Közel hajolva

Lakóknál kezdek a Nógrádi utca 12–14. alatti, még mindig újnak ható épületkomplexumban. Az egyik apartmanban Kovách Attiláné Kocsis Piroska olyan beszélgetőtárs, akiről úgy érzem, legszívesebben hetente visszajárnék hozzá. Asztala feltornyozva általa készített mikulásokkal. Bájosan magyaráz:

– A gyerekek nagyon örülnek a mikulásoknak, de az az igazság, hogy az idős nénik is, mert hát mi már egy kicsit gyerekkorban vagyunk… Nemrég született egy dédunokám, most már másfél éves, Borókának hívják. Egy időszakban egyforma volt a mozgásunk. Ő is úgy tudott fölállni, ahogy én: felkapaszkodott. De Boróka most már elhagyott az ügyességben.

Szeretett férjével, a korábbi dunántúli püspök, veszprémi lelkipásztor Kovách Attilával együtt költöztek be, ám nyolc éve már egyedül lakik az apartmanban.

Nem kell sokat kérdezgetni, percek alatt felvillan Piroska néni életének több aktív korszaka, rétege, szolgálata, az óvónői munkásság, a gyülekezeti gyerekmunka, amelyekben jobban meg tudta találni a hivatását, mint a „püspökné” teendőiben, a nyolcvanas évek, amikor lazult a rezsim egyházellenessége, és kezdtek elhárulni a hitoktatás gátjai.

– Nem volt elég hitoktató, hát beálltam én is, amikor már nyugdíjas voltam… Alsósokkal foglalkoztam. A felsősöket nem mertem vállani, a kamaszok nagyon kemény társaság. Bár nekem is négy kamaszfiam lett közben, és nőttek, nődögéltek… Kettő lelkész lett közülük, na, ez a dicsekvés…

Piroska néni máskor is képzettársításokkal tér át új témára, jelen esetben arra, hogy a lakó is szolgálhat a lakótársaknak: – Bár a nyugdíj előtti öt évemben középsúlyosan fogyatékos, inbecilis gyerekekkel foglalkoztam, előtte végig beszoktató óvó néni voltam, kiscsoportokat vállalva az óvodában. Nos, ebben a házban is az az Istentől kapott feladatom, hogy az újakat egy kicsit segítsem a beszokásban. Hiszen idős embernek pusztán már egy új helyet megszokni is nagyon nehéz. Ezért van szüksége az elfogadó szeretetre. Ezt kell adni, Isten segít ennek módját és kifejezését megtalálni. Feladatunk van, akárhol vagyunk! Néha ez a feladat abban áll, hogy tudtul adjuk a másiknak: „Mivel most kórházban vagy, én imádkozom érted.” „Most orvoshoz mész, és én imádkozom érted.” Többen gondolkozunk hasonlóan. Velük imaközösségben föltárjuk egymás előtt a gondolatainkat, áttekintjük a lakók meg a dolgozók gondjait, és együtt is imádkozunk értük.

Beszélgetőtársam „őslakónak” nevezi magát, mivel a 2004-ben megnyitott idősotthonnak 2005-től a lakosa. – Tudja, hány maradt az őslakókból? Négy nő… Az időskorról néha elmélázhatunk, megállapítva, hogy kicsit siralomház – de nem kötelező sírni! Én például hálával gondolok arra, hogy van nyolc unokám és egy dédunokám is, hálás vagyok ezért a most már két évtizedes korszakért, amióta itt lehetek, jó körülmények között. És főleg azért vagyok hálás Istennek, hogy idejében megmutatta, szolgálóleánynak szánt erre a világra, akárhol vagyok...

Bekopogok egy másik ajtón is, ahol egy csaknem tíz esztendővel idősebb hölgy lakik, a kilencvennégy éves Láczai Szabó Tiborné Klára. Mint megtudom, annak a Zugor István egykori biai lelkipásztornak a harmadik lánya az öt közül, aki az első holland– magyar, magyar–holland szótárt készítette.

Klára férje ötvenhat éven keresztül, haláláig volt Budapesten, a Kálvin téren főgondnok. – 2017-ben halt meg – fut át egy árny ennek a derűs és energikus hölgynek az arcán –, négy évet voltam otthon egyedül. Nem volt jó úgy, ráadásul egyszer elestem a lakásban. Egyedül voltam, ott sírtam a földön, akkor döntöttem el, hogy bejövök ide, a Nógrádi utcába. Két és fél évet vártam erre a helyre, jó döntés volt. Minden héten látogatnak, hét elején a hetvenéves fiam, ő haza is szokott kicsit vinni, hétvégén meg a hatvannyolc éves lányom és a vejem.

Ahogyan Piroska, úgy Klára is serénykedik. Horgol másoknak, fél kiló fonalat vett egyben, mert így olcsóbb. – Mert ezeket csak így osztogatom – mondja kis remekeiről –, fedőfogók, több mint kétszázat készítettem eddig.

Két-három lakóval kifejezetten bensőséges viszonyt ápol, de meghallgat bárkit, aki csak rányit és megkérdezi: „Ráérsz?” – „Ráérek”, válaszolom ilyenkor. Amit elmondanak, soha tovább nem adom. Lehetünk úgy, hogy valamit ki kell beszélnünk. Én a gyerekeimnek szoktam, de vannak, akiknek nincs más rajtam kívül, akivel megosszák...

Klári szeret itt lakni. – Számomra a dolog lelki része – közli –, hogy itt van istentisztelet meg bibliaóra. A Covid meg a rossz, műtött térdem miatt odakint már nem tudtam gyülekezetbe járni. A másik: ilyen gondtalan életem nekem még nem volt, mint itt. Megvan a koszt; korábban menzán, népbüfében ettem, amikor dolgoztam… itt mennyiségben-minőségben eleget adnak. Kislánykorom óta tevékeny vagyok, most is részt veszek mindenben, kezdve az énekkaron; a programokat nem hagyom ki.

– Húsz évet letagadhatna – mondom mosolyogva a kilencvennégy éves lakónak. – Amikor meghalt a férjem, azt hittem legfeljebb egy évig fogok élni – reagál Klára. – Nagyon nehéz volt egyedül maradni, mert áldott jó párom volt, de az Úristen átsegített a mélyponton.

A harmadik állomásom egy házaspár. Negyvenegy éve élnek együtt, három és fél éve jöttek be az idősotthonba. Magyar Béla, aki háziorvosként dolgozott, 1943-ban, Magyar Béláné Fekete Julianna 1949-ben született. Mindkettőjüknél halmozódtak a betegségek, onkológiai gondozottak lettek, akut betegség is volt egyiküknél, autoimmun betegség a másikuknál. A gyermekek nem tudták volna őket megfelelően gondozni, ápolni, egyikük például, egy ezredes, sokat és huzamosan van külföldön.

Mivel tudnak közlekedni, naponta kijárnak az otthonból, sétálnak, kirándulnak a Normafához, a Margitszigetre, a Kis-Svábhegyre. – Tudatosan mozgunk, mert ez az egészségünket szolgálja – mondja az asszony.

A békési református gyökerű Julianna mindenestül jól érzi itt magát, Béla is, de olykor kínzóan vágyakozik a Balaton után, számára, mint azt felesége mondja, „Balatonalmádi a világ közepe”. Hiába, nyugdíj után hosszasan ott éltek boldogan. De nem teszi tönkre őket a nosztalgia. Nyakig benne vannak az intézmény lakóknak szervezett programjaiban, vasárnap, ha nem jönnek látogatóik, az épületkomplexumba illeszkedő templomban is ott vannak, máskor meghallgatják a reggeli áhítatokat a hangszóróból.

Béla, aki katolikus, a lelki vonatkozásokhoz hozzáteszi, nem csak református istentiszteletre járnak, gyakran elmennek együtt misére is. Bibliás ember zsenge fiatalkora óta. – Egy baptista barátom Hódmezővásárhelyen úgy vett rá a bibliaolvasásra, hogy megkérdezte: „Tudsz németül?” „Persze.” „Akkor gyere, olvassuk össze, jól fordították-e!"

Arra terelem a szót, az életkor előrehaladtával, illetve a betegségek szorításában kiéleződtek-e bennük a lényegi, a földi életen túlmutató kérdések. Magyar Béláné egy kézmozdulattal felel: rámutat a falon egy híres Massiaccio-kép reprodukciójára, a kora reneszánsz festő egyik legismertebb alkotása az, a Keresztre feszítés.

Férje korábban nem volt rendszeres templomba járó. – Volt, hogy a betegségben elmentem a gödör aljáig. Kétszer-háromszor azt hittem, itt a vég, de másként alakította Isten. Így eszméltem rá a gondviselésre. Sokkal bizonyosabb lett, hogy létezik, segít bennünket, mert szeret.

Lám, a férj önkéntelenül is többes számot használ. Úgy látom, ebben a házasságban a betegségek ellenére megvalósul a „lesznek ketten egy testté” isteni terve. – Ízlésre, érdeklődésre részben különbözőek vagyunk – szól a kérdésről a feleség –, engem például nem érdekel a politika, a történelem, ezért nekem van egy külön kistévém… De a programjaink közösek, mindenhova együtt megyünk.

– A Kálvin János Református Idősek Otthonát a fennjáró, azaz ágyhoz nem kötött időseknek tervezték – magyarázza irodájában Csikó Katalin intézményvezető –, de természetes folyamat, hogy tovább idősödnek, az egészségi, mentális állapotuk romolhat. Nem biztos, hogy szinte a teljes életét egészségben tudja valaki leélni. Mivel előbb-utóbb ápolásra-gondozásra szorul különböző fokozatokban, ezért kell maradéktalanul biztosítanunk valamennyi ellátási szintet. Hála Istennek, rendelkezünk minden gondozási szintnek megfelelő lakószobával, felszereléssel, legyen a lakó akár fennjáró, akár súlyosan demens. Ugyanez vonatkozik a foglalkozásokra. A különböző fizikai, mentális állapotot figyelembe véve biztosítunk programokat, gondolva a nagyobb gondozási szükségletű lakókra is.

Arra, hogy mit tart az elmúlt húsz év fő eredményének, így válaszol: – Nos, egyrészt éppen az imént részletezett infrastrukturális és szolgáltatásbeli kiépültséget. Az utóbbi kapcsán jólesik arra gondolnom, hogy messzemenően megvannak a hitgyakorlás feltételei a gyülekezeti kötődésűek, illetve az Isten-kereső lakók számára. Hétköznap reggelenként hangosbemondón keresztül közvetített napi Igével és rövid magyarázattal kezdünk, hétfőn-kedden imaóra, szerdán bibliaóra, csütörtökön áhítat, vasárnap istentisztelet. Két lelkész jár be az otthonba: Széllné Sebor Lilla és a Pozsonyi úti nyugalmazott lelkipásztor, Berkesi Gábor. Fontos az is, hogy intézményünk szerves fejlődése és személyzeti stratégiája következtében alkalmazottjaink, beleértve az ápoló-gondozókat, konyhai, mosodai dolgozókat, azonosulnak a keresztyén értékrenddel. Mentálosaink, hivatalos elnevezéssel: szociális és terápiás munkatársaink pedig elkötelezett, elhivatott keresztyének.

Hogyan lett Csikó Katalinból lelkész és diakóniai intézményvezető? A nyolcvanas évek vége felé, tehát még a múlt rendszerben középiskolai osztályfőnöke kitöltötte egyetemi felvételi jelentkezését matematika szakra, a tanítványának csak alá kellett volna írnia. Azonban a tanár hiába aggódott Katalin miatt, a sárospataki református gyülekezetbe járó lány mégis a lelkészképzést választotta. A debreceni teológia elvégzése után kezdetben abaúji aprófalvakban végzett gyülekezeti lelkipásztori szolgálatot. Eközben arra kérték, kapcsolódjék be az erdőbényei református idősotthon igazgatásába. 95-ben már intézményvezető volt. Beszippantotta a diakóniának ez az ága. 2009-ig vezette az ottani idősek otthonát (jelenlegi nevén: Béthel Református Szeretetotthon Idősek Otthona), ezután érkezett a budapesti intézmény élére.

– A diakónia, a segítségnyújtás mindig benne volt a gondolkodásmódomban, nem állt tőlem távol az idősek világa sem, pályám első szakaszától kezdve ez a kettő kapcsolódik egymással. A diakóniában a fizikai mellett épp olyan lényeges a lelki segítségnyújtás. Mi a Református Szeretetszolgálat kötelékében nem csak szociális munkát végzünk, felelősségünk a lélek lehetőség szerinti építése is.

Hogy mit ért az utóbbin? Az addigi életút feldolgozását, az erre nyitott lakók Istenhez vezetését. A „Hova tartunk? Mi lesz a halál után?” fokozottan előtérbe kerülő kérdéseinek a megválaszolása az, amit lelkipásztorként is kihívásnak érez. Vezetni, segíteni őket, megértetni velük az Istennel való kapcsolatot, az üdvösség fontosságát és ajándékként megragadható lehetőségét. Hangsúlyozza Csikó Katalin, ezt a mentálos munkatársakkal együtt lehet végezni.

Ildikó szociális munkatárs, a mentálhigiénés csoport tagja. E háromfős csapat feladatai közé tartozik a többi között a programszervezés, foglalkoztatás, lelki beszélgetés, szakrendelésre kísérés. – Naponta vannak programjaink – újságolja. – A napokban éppen Schäffer Erzsébet újságíró jön hozzánk, ellátogatunk a Zwack Múzeumba, adventkor pedig például a Református Bárányfelhő Óvoda ovisai, a Julianna Általános Iskola tanulói adnak ünnepi műsort időseinknek.

Ez a gyülekezetbe járó, megtért nő a Schweitzer Albert Református Szeretetotthonban kezdte a szociális munkát, ott iskolázták be. Azelőtt utazási irodában dolgozott, újszerű volt neki ez a munkakör, de hamar rájött, mennyire szeret idős emberekkel beszélgetni, segíteni nekik.

Megkérdezem Ildikótól, jogos-e, amikor némelyek az idősmisszóra másodlagosként gondolnak, mert nem vezet gyülekezeti utánpótlás látványos kineveléséhez. Így válaszol: – Ott kell lennie a szívünkben a mentő szeretetnek, hiszen az időseknek ez az utolsó földi állomásuk, ahol még eldőlhet, hol töltik az örökkévalóságot. Ennek tudatában, amikor alkalom adódik, kérdésre felelve, illetve például a betegszobában bizonyságot teszek vagy Igét mondok a lakóknak.

Mártát, a teológiai végzettségű és lelkigondozói képesítésű másik mentálos munkatársat elsőéves teológus korában, a kilencvenes évek közepén érintette meg ez a világ, miután Nyírbogdányban református szeretetotthon nyílt, és ott önkénteskedett. Azután mégis hosszabb ideig vallástanárként dolgozott. Akkori lelkipásztora, Berkesi Gábor hívta fel, hogy a Kálvin János-otthon mentálhigiénés munkatársat keres. – Fölkaptam a fejem – meséli –, hiszen több mint húsz évig imádkoztam azért, hogy lelkigondozhassak!

Az egyik itteni specialitása az énekkarvezetés. Először óvatosan énekkörnek nevezték a lakók közül verbuvált csoportot, de miután már minden ünnepségen fellépnek a házban, és a színvonal is megfelelő, mára vállalják az énekkar megjelölést. – Missziós töltete ennek a foglalkozásnak is van, hallelujás énekeket is éneklünk, próbáinkon Gyökössy Endre néhai pasztorálpszichológus írásaiból olvasunk fel, és a hallottakat meg is beszéljük, majd imádkozásra kérek fel egy lelkészözvegyet.

Ugyanilyen sikeres, sok lakót vonzó foglalkozás a memóriatorna. Minden heti alkalma előtt pár nappal Márta tizenöt műveltségi vetélkedő típusú kérdést talál ki a foglalkozás résztvevőinek, akik utánajárnak a helyes válasznak a foglalkozás kezdetére.

A mentálhigiénés munkatárs minden kérdés kapcsán remek beszélgetést gerjeszt és moderál, amelyekben a hit témái is felbukkannak. – Ezekben az alkalmakban is megtapasztalhatóan ott van az Isten szeretete, ezért sokszor azzal az érzettel megyek haza a munkából, hogy én nem is dolgozni járok be – lelkesedik Márta.

Végül arról faggatom őt, mit tesz, mit tapasztal az ápolási részlegen. – Hiszem és vallom, hogy azoknak a demens lakóknak is szüksége van a szeretetünk kifejezésére, akik évek óta csak fekszenek, és látszólag öntudatlanok… Van például egy néni – idézi fel Márta –, akinél elvileg semmi kommunikáció nem tapasztalható, de ha odamegyek és egész közel hajolva hozzá rámosolygok, megérintem, megsimogatom, akkor mosolyogni kezd. Isten titka, hogy mi játszódik le a fekvőbetegeinkben legbelül.

Látogatásom utolsó állomása a gyógytornaszoba. Itt heti huszonegy turnusban tornáznak az otthon idősei. Kétségtelenül ez a legnépszerűbb foglalkozás, még bőven kilencven éven felüli páciensei is vannak Szabó Ágnes Júlia gyógytornásznak. Van itt ülőtorna óriáslabdákkal, fekvőtorna, egyensúlygyakorlat és játék, játék, játék… Akár foci is: még a járókeretes is rúgja a labdát, és ha az falat ér: gól!

– Visszatér itt a lakók gyermeki játszani tudása, csapatszelleme, derűje – mutat rá Júlia, akit láthatóan a résztvevők hálája övez, amiért dédelgeti a testüket, segít nekik mozgáskészségük, erőnlétük növelésében vagy szinten tartásában, illetve mert fortélyokat oktat nekik az elesés megelőzésére vagy egyensúlyuk fejlesztésére.

Azzal a felismeréssel távozom a Kálvin János Református Idősek Otthonából, hogy olyan szigetvilágban jártam, ahol a lakóknak szolgálók testtel és lélekkel egyaránt szeretettel törődnek. Akárcsak az egykor testet öltött, sokakat gyógyító Jézus, aki azt szeretné, hogy egyszer megújított testben, Lélek szerint örvendezhessünk vele, miután visszatér.