Amellett, hogy hallgatom a saját lelkipásztoromat, nagy gyönyörűségem, hogy – lassan, egy-egy fontosabb részt újraolvasva, széljegyzetelgetve – könyvbe gyűjtött prédikációkkal is töltekezem. Ezért is örültem, amikor a zsinati dolgozók tavaly karácsonyi állománygyűléséről kijövet a sorban én is kaptam egy ilyen könyvajándékot. Címe: Mindenkor bízunk! I. – Pál második levele a korinthusiakhoz (1–4. fejezet). Maga a szerző, Steinbach József püspök, zsinati elnök ajándékozta új kötetét a kommunikációs osztály újságíróinak is… Tetszett, recenzió írására késztetett.
Steinbach József püspök immár ötvennégy könyvet jegyez
Senki nem bízott meg azzal, hogy írjak a Dunántúli Református Egyházkerület új kiadványáról, még csak azzal sem, hogy hazavigyem szerkesztőségi asztalomról és olvasgassam, de mivel annyira foglalkoztatott mostanában a második korinthusi levél, egy időre félretettem a jelenleg váltogatva olvasott kedves evangéliumi olvasmányaimat – Kálvin nagy Institutióját, Berta Zsolt svábhelyi lelkipásztor Hegyen épült város című prédikációválogatását –, és áttértem ideiglenesen ezekre a püspöki „igehirdetésekre”. Ez az alcím alatti alcím egyébként arra utal, hogy a balatonalmádi-balatonfűzfői társegyházközség lelkipásztorának olyan prédikációiból merít, amelyek 2009-es dunántúli püspökké választása óta keletkeztek a szóban forgó páli levélről.
Ahogy nem véletlen, hogy miért találkozunk adott napon az adott – adatott – Igével, abban is lehet rejtett vezetés, hogy melyik evangéliumi olvasmányban mélyedünk el. Képzeljenek el mondjuk egy sok gyülekezeti viszályt megért gyülekezeti tagot, aki maga előtt is megszégyenül néha, hogy nem megy neki némely esetben a szívbeli megbocsátás. Így jut el a Steinbach-könyvben boncolgatott páli levél második fejezetéig, amely egyaránt tükrözi az apostol akkori sebzettségét – súlyos rágalmakat terjesztettek róla – és mennyei örömét. A krisztusi öröm megvidámít című könyvfejezetből – ami a második korinthusi levél második részének első négy verséből indul ki – derengeni kezd az ilyen olvasónak, hogy érdemes komolyan vennie a megvidámodás mennyei lehetőségét! Talán tudta ezt addig is, de az, ha egy lelki tekintély önti tételmondatba imígyen: „Ez a krisztusi öröm szembenéz az egyházban tapasztalható, megszomorodásra okot adó tényekkel” – nos, ez már megéledésre ösztökéli.
Felelősségünk van állapotunkkal és hatóképességünkkel, ezt értem meg én is egy másik intésből: „Megszomorodhatunk dolgok miatt, de nem szomoríthatunk meg senkit!” Ellenkezőleg, dobban nagyot a szív, a megvidámítás a hozzánk méltó feladat! Ennek betöltéséhez minta Pálnak a gyülekezettel közölt, csöppet sem hetyke, inkább megszenvedett hozzáállása: „Elhatároztam tehát magamban, hogy nem megyek hozzátok ismét szomorúsággal.” (2Kor 2,1) Steinbach József fénybe emeli ezt a csak hívőknek igénybe vehető, különleges elhatározásfajtát. Az Istenben tett elhatározás tehát hathatós. De az, hogy szabályozható volna egy olyan masszív érzület, mint a szomorúság, csak akkor hihető, ha tovább olvasunk: „A keresztyénség első renden öröm-ügy! A keresztyénség mindenekelőtt: evangélium, örömhír, a krisztusi öröm uralma. A megváltottság felett érzett soha el nem múló öröm a keresztyénség, ha jogos megszomorodottsággal is, de mégis minden szomorúság felett győzedelmeskedve.”
Aztán Megbocsátás (1) fejezetcím alatt a dunántúli püspök kibogoz egy nehezen érthető igebokrot a 2Kor 2-ből. Nem lehet ebben a rövidre szabott ismertetőben minden részletet említeni, mindenesetre az 5-től a 11. versekben szó esik valakiről, aki Pált, de részben az egész gyülekezetet is megszomorította az apostol rágalmazásával és apostolságának a kétségbe vonásával, ami aztán a korinthusiak viszályához vezetett. Steinbach rávilágít, valójában kétséges, hogy a gyülekezet idejekorán együttérző volt-e a megrágalmazott gyülekezetalapítóval. Azt veti fel, hogy a levélíró apostol ama kitétellel, miszerint „Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem – hogy ne túlozzak – részben titeket mindnyájotokat is”, szelíden jelzi, hogy adott esetben nem tud továbblépni a gyülekezet együttérzése – „örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal” jézusi parancsának a közösségi betöltése – nélkül. Az igehely a könyvíró püspök szerint azt sugallja: a gyülekezeti mivolthoz (akár a családi mivolthoz) hozzátartozik, hogy lelkigondozói közösségként is működjön. Már ha a tagok „átélik a Krisztus-test titkát”.
Hogy volt ez lehetséges az adott szituációban? A könyvbe mentett püspöki prédikáció megbirkózik a sűrű páli szöveg értelmezésével. Az olvasó jobban megérti, hogy Pál nem csak közösségi együttérzést kért a korinthusiaktól, hanem valami ennek látszólag ellentmondót is. Olyan súlyos volt ugyanis Pál elakadása, hogy a levélírás idejében még nem tudott megbocsátani a rágalmazónak. Ezért kérte azt is a korinthusiaktól, bocsássanak meg az illetőnek, mondván: „Akinek pedig ti megbocsáttok, annak én is megbocsátok.”
„Steinbach József új könyvének pusztán a Megbocsátás című fejezete gazdag érvelésű lelkigondozással ér fel, függetlenül attól is, adnak-e támogatást az elengedéshez, megbocsátáshoz, engeszteléshez háttérközösségeink.”
A dunántúli püspök kinyitja az igemagyarázatot a mi bűnvizsgálatunk felé is: „Vigyázzunk, nehogy minket használjon fel a gonosz! Gyakran észre sem vesszük, hogy mi is konkrét bajkeverők vagyunk mások életében. (…) Gyakran meg sem lehet állapítani, ki a bántó és ki a megbántott…” Steinbach József kölcsönös névmásra váltva állapítja meg, szelíd intéssel: „Nyomot hagyunk egymásban.” Aztán a fejezet egy másik pontján ledobja hiteltelen hitvallásaink érvényességére a bombát: „Addig hiába próbáljuk a megbocsátás evangéliumát hirdetni ebben a világban, amíg mi magunk a gyülekezet közösségében mindezt meg nem éljük!”
Steinbach József új könyvének pusztán a Megbocsátás (1) című fejezete gazdag érvelésű lelkigondozással ér fel, attól függetlenül is, adnak-e támogatást háttérközösségeink az elengedéshez, megbocsátáshoz, engeszteléshez. Például tudatosítja a szerző, hogy dehogyis a bántó felet kell látnunk elsősorban, hiszen az efezusiakhoz írt levél 6,12 tanítása szerint „nem emberekkel hadakozunk, hanem a gonosz hatalma pusztít a háttérben, aki nagyobb nálunk; de aki nem nagyobb Istennél. (…) A gonosz szándéka az, hogy az Isten ellen és egymás ellen hangoljon bennünket, hogy feszültséget, nyugtalanságot, békétlenséget, szomorúságot, haragot és gyűlöletet támasszon, vagyis mindent »szétdobáljon«.” Hozzáfűzöm, jó, hogy Magyarországon egy püspök még magától értetődően biztat arra, hogy a Szentírásnak megfelelően számoljunk egy valóságos Sátán szellemi jelenlétével a világunkban, bármennyire is verseng manapság a hit elsőbbségét valló lelkigondozói megközelítéssel az a fajta pszichológia, amely tagadja mind a démonvilág, mind a bűn létét, és akkor már természetesen a bűnvallás létjogosultságát és bűnbocsánat lehetőségét is!
De hát éppen a bűnbocsánattal is összefüggésben van a másik javaslat, amit a megbocsátás gesztusának megtétele érdekében hoz fel a szerző: „Krisztus színe az a szent terület, ahol a felmentő ítélet az egyetlen módja a problémák elrendezésének. Ha Jézus Krisztus színe előtt állok, akkor azt a felmentő ítéletet tapasztalom a saját életemre nézve, amit én is »csak« továbbadhatok másoknak.”
Hadd tegyem hozzá, hogy a „Krisztus színe előtt” szókapcsolat értelme (amelyet a 2Kor 10-ből idéz a szerző), Steinbach József fentebbi fejtegetéséből vált előttem világossá. És még mennyi Heuréka!-élményt nyújt az olvasóknak ez a könyv! Ha csak az adott páli levél második részének további magyarázatát nézem, a Megbocsátás (2) című fejezetben, az 5–11. verseket nagyító alá véve, a megbocsátás négy lépését fogalmazza meg a szerző. Az ezt követő, Szolgálat című fejezetben, ahol a 12–14. versek kerülnek terítékre, egyebek mellett megkapó a „szent nyugtalanság” fogalmának szembeállítása a gyarló versenyt takaró földi nyugtalansággal.
A páli levél második részének következő, a 14–17. verseket átfogó, Diadal és ismeret illata című fejezetből hadd álljon itt önmagában egy olyan idézet, ami jól jelzi a dunántúli püspök igehirdetői karakterét: „Meghamisítjuk (…) Isten igéjét akkor is, ha eleve úgy kezdjük el kommunikálni Isten igéjét, hogy hatni akarunk, tudatos módszereket használunk, a kegyelemre való ráhagyatkozás nélkül, és mindenáron látványos eredményt akarunk elérni, miközben az eredmény csakis Isten szuverenitásának hatalmában áll. Ne akarjuk az igehallgatót kiszolgálni, de nagyon szeressük azokat, és nagyon szeressünk minden embert! Az alapvető krisztusi viszonyulás csakis ez lehet. (…) Meghamisítjuk Isten igéjét akkor is, ha adott helyzetekben nem prófétai bátorsággal hirdetjük a tiszta igét, az evangéliumot, amely bizonyos történelmi korokban int, fegyelmez, az élet útjára vezethet.”
Fölmerülhet a kérdés: nem marad-e torzóban a mi tudásunk a második korinthusi levélről amiatt, hogy ez a tördelésével, szerzői fotókkal is szemlélődésre alkalmat adó könyv, „újrahasznosított” prédikációk sokaságával is csak négy részt vesz végig a tizenháromból? Három dolgot is ellene vethetünk ennek. Először is: ez a korinthusi levél sokkal heterogénebb, irányaiban sokkal szerteágazóbb, mint az első. Másodszor: Steinbach József az előszóban folytatást ígér, újabb idevágó kötet(ek)ben. Harmadszor pedig a jelen könyv úgy is felfogható önmagában, mint egy bivalyerős motoros repülőgép, amely magasba vontatja-röpteti a mi vitorlázó repülőnket, azaz önálló bibliatanulmányozásunkat az adott, kimeríthetetlen gazdagságú páli levélre vonatkozólag.