A csend néha túl nagy. Az ember ül a nappalijában, ül a munkahelyén, ül a templomban, és azt érzi, nincs kinek megszólalnia. Mintha a világ egyszerre lenne tele zajjal, és mégis csendes. A magány ma nemcsak azok sajátja, akik fizikailag egyedül élnek. Sokszor a legnagyobb tömegben, a legnagyobb zajban is elérhetetlen marad a másik ember – vagy akár maga Isten. De mit jelent ma keresztyénként magányosnak lenni? Hogyan lehet hitelesen megélni a hitet? És mit kezdhet a gyülekezet azzal, aki nemcsak csendes, hanem valóban elcsendesedett – belülről? Ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat Thoma László református lelkipásztorral, vallástanárral, valamint a Magyarországi Református Egyház telefonos lelkigondozó szolgálatának egyik önkéntesével.
Miért érinti meg ilyen mélyen a magány a mai embert, még akkor is, ha közösségben él?
Thoma László: Ennek a gyökere alapvetően az, hogy a mai ember rendkívül individualista. Ez azt jelenti, hogy inkább az egyén áll a középpontban. Ez mélyen beágyazódott a kultúránkba is. A keleti társadalmak – akár a Távol-, akár a Közel-Keleten – hagyományosan sokkal közösségcentrikusabbak. A nyugati kultúra ezzel szemben már régóta az egyénre fókuszál, ennek gyökerei talán a humanizmusig nyúlnak vissza. Egy olyan közegbe születünk, ahol az számít igazán, hogy én ki vagyok, hogy elérem-e a céljaimat, hogy velem mi történik. Ez persze nem csak rossz dolog, hiszen fontos, hogy az ember törődjön saját magával. De a hangsúlyok eltolódnak, és sokszor épp ebben téved el a mai ember: azt hiszi, hogy a boldogságának a kulcsa kizárólag abban van, ha önmagára talál, ha megvalósítja saját vágyait. Csakhogy nem így működünk. Úgy vagyunk megalkotva, hogy szükségünk van egymásra, a közösségre. És éppen ezért történik meg az, hogy valaki még egy közösségben is magányosnak érzi magát, mert nem tud valódi kapcsolatokat építeni, vagy azért akar kapcsolódni, hogy a saját boldogságát szolgálja, nem pedig valódi közösségként élni másokkal. Ezek a gyökerek annyira mélyek, hogy úgy gondolom, hit és Isten nélkül ebből a helyzetből nagyon nehéz kilábalni.
Mi van akkor, ha valaki úgy érzi, hogy bár hisz abban, hogy Isten jelen van, mégsem tapasztalja ezt meg igazán? Inkább távolinak tűnik számára Isten.
Thoma László: Ez valójában a hitfejlődés természetes része. A felnőtt, érett hithez hozzátartozik az is, hogy elfogadjuk: nem mindig érezzük Isten jelenlétét. Jó hír viszont, hogy Isten nem csak érzésekkel szól hozzánk. Itt vannak a tapasztalataink, az emlékeink, a tanítás, a hitvallás, a közösség vagy éppen a liturgia – ezek mind kapaszkodók lehetnek azokban az időszakokban, amikor egyedül érezzük magunkat. Amikor valaki krízisben van, egy nehéz élethelyzetben, gyakran nem Isten kerül távolabb tőle, hanem ő maga zár be. Néha a hitünk alakul át. Lehet, hogy a korábbi istenképünk távolodik el – például akkor, ha azt hittük, hogy Isten mindig csodát tesz, és csalódunk ebben. Ilyenkor új utat kell találnunk hozzá. A hit ilyen: változik, formálódik, és ez így van rendjén.
Hogyan tud egy keresztyén közösség vagy gyülekezet segíteni annak, aki teljesen egyedül maradt?
Thoma László: Alapvetően egyedül Isten tud meggyógyítani minket, de eszközként használhatja hozzá a közösséget is. A kulcskérdés szerintem az, hogy a gyülekezet mennyire fogadja be az egyedülállókat – akár fiatalokat, akik még nem találták meg a társukat, akár időseket, özvegyeket, akik elveszítették azt. Sajnos sok gyülekezet – még a református közösségekben is – elsősorban a családokra rendezkedik be. Ez természetes, szép dolog, de emiatt az egyedülállók gyakran háttérbe szorulnak. Pedig Isten szemében minden ember ugyanolyan értékes, és a családi állapot nem kiváltság vagy rang, hanem egyszerűen csak egy állapot. Fontos, hogy legyen helye és értéke annak, hogy az egyedülállókra odafigyelünk, törődünk velük. És azt is látni kell, hogy az egyedüllét nem betegség. Sokan jól érzik magukat így – vannak, akik tudatosan választják ezt, például mert nagycsaládban nőttek fel, és felnőttként inkább a csendesebb életet szeretnék. A gyülekezet feladata az, hogy ne csak a családokat emelje fel, hanem az egyedülállókat is integrálja, mert a magány nem csak a „szinglik” életében jelenhet meg – családban élőket is utolérhet.
Mitől érzi magát valaki igazán magányosnak? Mi az, ami hiányzik ilyenkor?
Thoma László: Sokféle oka lehet a magánynak. Valaki úgy érzi, senki sem érti meg. Más azt, hogy nem fontos másoknak. Van, akinek nincsenek bizalmas beszélgetései, nem tudja megosztani az érzéseit. Olyan is van, akit fizikailag kevesen keresnek fel, ritkán találkozik emberekkel – egyszerűen elszigetelődik. Ma sokan dolgoznak otthonról, home office-ból, vagy olyan munkát végeznek, ahol nincs személyes kapcsolat – és ez könnyen magányossá teszi őket. De a magány lehet egy lelki vagy mentális állapot is, például depresszió tünete. Ilyenkor az ember egyre jobban bezárkózik, és a világot is egyre ellenségesebbnek éli meg. Fontos megérteni, hogy ez egy lefelé húzó spirál lehet – és már nem igaz, hogy a vidék kevésbé magányos. Ott is előfordul, hogy bár az emberek ismerik egymást, mégsem kapcsolódnak igazán. A városban meg még inkább lehet úgy magányos valaki, hogy sokan veszik körül. Azt is fontos kimondani, hogy ha a magány mögött nem valamilyen súlyos mentális vagy fizikai akadály áll, akkor az ember maga is felelős azért, hogy mit kezd ezzel az állapottal. Először is el kell ismerni, hogy létezik. Fel kell mérni, hova lehetne kapcsolódni – és ez nem könnyű, mert minden kapcsolódás áldozattal jár. Ki kell lépni a komfortzónából, alkalmazkodni kell másokhoz, és ez sokaknak ijesztő vagy kényelmetlen.
Előfordul, hogy a magány már fizikai fájdalmat is okoz: szorító érzés a gyomorban, mellkasban. Hogyan lehet ezt kezelni?
Thoma László: Ez az a pont, amikor már nem szabad egyedül maradni. Ha valaki testi tüneteket tapasztal egy lelki fájdalom miatt – és ez hosszabb ideig fennáll –, akkor segítséget kell kérnie. Ez nem gyengeség, sőt: bátor és felelős lépés. Nem kell, és nem is lehet minden terhet egyedül hordozni. Ilyenkor lehet lelkigondozóhoz, pszichológushoz, lelkipásztorhoz fordulni. A testi tünetek mögött gyakran mély, fel nem dolgozott fájdalmak húzódnak – de ezekkel nem vagyunk egyedül.
Segít, ha valaki online követi az istentiszteleteket, ha külső ok miatt nem tud eljárni?
Thoma László: Részben igen. Nálunk például nem élőben közvetítjük az alkalmakat, hanem hanganyagként tesszük elérhetővé. Ez azért van, mert a személyes kapcsolódásra szeretnénk helyezni a hangsúlyt. De ezzel együtt vállaljuk a felelősséget is: vannak, akik rendszeresen látogatják az időseket, a magányosokat. A lelkészek is próbálnak odafigyelni azokra, akik háttérbe szorulnak, elmaradnak. Egy online közvetítés lehet átmeneti megoldás, de nem tudja helyettesíteni az élő kapcsolatot. A gond az, hogy aki magányos, az egyébként is hajlamos több időt tölteni az online térben, és ez nem segít a valódi, személyes kapcsolatok újraépítésében. Az online világ konzerválhatja is az elszigeteltséget. Ki kell mondani: bármennyire lehet már online élni, a személyes, élő emberi kapcsolatok jelentőségét semmi nem tudja pótolni.
A Magyarországi Református Egyház Telefonos és Internetes Lelkigondozó Szolgálatának önkéntese – munkájából fakadóan – eredeti név és arc nélkül nyilatkozik, ezért Mirának szólítjuk.
A karácsony sokaknak az összetartozás ünnepe, másoknak viszont épp az elveszett kapcsolatokra világít rá. Amikor bezárnak az üzletek, elcsendesedik a város, sokan nem a meghittséget érzik, hanem az ürességet. Mira, a református egyház telefonos lelkigondozó szolgálatának önkéntese szerint a magány ilyenkor nem pusztán az egyedüllétből fakad, hanem abból, hogy az ember úgy érzi, nincs, akihez őszintén kapcsolódhatna.
– A magány nem az, amikor valaki egyedül van – az lehet pihentető is. A magány akkor fáj, amikor nincs kinek elmondani a gondolatainkat, érzéseinket – mondja Mira. A háttérben gyakran gyász, válás, munkahelyvesztés vagy szerepváltás áll. Az ünnep ilyenkor csak felnagyítja az amúgy is meglévő űrt. A lelkigondozói vonalon a legtöbb hívó nem tanácsot kér, hanem egyszerűen meghallgatást. Már az is segít, ha valaki kimondhatja: rosszul vagyok, egyedül vagyok. A beszélgetés során lassan kibontakozik a hívó élethelyzete – ekkor Mira apró, személyre szabott lépésekre bátorít: egy séta, egy hívás, egy gesztus mások felé. Egy idős nő karácsonyi története különösen megmaradt benne: az asszony ajándékot kapott, de úgy érezte, nincs mivel viszonoznia. Végül rájött: egy jókívánság is lehet ajándék. Elindult, átadta, és ez a mozdulat gyógyítóvá vált. Mira szerint a hit kérdése minden hívásban másként jelenik meg. A szolgálat nem térít, hanem alkalmazkodik. Van, aki elfogad egy imát – és az imádság csendjében történik valami. Nem oldódik meg minden, de fény gyulladhat ott, ahol addig csak sötétség volt – hangsúlyozza Mira.
A szolgálat évtizedek óta működik. A statisztikáknál azonban többet mondanak a történetek. – Számomra a legtöbbet az jelenti – mondja Mira –, amikor egy zaklatott hang a végére megnyugszik, és csak annyit mond: „Köszönöm, hogy meghallgatott.” Karácsonykor nem lehet mindent pótolni, de egy hang, a jelenlét sokszor elég ahhoz, hogy valaki ne maradjon teljesen egyedül a magányával – hívja fel a figyelmet a telefonos lelkigondozói szolgálat önkéntese.
