Közönségből közösséggé formálni

„Számomra az egyház azokban a gyülekezeteiben él, amelyek tudatos és elkötelezett hittel élik meg szolgálatukat – a közösségen belül, de a külvilág, a társadalom számára is.” Aki megérzi a közösséget Istennel, az keresi majd másokkal is: elhívásunk lényege és célja a misszió. Hajdú Zoltán Leventét, a Magyarországi Református Egyház (MRE) Missziói Szolgálatának szakmai vezetőjét missziói elképzeléseiről is kérdeztük.

Lelkészcsaládba született, belülről látta és élte meg, hogy mit jelent egy gyülekezet vezetőjének lenni. 22 évesen úgy fogalmazott, hogy Isten sorban zárta be a lehetőségek kapuit ön előtt, és csak egy maradt nyitva: a teológia. Milyen kapukat zárt be Isten ön előtt?
Kisgyermekkoromban lelkész szerettem volna lenni, mint édesapám. Van is egy anekdota a családban, hogy a gumiállatkákat sorba raktam a parókia előszobájának mély ablakkeretében, és ott prédikáltam nekik. Kamaszkoromra ez a gyermeki indíttatás eltűnt, már minden akartam lenni, csak lelkész nem. Az ELTE matematika–filozófia szakára jelentkeztem. Oda – utólag azt mondom: hála Istennek! – nem vettek fel. Ekkor egy év szünet következett a tanulmányaimban. Egy negyedévet Észak-Írországban, keresztyén ifjúságivezető-képzőn töltöttem. Hazatérve aktívan bekapcsolódtam az akkor bontakozó egyházi ifjúsági szervezetek életébe. De Isten ezeket az irányokat is sorra zárta előttem, egyetlen nyitott utat láttam magam előtt, a teológiát. Talán furcsa ezt lelkészként mondani, de úgy mentem a lelkészképzésre, hogy Isten döntött helyettem. Nyilván volt bennem egyházi elköteleződés, sőt, a hitbeli döntés is megszületett bennem Isten mellett, mégsem éreztem igazán jól magam elsőévesen a teológián. Isten döntése már világos volt, de a magam elkötelezett igenjét csak a második évben tettem oda mellé. Amikor ez megtörtént, gyökeres fordulatot vett az életem, a teológia első éve után meg is nősültem.

Hajdú Zoltán Levente

Hajdú Zoltán Levente, a Magyarországi Református Egyház (MRE) Missziói Szolgálatának szakmai vezetője

Fotó: Hirling Bálint

Az egyetem után Isten kisgyülekezeti lelkipásztori szolgálatra hívta. Sokan megkérdőjelezték a döntést, ön mégis a 600 lelkes kistelepülésre, Szóládra költözött a feleségével.
A teológián egyre inkább kezdett érdekelni a gyülekezetépítés mint szakterület. Viszont azt láttam, hogy erre jobbára csak észak-amerikai és nyugat-európai modellek vannak, és azok is leginkább nagyvárosokra, illetve azok agglomerációjára vonatkoznak. Engem az foglalkoztatott, hogy a magyar református egyházi valóságra, azon belül is a vidéki, többnyire kis gyülekezetekre lehetséges-e olyan modell kidolgozása, amely ezeknek a kicsi közösségeknek az életben maradását, sőt, megerősödését tudja szolgálni.

Harmadéves koromban Szóládon jártam legációban; a gyülekezeti tagokkal folytatott beszélgetés közben az egyik idős presbiter bácsi felvetette, nem mennék-e hozzájuk lelkipásztornak. Ezt a megszólítást Isten eltervezte útnak éltük meg a feleségemmel. Amikor tehát megosztottam a kihelyezésemben illetékesekkel a tervemet, hogy Szóládra szeretnék menni, jó szándékkal ugyan, de mindenki igyekezett lebeszélni, mondván, ez a gyülekezet már nem életképes, és az objektív számadatok alapján már nem is lesz az. A 20. század közepén Szóládon a református gyülekezetnek még ötszáznál több választó tagja volt, de a ’90-es évek vége felé már a falu lakossága sem érte el ezt a létszámot, ennek alig egyharmada volt a reformátusság. De látták az odaszántságunkat, így megkezdhettem a segédlelkészi évemet.

Hogyan tették meg az első lépéseket egy ismeretlen közösségben?
Szólád számomra nem volt ismeretlen. Amíg az anyai dédszüleim éltek, gyakran jártunk oda. A mostani gyülekezeti házunk, az egykori református iskola akkor épült, amikor az anyai dédnagyapám volt a gyülekezet gondnoka, a másik családi ágról pedig a nagyapám nagybátyja a gyülekezet kántortanítója. A feleségemmel, aki egyébként tanítónő, és az egyik közeli településen kapott állást, nagy lelkesedéssel láttunk neki a gyülekezeti szolgálatnak, hiszen az Úristen ajándékként adta nekünk ezt a gyülekezetet.

Hadd meséljek el egy történetet az első hetek, hónapok eseményei közül! Még 1998 nyarán történt, hogy a felügyelő lelkészem, Kocsev Miklós megbízott azzal, ismertessem a szóládi presbiterekkel a gyülekezetre vonatkozó terveimet. Ott ültek körben, főleg idős bácsik, nagyapám korúak, én meg lelkesen beszéltem nekik, hogy mit és hogyan szeretnék velük összefogva indítani a gyülekezetben. Kíváncsian hallgattak, majd az egyikük megszólalt: „Reméljük, hogy a tiszteletes úr lelkesedése majd minket is magával ragad!” Erre a számomra prófétai erejű mondatra azóta is emlékszem. Ugyanis ez arról beszél, hogy ha a lelkészen látszik az odaszántság, ha a szószéki igehirdetését az élete igehirdetése hitelesíti, akkor azt az Úristen meg fogja áldani. Ugyanerről beszél Pál apostol is, amikor az első korinthusi levélben azt mondja: „Ha pedig a trombita bizonytalan hangot ad, ki fog a harcra készülni?” Kell az a bizonyos elhívott vezető, a lelkipásztor, aki a hitével, a meggyőződöttségével, a lelkesedésével magával ragadja, pontosabban Isten felé indítja el a rábízottakat.

NÉVJEGY

Hajdú Zoltán Levente 1970. december 18-án született Budapesten. Lelkészcsaládban, Fejér megyében nőtt fel, négy testvérével. 1998-ban végzett a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán. 27 éve él házasságban. 2009-ben a Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Karán bölcsésztanári diplomát szerzett.

1998 óta szolgál a szóládi református gyülekezetben. A Magyarországi Református Egyház Zsinatában a Missziói Bizottság tagja. Az idei évtől a Zsinat Missziói Szolgálatának vezetője. Több mint tíz éve képviseli egyházunkat a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Missziói és Evangelizációs Bizottságában. Rendszeresen tart gyülekezetépítéssel kapcsolatos előadásokat. Verses-imádságos kötetei a Kálvin Kiadó gondozásában jelentek meg (Előtted, Uram…; Nem a felhők fölött).

Az életképtelennek minősített Szóládi Református Egyházközség mára gyűjtőgyülekezetté vált, a szóládiakra sokan úgy tekintenek, hogy ha nekik sikerült, akkor máshol is van esély.
Valóban óriási a változás, de ez nyilvánvalóan olyan közösségépítési folyamat, amely sok-sok lépcsőn keresztül jutott el idáig, a maga szükségszerű hullámzásaival együtt. A gyülekezetünknek lassan nyolc éve két lelkipásztora van. Gyülekezeti táborunkat húsz éve működtetjük, hét éve óvodát indítottunk, aztán gyümölcsöst telepítettünk, gyümölcsfeldolgozó kisműhelyt létesítettünk.

De ami a legfontosabb, olyan hívő és hitvalló lelki közösség formálódott Szóládon – szóládiakból és a bekapcsolódó környékbeliekből –, ami Isten hatalmas ajándéka, és azért kaptuk Istentől, hogy szolgáljunk vele. Ez nem a mi nagyszerűségünk okán van, hiszen annyiféle nyomorúsággal küzdünk mi is, hanem mert Isten ránk bízta, mások épülésére. Mondok erre példát: tavaly késő ősszel egyhetes evangelizációra mentünk Komárom megyébe. Egyik este én prédikáltam, a következő este Právetz Anikó, a lelkésztársam. Minden este jött velünk egy-két presbiter, gyülekezeti tag vagy gyülekezeti munkatárs, akik beszéltek az ottaniaknak arról, hogyan kapcsolódtak be a gyülekezetbe, milyen szolgálatot végeznek, illetve bizonyságot tettek arról, hogy milyen megerősítés és áldás számukra a gyülekezet közössége. Máskor gyülekezeti csoportok látogatnak el hozzánk, amikor az életközegünkben, Szóládon beszélünk mindezekről. Nemcsak mi, a lelkipásztorok, hanem a gyülekezetünk tagjai is. Így tudunk megerősítéssé lenni mások számára is, miközben az alkalmak által mi magunk is erősödünk.

Hajdú Zoltán Levente

Hajdú Zoltán Levente, a Magyarországi Református Egyház (MRE) Missziói Szolgálatának szakmai vezetője

Fotó: Hirling Bálint

Egy korábbi interjújában nyilatkozta, hogy nincsenek csodaprogramok, az Istentől kapott lelki ajándékokat azért kapjuk, hogy szolgálatot indítsunk és továbbadjuk.
Minden lelkésznek és minden gyülekezetnek a maga életközegére vonatkoztatottan kell kidolgoznia a maga kibontakozási tervét. Mert hiszem, hogy Istennek minden gyülekezetre van jó terve, amely viszont akkor fog működésbe lépni, ha abban mi is, akikre ezt bízta, cselekvő részesek leszünk. De erre a Lélek szerinti közösségi működésre meg kell tanítani a mai embereket, ebben a hiteles életpéldák a legjobb tanítómesterek. Mindemellett pedig nagyon fontos, hogy milyen a gyülekezet atmoszférája, hangulata, kisugárzása. Van is néhány kulcsfogalom, amely erre vonatkozólag kikristályosodott előttünk az elmúlt évek során.

Melyek ezek?
Egészen hétköznapi fogalmakra gondolok: családiasság, közvetlenség, odafigyelés, elfogadás; mindaz, ami meghittséget ad egy közösségnek. Klaus Douglass német teológus Az új reformáció című könyvében sok megszívlelendő megállapítás van. Az egyik ilyen ez: „A keresztyén gyülekezetben az egyik legfontosabb feladat, hogy közönségből közösséggé kell azt formálni.” Olyan hellyé, találkozási ponttá, amely otthonos, ahová szívesen megy az ember. Sőt, ahová szívesen hív másokat is.

Amikor felkérték a Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálatának vezetésére, hogyan fogadta?
A feleségemmel közösen gondoltuk és imádkoztuk át, hogy lehet-e a zsinati szolgálatot a gyülekezeti szolgálat mellett végezni. Aztán a lelkésztársammal és a presbiterekkel is megbeszéltük, hogyan szervezhető úgy a gyülekezeti élet, hogy minden működőképes maradjon. Lelkesen végzem a zsinati szolgálatot, mert meggyőződésem, hogy Isten most kairoszt, kegyelmi időt adott az egyházunkban, hogy a sok szervezeti változás a gyülekezetek lelki és hitbeli megerősödéséhez vezessen. Milyen hatalmas dolog úgy tekinteni erre, hogy Isten ma is csodákat tesz az övéivel, de ezeknek a csodáknak a megvalósulásába minket, mai tanítványait is bevon!

A missziói szolgálat vezetőjeként mit tekint a legfontosabb feladatának a közeljövőben?
A gyülekezetem kulcsfogalmait – családiasság, közvetlenség, személyesség – a zsinati központból szeretném átvinni a gyülekezetek valóságába. Ne adminisztráló egyház legyünk, hanem a kapcsolatok ereje határozza meg a lényegünket! A missziói szolgálatnak tisztáznia kell, kik vagyunk mi, reformátusok. Azaz a lehető legpontosabban határozzuk meg az identitásunkat mind önmagunknak, mind a társadalom egésze számára. Erre az identitásbázisra épülhet az a segítő, támogató szolgálat, amely három irányban valósulhat meg: a gyülekezetek, az egyházi intézmények és az egyházban szolgálatban álló személyek – lelkipásztorok, pedagógusok vagy a szociális szféra dolgozói – felé. Kincsekkel van tele az egyházunk! Olyan szakemberekkel, akik mély lelkiséggel végzik munkájukat, de sok esetben láthatatlanok. Ezekből a kincsekből kell működő és együttműködő rendszert építenünk.

Amikor nem gyülekezetet vezet, nem missziói szolgálatot végez, nem verseket, imádságokat ír, hanem csupán el szeretne csendesedni, hol talál erre módot?
A Balaton közelében lakunk, de Szólád maga is festői környezetben fekvő település. A feleségemmel szeretünk nagyokat sétálni vagy éppen kerékpározni. Ahhoz, hogy az ember igazán ki tudjon kapcsolni, el kell menni otthonról. A parókián mindig szolgálatban érzem magam. Egyébként az elcsendesedést én szó szerint is nagyon szeretem. A csend sokkal jobban regenerál, mint bármi más.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!