Közösség nélkül nem megy

Miért próbálunk meg ennek ellenére továbbra is elszigetelt egyénekként eligazodni az életben, miközben azt reméljük, hogy Isten velünk lesz, vezet és megáld? Miért vagyunk egyre inkább képtelenek egymás mellett maradni és növekedni azokban a társas viszonyokban, amelyeket Isten kifejezetten a mi örökkévaló jólétünkhöz teremtett? Kultúránk saját pusztulása árán is ragaszkodik ahhoz az elképzeléséhez, hogy az egyén álmai, céljai és személyes kiteljesedése elsőbbséget élvez minden más csoporttal, kapcsolattal szemben, és ennek megcáfolásában a közösségi média sem siet a segítségünkre.

Julie Beck a The Atlantic című amerikai magazin hasábjain érdekes tanulmány eredményeiről számolt be a túlzott online megosztással (oversharing) kapcsolatban. Amerikai kutatók a jelenség mögötti motivációkat igyekeztek feltárni, különös tekintettel a „Facebook-fogyasztók” szokásaira. A közel kétezer felhasználó részvételével lezajlott vizsgálat megállapította, a túlzott megosztás során azért próbálunk barátainknak, ismerőseinknek megmutatni magunkból valamit, mert elemi erővel vágyunk a nagyobb, mélyebb megbecsülésre.

A kívánt eredményt – a befogadást, az elfogadást – csak ritkán érjük el, és posztoláskor nem kapjuk meg a várva-várt megnyugtató internetes ölelést. Miközben igyekszünk felkelteni a figyelmet, szemmel láthatóan kevésbé érdekel bennünket a törődés másokkal, emeli ki a tanulmány. Amikor összerezzenünk, a szemünket forgatjuk, majd elnémítunk egy idegesítő posztolót, általában nem is gondolunk arra, hogy talán csak emberi kapcsolatért nyúlt felénk. Mi pedig kényelmetlenül érezzük magunkat, ezért „csapunk a kezére”, ne tőlünk várja lelki szükségletei betöltését.

A vágy a közösségre mélyen gyökerezik az emberi szívben. John R. W. Stott angol lelkész szerint „a modern technokrata társadalom, amely elpusztítja a transzcendenciát és az ember fontosságának érzését, elpusztítja a közösséget is. A társadalom szétesésének korszakát éljük. Az emberek egyre nehezebben találják meg a kapcsolatot egymással. Ezért állandóan keressük azt, ami folyton kitér előlünk – a szeretetet egy szeretet nélküli világban”. Mindezek mögött komolyabb filozófia rejlik.

A felvilágosodás óta a nyugati kultúra az egyén jogai köré építkezik. A politikai élet, a gazdasági rendszerek és a társadalmi berendezkedés az én elsőbbségével kezdődik. Anélkül, hogy tudatában lennénk ennek, a modern társadalomban az élet startvonalát az „én, magam, nekem” szentháromsága jelöli ki. Persze egyikünk sem akarja feladni a királyok isteni tekintélyből származtatott uralkodását megdöntő politikai rendszerek felszabadító vívmányait. Az emberi jogokért világszerte indított mozgalmak milliókat szabadítottak fel. Tanúi voltunk a kollektivista gazdasági rendszerek romboló hatásainak. És aki pszichológiával foglalkozik, tudja, hogy az érzelmi érettséghez szükség van az önmegvalósítás útjaira.

De az az élet, amely kizárólag az egót helyezi a középpontba, végül önpusztítóvá válik, és ez a teológiai igazság szociológiai, politikai, gazdasági és pszichológiai szempontból is bizonyított. A bibliai bölcsesség kiindulópontja más. Isten üdvözítő munkája mindig a hívő népéből álló hűséges közösség építése felé halad.

Az Ószövetség történetei Izráelnek mint közösségnek az elhívásáról, felszabadításáról és vezetéséről szólnak. Az Újszövetségben Jézus nemcsak arra hív, hogy kövessük, de közösséget is ad, koinōniát, amely az Egyház. A bűnbocsánattal együtt azokat is megkapjuk, akik szintén új életet nyertek. A Westminsteri Hitvallás állítása, amelyet először a Karthágói Cyprianus fogalmazott meg a harmadik században, megdöbbentő: „Az egyházon kívül nincs üdvösség.”

Krisztussal kötött szövetségünk egyet jelent az egész Egyházzal való egyesüléssel a földön és a mennyben. Az Újszövetségben megjelenő metaforákból kiválóan megérthető, Isten hogyan gondolta el ezt. Az Egyházra több képet is használ, amelyeket többek között David Strain presbiteriánus lelkész elemez egyik tanulmányában.

A Jn 15-ben Jézus a szőlőtő és a szőlővessző képét alkalmazza. Az igazi szőlőtő ő maga, a vesszők pedig mi vagyunk. A gyümölcsterméshez a szőlőtőn kell maradnunk. A szőlősgazda, az Atya Isten azonban Igéje és Lelke által megmetsz, szuverén gondviseléssel nevel és fegyelmez minket. Ha nem maradunk a szőlőtőkén, akkor kivágnak, eldobnak és elégetnek bennünket. Kijózanító szavak, de észre kell vennünk, hogy Jézus ezt a képet a tanítványokra használta, különben fontos igazságot mellőzünk. A tanítványok a szőlővesszők, akik egy közös szőlőtőhöz kapcsolódva egyesültek. A szőlőtő éltető nedve, vagyis ugyanaz a krisztusi élet áramlik a tagokban.

A templomot mint illusztrációt Jézus a jeruzsálemi templom megtisztítása után használja. Kora vallásos vezetőit a haláláról és feltámadásáról tanította, hogy megértsék, ő az igazi templom, ha elpusztul, három nap alatt felépül (Jn 2,19).

Péter apostol az 1Pt 2-ben ezt a metaforát viszi tovább, és Krisztust ahhoz a kőhöz hasonlítja, amelyet az emberek megvetettek, mégis az Isten záróköve lett. A hívők az élő kövek, akiket a hitre jutás után lelki házzá épít. A kép központi üzenete ismét a Krisztussal való egyesülés. Kövek vagyunk, akik beleilleszkedünk Jézusba, aki a templom, és a helyünket így találjuk meg, miközben egymáshoz farag bennünket. Halott kövekből egyszerűbb templomfalat rakni, hiszen, ha egyszer kivésték őket, könnyen összeilleszthetők. Minket, élő köveket viszont folyamatosan újra összekapcsol, mert nem elszigetelt egyéneket, hanem új közösséget épít. Lelkünk teljes beteljesülését Jézus bűnbocsátó szeretetében találhatjuk meg, és csak ezután leszünk képesek mások elfogadására és közös épülésre.

A Krisztussal való egyesülés egy másik kulcsfontosságú metaforája az 1Kor 12-ben található, ahol Pál a test képét idézi fel: „Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is. Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból” (12–14. v.).

A Krisztussal való egységben, a Lélek által az Egyház egy test, sok taggal. Pál magyarázatában két lehetetlen dolgot említ. Az első, amikor egy testrész saját magát zárja ki: „»Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része«, vajon azért nem a test része-e?” (15. v) A második pedig amikor a testrészek megtagadják a maguk helyét, mert a többiek mások (21–26. v). Az olyan test, amely csupa fül vagy csupa láb, életképtelen. Krisztus teste sokféle és összetett – különböző adottságokkal, személyiségekkel és háttérrel. Pál a 27. versben így fejezi be érvelését: „Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” Sorolhatnánk tovább az újszövetségi képeket és kifejezéseket, de a lényeg világos és egyértelmű.

A Biblia alapján nem áll fenn az a lehetőség, hogy ha megismertük Jézust, megtagadjuk az Egyházához tartozásunkat, ami persze különösen is kiemeli a helyi gyülekezethez való csatlakozás fontosságát. Hívő keresztyénként nem mondhatjuk: „Jézus, szeretlek. A gyülekezetet? Hát, azt nem annyira!” Mindannyian látjuk, tudjuk, hogy az Egyház nem rendezett, olajozottan működőn szervezet, hiszen a benne zajló események, illetve tagjainak élete tele van kudarcokkal, és gyakran okoznak csalódást. De Jézus szereti ezt az Egyházat és a menyasszonyának nevezi (Ef 5,22–32).

Nem lehetünk Jézus Krisztus elkötelezett követői, ha nem vagyunk tagjai az Egyháznak, amelyért ő megszületett, élt, szenvedett, meghalt, feltámadt, és amelyet Szentlelkével vezet.