– Nem ismerem az unalmat, számomra ez teljesen ismeretlen fogalom – vallja Sípos Ete Álmosné, Sárika néni. A néhai lelkész felesége férjével közösen végzett szolgálatáról azt mondta: mindig Isten vezette őket. A házaspár a gyülekezetépítésben, az evangélium terjesztésében, tizenegy gyermekük felnevelésében mindig az Úr és egymás hű társaiként szolgált. Lelkészfeleségek című sorozatunk második részét olvashatják.
Takács Sarolta Kisújszálláson született 1941-ben gazdálkodó családban, édesapja második házasságából. Három bátyja volt, akik közül ketten elestek a második világháborúban. Hívő református családban nevelkedett, édesapja presbiterként is szolgált. – Édesapám nagyon szeretett, én voltam az egyetlen lánya. Sok kedves emlék fűz hozzá, mindig vitt magával, amikor a földekre mentünk. Mesélt és tanított arra is, hogy becsüljem meg a paraszti munkát, hiszen ahogy ő fogalmazott: a kenyerünk az ő szorgalmuktól függ, korán kelnek, későn fekszenek, ha Isten nem áldja meg a munkájukat, hiába fáradoznak – emlékezett vissza. Az 1950-es évek államosításakor mindenüket elvették: a házat, az állatokat, szerszámokat, a földet, amelyért egy életen át dolgoztak. Egy kisteherautóra felpakolták a legszükségesebb holmikat, és előbb Pestszentlőrincre, majd Őrbottyánba költözött a négytagú család. Édesapja gyári segédmunkásként helyezkedett el. Sárika néni már gyermekként megélte az üldöztetést: a hatósági visszaéléseket, rekvirálásokat, a kuláküldözést, az embereket megosztó bizalmatlanságot. Ennek kézzelfogható valóságát az érettségin tapasztalta meg. Az igazgató több évfolyamtársával együtt „osztályidegennek” kiáltotta ki, felsőfokú tanulmányi tervei szertefoszlottak. Dönthetett: a kijelölt képzésekből választ, vagy munkába áll. Az utóbbi mellett döntött, az Állami Biztosítónál helyezkedett el ügyintézőként. Megszerette ezt a hivatást, kolléganői segítőkészek voltak vele. Sípos Ete Álmossal ekkor már ismerték egymást. – Nagyon szerelmesek voltunk. Tizenhat éves voltam, amikor megismertem a férjemet, ő pedig másodéves teológushallgató, négy és fél évet vártunk egymásra. 1961-ben házasodtunk össze Biharkeresztesen, december 28-án férjem lelkész édesapja esketett meg minket – emlékezett vissza.
Sárika néni példaképként tekintett anyósára, aki alázattal osztozott férje sorsában, nyolc gyermeket szült, kettőt eltemetett. Volt, hogy hónapokra otthon maradt egyedül hat gyermekével, miután apósát börtönbe vitték. Ismert több olyan lelkészt, akiket idő előtt nyugdíjaztak, letartóztattak, háziőrizetbe kényszerítettek, mégsem keseredtek meg. Úgy véli, a jó és rossz dolgok ugyanúgy befolyásolnak bennünket. Csakis a múltunk, az örökségünk megismerésével tudjuk alakítani a jelenünket és tervezni a jövőnket. Férje és ő is üldözött családból jött, ez is a hozományukhoz tartozott. Sárika néni sokoldalú embernek mutatta be férjét, Álmost. Mindig tanult, igyekezett élni a lehetőségekkel. Elsajátította a kardvívást, lovaglást, madárpreparálást, gitározott a gimnáziumi zenekarában, részt vett a színjátszó körben. Minden tevékenységében az igényességre törekedett. Jó humorú ember volt, sokan szerették. Eredetileg orvosnak készült, de ugyanúgy, mint Sárika néni esetében, erre nem volt lehetőség, így a teológiára jelentkezett Debrecenbe. 1956-ban a forradalom leverése után menekülni próbált, de visszatoloncolták. Ez megnehezítette egyházi szolgálata kezdetét és a kapcsolattartást is családjával.
Sárika néni tizennégy évesen, a születésnapjára kapott ajándékkötet borítóján
Férjét Bátaszékre helyezték megbízott lelkésznek, ott kezdték házaséletüket. A Tolna megyei településen a Felvidékről áttelepített magyarokból álló gyülekezet várta őket. Pár hónap múlva püspöki átrendeléssel Monorra kerültek, mert Sípos Ete Álmost a nagytemplom segédlelkészének hívták. Férje Fónyad Dezső lelkipásztor mellett szolgált. Nagy gyülekezet, élénk hitélet volt ott: imaalkalmak, bibliaórák, házi közösségek, beteglátogatások, temetések. Mindig együtt ment a két lelkész, ami napi tíz-tizenkét órás szolgálatot jelentett. Dezső bácsi magasan képzett, inspiráló igehirdető volt. Sárika néni számára is felemelő volt részt venni a gyülekezeti alkalmakon. Közben tovább dolgozott a biztosítónál, nevelte a gyerekeket, vezette a háztartást. Az volt a vágya, hogy jó feleség, anya és lelkészné legyen. – Gyakran ezt nem sikerült megélnem, sokszor elégedetlen voltam, érdekesebbre, másra vágytam. Nem volt szabadnapunk, csekély keresetből éltünk, sokszor egyedül maradtam a gyerekekkel. Az álmok kezdtek elszürkülni, több gyermekről akkor hallani sem akartam – tette hozzá. Fónyad Dezső lelkipásztor váratlan és korai halála után a gyülekezet Sípos Ete Álmost szerette volna utódjának, de az egyházi főhatóság nem engedte, három helyet kínált fel, ha lemond a monori jelöltségről, végül Tápiószelét választották. Ezt a helyzetet Sárika néni azzal a bibliai képpel festette le, hogy vannak, akik rosszat akarnak nekünk, de Isten jóra fordítja azt.
A Sípos házaspár családfája
Tápiószele az áldás helye lett számukra. Ahogy Sárika néni fogalmazott, Isten a következő évek alatt minden önértékelésüket lerombolta. A férje egy személyben volt lelkész, kántor, hitoktató, kőműves, menedzser, férj, apa. A sok feladat azonban megterhelőnek bizonyult, Álmos gyakran betegeskedett. Mindkettőjük számára nehéz, lelkileg is megterhelő időszak volt, csődbe jutott az életük. A gyülekezet szerette őket, de magukra maradtak. Nem jártak többen templomba, úgy érezték szélmalomharcot vívnak. Amikor evangelizációt szerveztek az eklézsiának, Isten Sárika nénit is megszólította, az igehirdető személyén keresztül. Fény gyulladt a szívében, megszületett benne Jézus Krisztus, a megváltó. – Minden megváltozott. Eddig csak a magam terveihez hívtam segítségül az Istent, de nem kerestem, hogy mint Teremtőmnek, mi a terve az életemmel. Nem önmegvalósításra kell törekednem, hanem azt engednem, hogy Ő tegyen azzá, amit álmodott felőlem az én Atyám! – idézte fel. A Szentírás már nem szépirodalmi mű volt a számára, hanem az élő Isten szava, tápláló kenyér, életadó víz, mag a magvetőnek. Felmerült a kérdés Sárika néniben, hogy ezt miként élik meg a környékükön szolgáló lelkészfeleségek, ezért meghívta őket egy napra. Cegléd, Szentmártonkáta, Pánd, Újszász, Jászkisér lelkészfeleségei jöttek el. A maga 28 évével Sárika néni volt a legfiatalabb, őszinte légkör alakult ki közöttük. A találkozó mély nyomot hagyott minden résztvevőben. Az idősebbek bizonyságtétele – anyaságról, gyermeknevelésről, családtervezésről, szolgálatról, a feleség helyéről, munka terhéről, Istennek odaszánt élet öröméről – nagy segítség volt a számára. Este letérdelve adott hálát az Úrnak, mert olyan örömöt élt át, amelyre méltatlannak érezte magát. Már tudta: Istennek terve van vele! Életre választotta, amikor születése után újraélesztették, amikor újjászülte a Szentlélek, amikor utolsó gyermekük születésekor visszahozta a halál völgyéből és amikor majd átviszi a feltámadás csodáján. 1971-ben volt az első „papnék csendesnapja”. Azután 40 éven keresztül minden hónapban együtt töltöttek egy napot, ima közösségben. Később mások is csatlakoztak hozzájuk, körülbelül negyven-negyvenöt nőt érintettek ezek az összejövetelek. Egymás hite által épültek, sírtak és örültek.
„Nem ismerem az unalmat, számomra ez teljesen ismeretlen fogalom” – vallja Sárika néni
„Lehettem kicsiny meggyújtott gyertya a gyertyatartóban"
Sárika néni szerint bármennyire erőlködhetünk, ha Isten nem tölti meg lélekkel, nem kel életre. Csak azt érdemes csinálni, amire az Úrtól megbízást kaptunk, de abban kitartónak kell lennünk. Isten kisebb ébredést gyújtott a gyülekezetben is. Az asszonyokkal elkezdték a missziós munkát, női kört, családlátogatásokat, ifjúsági alkalmakat szerveztek. Később megvettek egy tanyát Tápiószele határában, ahol egész nyáron ifjúsági heteket tartottak, ezeken a közösségi, lelki napokon húsz-harminc fiú tudott együtt lenni. A programok közösségi összefogással valósultak meg, mindenki kivetette a részét a szervezésből és a lebonyolításból. A Sípos házaspár huszonnyolc évig szolgált Tápiószelén, ahonnan Budapestre, a Nagyvárad téri gyülekezethez kerültek. Ott már lelkileg is éretten, tapasztalatokban gazdagon dolgozhattak, tizenhat évig voltak ebben a küldetésben. Kezdetben rendszeresen harminc-negyven hívő járt a templomba, később egyre bővült a gyülekezet. Sárika néni úgy érzi: az Isten szeretete, kegyelme tartotta őt. Ajándékként élte meg, hogy Isten társa lehet ebben a szolgálatban.
Megváltozott a családi életük is. A napot a család közös esti áhítattal zárta, a meséket a Biblia tanítása és az éneklés váltotta fel. Férje élménydúsan mondta – néha játszotta – el a történeteket, a gyerekek szájtátva hallgatták. Ma már saját családjukban is így gyakorolják a Biblia tanítását. Sárika néni értékrendje is átalakult, más lett a viszonya az emberekhez, a munkához. Visszaemlékezett férjének egy megható mondatára: „Hogy van az Úr szolgájának szolgálóleánya?” Mélyen megindította ez a megszólítás.
Sárika néni vezérigéjének tartja az 1Kir 18,36–39-ig tartó verseket: „Az áldozat bemutatása idején odalépett Illés próféta, és ezt mondta: Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene! Hadd tudják meg a mai napon, hogy te vagy az Isten Izráelben, én pedig a te szolgád vagyok, és mindezt a te parancsodra tettem! Felelj nekem, Uram, felelj nekem, hadd tudja meg ez a nép, hogy te, az Úr, vagy az Isten, és te fordítsd vissza szívüket! Akkor lecsapott az Úr tüze, és fölemésztette az égőáldozatot és a fahasábokat, a köveket és a port, az árokban levő vizet pedig felnyalta. Amikor látta ezt az egész nép, arcra esett, és ezt mondta: Az Úr az Isten, az Úr az Isten!”
„Legnagyobb megbízatásom az emberekkel megismertetni a Biblia Istenét és megmutatni az üdvösség útját"
Férje alapította meg a Biblia Szövetséget, amelynek célja a hívő emberek összefogása, hogy tudjanak egymásról, egymás hite által épüljenek. A szövetségnek sokáig főtitkára és bibliaiskolai tanára volt. A szervezet keretei között a Nagyvárad téri gyülekezetben elkezdték a női munkát, évi öt alkalommal gyűltek össze, ezek a lelki, hitéleti alkalmak a mai napig tartanak. Sárika néni szerint a gyülekezetépítést Isten titokzatos módon végzi Igéje és Szentlelke által. A templomba járó embereket mindig úgy látta, mint Isten meghívottjait, akiket vonz magához, akiket szeret. A gyülekezeti munkát ők is ezzel a szeretettel, bizalommal végezhették Isten munkatársaiként. A legnagyobb megbízatása az emberekkel megismertetni a Biblia Istenét és megmutatni az üdvösség útját. A budapesti szolgálat után, amikor Sárika néni férje 2008-ban nyugdíjba vonult, visszaköltöztek Tápiószelére, egy olyan házba, amelyet egy Kanadában élő magyar ember ajánlott fel. Sárika néni rendkívül hálás segítőjüknek, aki nem várt köszönetet. Rengeteg vendég fordult meg a házukban. Lelkipásztor férjével, Álmossal tizenegy gyermeket neveltek fel. Összesen kilencven leszármazottjuk van: negyvenhat unoka és tizenhat dédunoka. Náluk a legszűkebb családi rendezvénynek is nehézkes megfelelő helyszínt találni. Sárika néni régi álma egy nagy konyha, ahol mind elférnek. A beszélgetés végén elárulta: ha tizennyolc évesen szabadon dönthetett volna, régész lett volna. De úgy érzi, nem lett szegényebb azzal, hogy nem szerezhetett diplomát. A történelem iránti érdeklődése és szeretete máig megmaradt. – A csőd, a problémák, a sok feladat, a betegségek, az ellenségek, a veszteségek mind áldásomra lettek. Megtisztítanak, mint az ezüstöt az olvasztótégely, vagy mint a gyémántot a csiszolókorong. Így leszünk egyre jobban visszatükrözői Isten kegyelmének, szeretetének. Megelégedett, boldog emberré tett. Nagyon sok értékes embert adott mellém, akik előttem jártak, felnézhettem rájuk, tanulhattam tőlük. Osztozhattam férjem csodálatos küldetésében, együtt lehettünk Isten gyermekei, munkatársai – zárta gondolatatait.