Csényi György írása röviden bemutatta a teológushallgatók életét és haláluk körülményeit. Mint a szerző írja, „legjobbjaink voltak, a legkeresztyénibbek, a legszorgalmasabb munkások". Sebesülésük is segítségnyújtás közben érte őket: Magócsi Istvánt „amikor a gyilkos golyó érte, az egyik kórházból, sebesült tásunk látogatásáról tért vissza Herczegh Lajossal együtt. Útjuk közben egy kis csapattal találkoztak, amely a golyózáportól nem mehetett át a másik oldalra. Fehér zászló alatt sikerült átsegíteni az édesanyákat s gyermekeik így nem várták hiába őket – de ők ketten már nem térhettek vissza szerető édesanyjuk karjaiba. A Lónyay utca 41. szám előtt sortűz érte őket. Herczegh Lali azonnal meghalt, Pista kórházban vérzett el. Két nappal előbb mindketten vért adtak, hogy a sebesültek életét mentsék, s rajtuk nem segíthetett senki."
Emléküket ma tábla és kopjafa őrzi a Ráday utcai teológia épületén és udvarán. Későbbi emlékezetüket már a Reformáció szerzője is előrevetítette: „A budapesti teológiai akadémia minden jelenlegi és jövő hallgatója örökké megőrzi szívében példájukat és emléküket."
Ravasz Lászlót (1882–1975), a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökét 1948-ban lemondásra kényszerítette az ebben az időben hatalmában egyre jobban megerősödő kommunista államvezetés, és a vele szövetséges református egyházi körök is segítettek ebben. Lelkipásztorként saját gyülekezetében, a Budapest-Kálvin téri Református Egyházközségben „kegyelemből" még öt évig, 1953-ig engedték szolgálni. Kényszerű nyugdíjazásával egy időben azonban megtiltották, hogy a fővárosban éljen, így leányfalui nyaralójába költözve sem hagyott fel küldetésével, teológiai munkásságát dolgozószobájában folytatta.
Bereczky Albert (1893–1966), a következő püspök arra törekedett, hogy elődjét mindenfajta egyházi szolgálatból kizárja, de ezt csak részlegesen tudta elérni. Ravasz László végezhette 1955-ben jó barátja, Szabó Imre (1891–1955) esperes temetési szolgálatát.
Az az indulat
Az 1956-os forradalom napjaiban az egyházi közvélemény akarata alapján visszatért Budapestre, és vállalta a magyar reformátusság lelki irányítását. Vezetőlelkészként a Kálvin téri gyülekezetben minden második vasárnap a Zsoltárok könyvének egy-egy fejezetét magyarázta igehirdetései során.
A Magyar Református Egyház Országos Intézőbizottsága 1956. november 1-jén alakult meg, amely kinyilvánította, hogy a Magyarországi Református Egyház Zsinata és Egyetemes Konventje törvényes lelkészi elnökének továbbra is Ravasz László püspököt tartja.
A Reformáció című hetilap 1956 november elején megjelent első és egyetlen számának fejléce Pál apostol Filippibeliekhez írott levelének idézetét választotta útmutatóul: „...az az indulat legyen bennetek, amely volt a Krisztus Jézusban is..."
Az újság címlapján közölte Ravasz László november 1-jén elmondott rádióbeszédét A magyar reformátusok szava címmel. Ebben a következőket hangsúlyozta: „A magyar református egyház csodálattal és hódolattal adózik a nemzeti felkelés hőseinek: diákoknak, munkásoknak, katonáknak, férfiaknak, nőknek, akik erkölcsi felszabadulásunk győzelmét vérük hullásával kivívták. Anyai fájdalmában siratja el a hősi halottainkat: minden magyart, aki életét adta ebben a küzdelemben s vére árán még drágábbá tette mindnyájunk számára a magyar szabadságot. Csókot a sebekre, virágot a sírra! ... közöttük különösen ... két fiatal hittanhallgatónak, két református teológusnak sírjára, akik az Alma Mater kapujától párszáz méternyire hősi halált haltak...
Bűnbánattal valljuk meg, hogy az egyház földi intézmény, kényszerűségen felül is engedte magát megkötöztetni a vele halálos ellentétben álló politikai hatalom erőszakától és cselvetéseitől, s emiatt örökkévaló lelki céljainak szolgálatában is kárt vallott."
A forradalom leverését követően az Állami Egyházügyi Hivatal nem ismerte el törvényesnek a személyi változásokat, és 1957. április elején Ravasz László püspököt véglegesen eltávolította egyházi szolgálatából.
Szöveg, fotó: Millisits Máté
Megjelent a Reformátusok Lapja 2012. október 21-i számában.