptember 22-i istentiszteletüket. Mire gondol leginkább jólesően a nyíregyházi szolgálatában?

A gyülekezet életének alapvető vonása a megbízhatóság, biztonság, hitelesség. Ez az, ami miatt szeretnek ide járni az emberek, ezért is lehetünk az egyik legnagyobb református gyülekezet az országban, nemcsak a fenntartói járulékot fizetők ezernégyszáz körüli létszáma miatt, hanem mert egy-egy vasárnap három istentisztelet mintegy hatszáz résztvevővel zajlik. Gyülekezetünk igazi közösség, itt átélhetik a tagok és a keresők, hogy számontartják őket, mert számítanak, fontosak.

Élmény önnek ez a munka?

Az istentiszteletek előtt, ha tehetem, mindig megjelenek a templom előtt, de az ajtónál és az udvarban is, vagy télen az ablakból várom a testvéreket. Számomra mindig felemelő, ahogyan érkeznek az embernek, mert nem tartom magától értetődőnek, hogy sietve jönnek Istent tisztelni, Jézus lába elé tenni a bűneiket, elmondani a kéréseiket hazavinni valamit, valamilyen felismerést, az itt kapott békességet, előtte talán megbeszélni ezt-azt valamelyik lelkésszel…

Inspirálódik mindettől az Ige hirdetésére?

Az előre elkészített igehirdetésen nem változtatok, de mire fölmegyek a szószékre, ezek az előzetes pillanatok segítenek abban, hogy megszülessen, egész személyiségemen keresztül közreadott szóvá váljon, ami magyarázatként rám van bízva azon a délelőttön.

Ön számontartja a híveit, de önt is számontartja valaki, mert számadó juhásza a mennyei Gazdának. Szolgálata tekintetében hogy van meg vele?

Meghallottam Isten hívását, elvállaltam a számomra kijelölt küldetését. Tisztában vagyok a fizikai és egyéb korlátaimmal, viszont igyekszem a lehetőségeimmel élni. Biztonságot jelent, hogy a kapcsolattartás Istennel mint megbízómmal elsőbbséget élvez minden és mindenki előtt. Máskülönben összeomlana a rendszer…

Ahogy hívő körökben mondják, minél több a gond, annál többet kell imádkozni.

Úgy vállalható ez a teher, hogy mindennap leteszem, és mindennap fölveszem. Az imádságban továbbá egyensúly szükséges a hálaadás és a kérés között, ebben a sorrendben. Vagyis: „köszönöm” és „kérem”. Egy-egy istentisztelet, vasárnap után Istenhez odafordulva azt mondom, köszönöm, élveztem, élmény volt. Nagyon megalapozza az Úrral való kapcsolatot, hogy a tiszteletemet, értékelésemet kifejezem, és a részemet reálisan látom ebben a dologban. Odaadtam magamat mint edényt, de ő töltött meg. Ha az ember ilyen „köszönöm”-kapcsolatban van, akkor jöhet a kérés, például ha másnap nagy feladat előtt állok, megvallom, hogy nincs ötletem, gondolatom, fáradt vagyok, megrettenek valamitől, aztán kérem a megoldást, az erőt, a lehetőséget.

Ezzel teljesen meg is magyarázta, hogyan lehet az ország egyik legnagyobb gyülekezete élén állni, miközben esperes, egyetemi tanár?

Bár azt is mondhatnánk, ezek külön-külön is teljes embert igényelnének, nem összeroppantó a hármas súly, mert mindegyik Isten ügye, és ellátását Isten rám alkalmazta. Nagyon szép átmeneteket, átvezetéseket tapasztalok közöttük! Teológiai tanárként minden évben van hatodéves hallgató segédlelkész a gyülekezetünkben, aki tanítványom volt ötödévben. Az esperesi szolgálatomban is előny, kiváltság, hogy azokat, akik lelkész munkatársaim lesznek szerte az egyházmegyében, már volt módom megismerni, tanítani. Vagy: oktatási tevékenységemben az, hogy gyülekezeti lelkipásztor vagyok, óriási segítséget jelent. Hiszen ez növeli a hitelességemet a diákok előtt, akik lelkipásztornak készülnek. A három terület gyönyörűen egymásba ölelkezik, inspirálja egyik a másikat. Rövidre fogva: Isten rátette az életemre a kezét, én ezt engedtem, és együtt megyünk. Én nem akarom őt elengedni, ő meg nem fog elengedni. Jól van így, mert én nagyon szeretem, élvezem a hivatásomat, centrumában a gyülekezeti lelkipásztorsággal.