Vaszary János festő nem volt próféta vagy vátesz, de a modern nagyvárosok szerelmeseként látta, miként idegenedünk el a legfontosabb valóságtól, és ez a képein is megjelent. A Vaszary – Az ismeretlen ismerős című, a Magyar Nemzeti Galériában megtekinthető időszaki kiállításon jártunk.
A Magyar Nemzeti Galéria raktárában felbecsülhetetlen kincsre bukkantak még 2016-ban. Egy leltározás során eddig ismeretlen Vaszary-olajfestményeket találtak. Egy fal felé fordított, lezárt szekrény mélyén negyven kép lapult két tekercsben, lepecsételt spárgával átkötve. A képek között vázlatok és néhány rosszabb állapotú, roncsolt darab is megbújt, ám a többségük épségben megmaradt, magas művészi értéket képviselő alkotás. Külön érdekesség, hogy egy kivételével nem is tudtak a művek létezéséről, feltehetően a festő műterméből, a hagyatékával együtt kerültek a múzeumba. A kutatók előtt egyedül az Éjszakai fények a párizsi világkiállításon című 1937-es festmény volt ismert, de arról sem tudtak mást a címén kívül. Elképzelhető, hogy a tekercsekről az igénytelen csomagolás miatt azt hitték, értéktelen vázlatok, így fel sem bontották, amikor a festő özvegye a múzeumra hagyta férjének örökségét. Ezekből a képekből, valamint a hozzájuk valamilyen módon kapcsolható, a nagyközönség előtt már ismert festményekből szervezték meg a Vaszary – Az ismeretlen ismerős című időszaki kiállítást.
Vázlat a Budapest kálváriája című képhez (1937, papír, akvarell, ceruza, 439×598 mm)
Vaszary János eddig is előkelő helyet foglalt el a magyar művészettörténetben. A XIX. század végén a szecesszió jegyében kezdte festői karrierjét, majd a francia impresszionizmus hatása alá került. Az első világháború borzalmaira reflektálva az expresszionizmus irányába mozdult el, majd az 1920-as évektől kezdve már inkább az art deco jegyében alkotott, illetve sajátos látásmódja is egyre erőteljesebben megjelent. Betegsége miatt az 1930-as évek legelején feleségével Budapestről a tatai villájukba költöztek. Ha éppen nem utazott, akkor ideje nagy részét kertjében, illetve az Öreg-tó mellett töltötte. Ekkor készült festményeit világos alap, könnyedség és üde színek jellemzik.
A tárlaton az „új” képek mellett helyet kaptak a múzeum gyűjteményében található más Vaszary-remekművek is, valamint magángyűjteményekből kölcsönkapott, ritkán látott alkotások. A galéria grafikai gyűjteményéből is a tárlatba került néhány, csupán egy-két alkalommal bemutatott mű.
A 2016-ban megtalált festmények nem tematika mentén kerültek egymás mellé, de igaz rájuk, ami a galéria eddig meglévő Vaszary-képeire is, hogy többségében a művész késői korszakából származnak, hiszen a korábbi munkái még élete során vevőre találtak.
Az első világháború után 1925-től kezdve élete végéig utazott Vaszary, így festményein a kert és a tatai villa világa mellett a városi fények és nyüzsgés is megjelentek. A festőt rabul ejtette a modern Európa látványa és hangulata. Ami Párizsban az Eiffel-torony vagy a Concorde tér, az Budapestnek a Duna-parti panoráma. A magyar főváros híres látképe több festményén is visszaköszön, amelyek leginkább a már említett Éjszakai fények a párizsi világkiállításon, illetve a Városi világítás című képekhez hasonlítanak. Színeit és atmoszféráját tekintve ebbe a sorba illeszkedik a Budapest kálváriája III. című alkotás is, amely a tárlat talán legnagyobb hatással bíró darabja.
A Budapest kálváriája III. című kép (1937, olaj, vászon, 106×179 cm)
A magyar fővárosban feltűnő, keresztet cipelő Krisztus alakja számos kompozícióban szerepel, de ezen a képen több fénnyel, markánsabban kiemelve láthatjuk a Megváltót, amint a tömeg mellett roskadozik terhe alatt. Az emberek észre sem veszik, mi történik mellettük, egy rendőr próbálja terelni a forgalmat a nyüzsgés közepette, a háttérben pedig a Parlament, illetve a Dunán a Lánchíd sziluettje látszik.
A Krisztus a nagyvárosban (Budapest kálváriája II.) című kép ugyanezt a jelenetet ábrázolja nagyobb távlatból, így a Parlament épületéből és a budai Várból is több látszik, ám a keresztet cipelő Krisztus jobban elhalványul.
A tömegben csak egyetlen ember figyel Jézusra, Mária, aki a még gyermek Krisztust tartja a kezében. Ez a motívum a fordítottja annak, ahogy a múltban oly sokszor megfestették a kisded Jézust és anyját, a háttérben pedig feltűnik a kereszt.
A rendőr alakja prófétaként emelkedik ki a hömpölygő tömegből, mintha csak felszólítaná őket, hogy ne feledkezzenek meg a legfontosabbról, de mindenki megy tovább a dolgára.
A Modern keresztút című alkotás (1936 körül, pasztell, papír, 15×22 cm)
A kép láttán eszembe jutott Szakonyi Károly Adáshiba című darabja, amelyben a Bódog család legkisebb fiuk, Imrus születésnapját ünnepli. Az események 1969-ben játszódnak, a magyar társadalom a televízió bűvöletében él, és ez alól a születésnap sem kivétel, mindenki a nappaliban ül a képernyő előtt. Beszélgetnek, de nem figyelnek egymásra, nem értik meg a másikat. Eközben észre sem veszik, hogy új szomszédjuk, egy bizonyos Emberfia már a tizenkettedik halászkülsejű barátját fogadja. Nem tűnik fel nekik az sem, hogy a fiatalember borrá változtatja a vizet, és meggyógyítja a tolószékes szomszédjukat. Csak úgy sikerül magára vonnia a figyelmet, akkor sikerül felhördülést okoznia, amikor kikapcsolja a tévét, de ekkor sem a személye érdekli őket, hanem az, hogy mikor tudnak szerelőt hívni. Végül Emberfia feladja, és véget vet az adáshibának. A család nyugodtan visszaül a televízió elé, és közömbösen tudomásul veszi, hogy Imrus távozik, mert valami többet keres. Annyit mondanak neki: „Ó, vidd csak szépen a sálat is!”
Mindig furcsának találtam, hogy nem tért meg mindenki Jézus csodáit látva. Hiszen annyira egyértelmű, hogy Isten jött el közéjük! – gondoltam. Nem ismerték fel, ahogyan mi sem tesszük sokszor, mert magunkra, az anyagra, a teremtettre és nem a Teremtőre figyelünk. Vaszary nem volt próféta vagy vátesz, de a modern nagyvárosok szerelmeseként látta, miként idegenedünk el a legfontosabb valóságtól.