Küldetést segítő erős államiság

Milyen volt a keresztyén hite első királyunknak egy református meggyőződésű keresztyén történész szemével?

István királyunk Imre herceghez szóló Intelmeiben megvan a keresztyén hitnek egy konkrét definíciója, az Athanasius-féle hitvallás egy rövidített változataként. Úgy hiszem, ezt mi, protestánsok tökéletesen alá tudjuk írni… Persze Révész Imre püspök-történetíró is idéz a huszadik század első felében egy protestánsok között közkeletűen használt hasonlatot: ha valakit egy sötét szobából kivisznek egy homályos előtérbe, már azt hiszi, hogy a fényben van. Mégsem kérhetjük számon a reformáció világosságát az ő hitfelfogásán, hiszen a reformáció kibontakozásánál, de még az előreformátorok jelentkezésénél is sokkal korábban élt.

Tehát mivel egy egyházi szervezet volt, „válogatni” nem lehetett?

Említenem kell azért, hogy a középkori katolicizmus sem volt egységes. Az úgynevezett „kurafi pápákat”, „prostituáltak uralmává” züllött pápaságot István évszázadában a clunyi reformmozgalom kibontakozása követte, amely rendes ideálokat szabott az uralkodói udvarok elé – részben ezek voltak a lovagi ideál előzményei is. Abban az időszakban, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy beteljesületlen maradt a millenniumi váradalom szerinti Krisztus-visszajövetel, illetve ahogy a pogány és kalandozó népek kezdtek megszelídülni, nem a rablásra, hanem a munkára alapozva állami létüket, berendezkedésüket, az egyházban teret nyert egyfajta komolyabb lelki töltet, ami azt is célul tűzte, hogy itt a földön, méghozzá cselekvően kell megélni a hitet. Az tetten érhető István mindenképpen eleven hitében is, aki legimádságosabb emberré azután vált, miután elveszítette fiát, Imre herceget, aki örökébe méltón léphetett volna. Ennek a sok imádkozásnak a környezetében, illetve amikor művét veszni látta fia halálával és az utódlás kérdései miatt, Szent Mártonnál hathatósabb pártfogót keresve az ország dolgát a boldogságos szent szűz gondviselésére bízta, amit különféleképpen mondanak el legendái, egyik országfelajánlásként is értelmezhető.

Hogyan értékeljük ezt mi, protestánsok, akik a Biblia alapján egyedül Istenhez imádkozunk és minden imádatunkra csak őt tartjuk méltónak, határozottan elvetve a szent-, illetve Mária-tiszteletet?

Nem tudjuk, hogy ha jobbra taníttathatott volna – a Szentírás helyesebb értelmére, amit a reformátorok fedeztek fel újra nekünk –, akkor is megmaradt volna István királyunk annyira határozottan a „máriás keresztyénség” mellett, amit ő a korának egyháza által legitimálva vallott, Krisztust némiképp sajnos háttérbe szorítva. Mivel azonban csak a katolikus egyház által hitelesített gyakorlatnak megfelelően élt és cselekedett, azt az érzületet még mindig tekinthetjük mentségéül, hogy imádságos szívvel volt gondja az ország jövőjére. Úgy gondolom – az imént említett, intelmekbeli hitvallásból is –: István királyunk ott lesz az üdvözültek seregében, és Isten vigasztalni fogja őt a számára ott feltáruló teljes igazságával.

Az a kép, ami sok magyar fejében él, hogy erőszakosan térített, megállja a helyét?

Ahogy a Kárpát-medencében talált, identitásában mind a germánoktól, mind a szlávoktól különböző „töredék” népességet sem erőszakkal vette át a dinasztia, a keresztyénség elterjesztése is a kor mércéje szerinti teljes erőszakmentesség között ment végbe! Ez azért is figyelemreméltó, mert például a szászokat hódító frank hadsereg többszöri tömegmészárlással tudta csak elérni, hogy a szászok engedjenek a vallásváltásra kényszerítésnek.

Koppányt felnégyelték, Ajtonyt lefejezték.

Ők a királyi hatalom ellen lázadtak, és csatát vesztettek. Esetükben egyébként a pogány jelzőt sem tehetjük a lázadó szó elé, hiszen a krónika szerint mindketten meg voltak keresztelve, csak éppen a bizánci rítus szerint, de még az egyházszakadás – skizma – előtt. Más kérdés, hogy mondjuk Ajtony életvitele – hét asszonya volt –, megmutatta, nem volt hiteles a kereszténysége. István egyáltalán nem bizonyult térítőként kegyetlennek a közhatalmi eszközök megválasztásában. Első királyunk a törvényei között megtiltja, hogy a templomokban sutyorogjanak és a „régi meséket” mondják, és ha idősebbet kapnak ilyenen, megintéssel, ha fiatalt, veréssel, súlyosabb esetben is hajának a levágásával büntetik. Ennyi.

De akkor hogyan kell értelmezni Tonuzoba besenyő törzsfő „élve eltemettetését”, amiért nem volt hajlandó István király kérésére keresztyénné lenni?

Ezt nem szó szerint kell érteni, hanem igei metaforaként. A Gesta Hungarorum mondája szerint betelepül családjával egy besenyő törzsfő, aki nagy birtokadományokat nyer el. Még a birtokosi közösségnek is részese lesz: tulajdonba kapja ugyanis a nagy jövedelmet hozó abádi révet is a Tisza partján. De valóban nem volt hajlandó a király hívására se megkeresztelkedni. A következményként álló „élve eltemettetett” megállapítás nem azt jelentette, hogy megölték volna, méghozzá földbe süllyesztéssel, hanem hogy nem mehetett a királyi udvarba! Azaz: királyi méltóságviselő, illetve a királyi tanács tagja a nagy gazdagsága ellenére sem lehetett, nem kapott meghívást erre soha. Maradt Abádon, a rév mellett. De bezzeg a fiai már jó keresztyénekké lettek, egyszerre a király és Krisztus vitézei is lettek, üdvözültek.

Ha már besenyők: a Szent Istvánról szóló kisebbik legenda szól hatvan olyan besenyő előkelőről, akik békésen bevándoroltak volna, a magyar király törvényei alá adva magukat, de várjobbágyok kirabolják, lemészárolják vagy megsebesítik őket, amit István megtorol az elkövetőkön. Mi lehetett ezzel az államalapító uralkodó célja?

A történet az erőszaktétel megtorolásáról semmiképp nem tűnik légből kapottnak, feltehetően korabeli feljegyzésekből került a legendába. Eszerint nemcsak kinyomoztatja István a tetteseket, hanem példásan meg is bünteti őket, a békés vendégeket pedig kárpótoltatja. A legenda szövegösszefüggéseiből kiderül, azért gyakorolt a király ennyire következetesen példát ennek a besenyő csoportnak az ügyében – miközben a Taksony fejedelem óta a magyarokkal rokonnak is számító besenyők külső támadásait a történet lejegyzésének közelmúltjában, lásd: 1068-as kerlési csata, le kellett verni –, mert az országot „asylumnak”, bibliai értelemben vett keresztyén menedéknek szánta. Olyan folyton erősítendő hazának, amelyben – mint az oltár szarvát megragadó üldözött – megtalálhatta a helyét az, aki nem halálos bűnt követett el és kész volt törvénytisztelő magyarrá válni.

István király Imre herceghez szóló intelmeivel kapcsolatban tankönyvi és közbeszéd emlékeink általában erre az idézetre korlátozódnak: „Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő.” Ez jól felhasználható a kritikátlan befogadásra való unszolásra is…

Sokáig csak úgy tekintették történészek ezt a művet, mint ami egyedül Gellért püspöknek, Imre herceg nevelőjének tulajdonítható, és mindössze valami karolingizáló reneszánszra hajazó díszítő ornamentika az egész. Az idegenekhez való szívélyesség is félremagyarázódott, sokszor a nemzeti lét feloldási kísérleteinek az igazolására. Az újabb genetikai kutatások segítenek a helyes értelmezésben. Ezek a honfoglaláskori sírok feltárásán is alapuló kutatási eredmények arról is vallanak, hogy az Árpád-ház genetikája és a honfoglaláskori ősmagyar zöm genetikája között eltérés van. Az Árpád-házi, illetve fővezéri leletanyag 25 százalékban tartalmaz olyan rokonságot, amely az egyszerű vitézi leletanyagban pár százalékban szerepel csak. A dinasztia és az uralt nép közötti genetikai eltérés arra utalhat, hogy a király részben maga is idegenként került annak a népnek az élére, ami eleve kevertnek számított, beleértve a honfoglalók által itt talált népelemeket. Ilyen mezőben kell értelmezni az elhíresült megállapítást a befogadásról. Az Intelmek szerzője pont az idegenekről s a jövevényekről szóló fejezetben említi azt is: „Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá.” Ezzel a király tulajdonképpen maga is vendégként van leírva az Intelmekben. Összességében azt tükrözi a szöveg, hogy volt, illetve megszilárdult itt egy olyan közösség, népréteg, ami királyát is beleértve heterogén volt, de se szlavizálódni, se germanizálódni nem akart, magát önálló entitásnak akarta tekinteni. Tudatában volt annak, hogy – és ez egybevágott a kor szabadságfogalmával – az ember csakis a saját közösségén belül lehet szabad. E szabadság biztosítását várták a királytól – amelynek dinasztiája eleve nem véres harcok és a populáció részleges kiirtása révén kerekedett felül.

És mi lett ebből?

Egy valóban erős, önálló entitás. A népesség ugyanis ebben a dinasztiában látta lehetségesnek, hogy a saját önazonosságát megőrizhesse. A középkori magyar nemzettudat értelmében befogadóak voltak eleink – aki idejött, jól érezhette magát magyarként, magyarnak –, ugyanakkor ez nem jelentett korlátlan befogadást. Az volt a feltétel, hogy a jövevény az ország uralmi struktúrájának a hasznára legyen, méghozzá a keresztyén értékrend szerint.

Közhelyként használjuk, hogy „államalapító Szent István”, meg „augusztus 20. az állapalapítás ünnepe”, de hát nem úgy kellene mondani, hogy első királyunk a keresztyén állam megalapítója volt? Nem létezett volna magyar államiság már előtte, a dinasztia pogány korszakában is?

874-re tesszük az etelközi szerződést, azóta van olyan, hogy magyar állam. Ott határozták el a vezetők, hogy attól kezdve hetumogernek, hétmagyarnak nevezik törzseik szövetségét. Ezt a törzsszövetséget ruházzák fel fejedelmi joggal, illetve birtokjoggal rendelkező egyének hatalommegosztásával. Mi ez, ha nem magyar állam?! Anonymus egy az egyben leírja a pusztaszeri alkotmány pontjait. Az istváni törvények nem kis részt a korábbi törvények új, keresztyén rendre való alkalmazásai…

Gyakori állítás, hogy ami Anonymus művében szerepel, az a műve születési idejének, a XIII. század elejének az alkotmánykoncepciója, bár visszavetíti a múltba.

Csakhogy azokat, amiket Anonymus, feltehetően III. Béla jegyzője erről ott, a Gesta Hungarorumban leírt, egyértelműen megtaláljuk évtizedekkel korábban, Freisingi Ottó leírásában is. Ő még 1147-ben járt Magyarországon a Szentföldre tartva. Fölkereste II. Géza királyi udvarát Esztergomban, és azt jegyezte föl, amit hallott és tapasztalt. Vannak olyan forrásaink is, amelyek ezeknek a pontoknak az alkalmazásáról szólnak, Istvánt megelőzően. Szintén István előtti kortárs bizánciak is úgy írják le Magyarországot, mint ami egy fő uralma alatt állt ugyan, de alapos tanácskozásokra volt kötelezve. Tényszerű leírásai vannak már az úgynevezett kalandozások korában is, hogy a fejedelmi hatalom hogyan rendezi az urakkal, nemzetség- és törzsfőkkel való viszonyait. Ez jelenik meg az istváni törvényekben, a királyi tanácsnak a leírásában is, ahol e tekintetben annyi az újdonság, hogy az ispánok mellé beveszik az egyházi főméltóságokat, illetve hogy az etelközi és szeri alkotmányhoz képest részletesen kijelölik a földbirtokviszonyokat, meghatározzák a földbirtokjogot, beleértve az adományozás területét. A birtokjoggal rendelkezőknek a király felé engedelmesség volt előírva, a királynak meg az, hogy éljen a birtokosok, főtisztségviselők tanácsával.

Szigorúan történészi munkáiba nem szövi bele a hitfelfogását, de egy ilyen interjúhelyzetben elárulhatná, keresztyénként mit gondol annak jelentőségéről, hogy a honfoglalás korában idejekorán és hathatósan megalapozódott az államiságunk!

Sajátos, Isten által létrehozott önazonosság maradhatott meg és fejlődhetett korai államiságunk keretei között, és ennek megvannak a jó következményei mind a mai napig, amikor tulajdonképpen ugyanazon népek tengerében lokalizálhatjuk magunkat, mint egykor eleink. Nem szégyellem kimondani, a magyarság küldetését is tetten érem abban, hogy megfelelő államiságunk volt, még ha olykor szakadozott is.

Mi ez a küldetés?

Amikor itt valami birodalmi egységet – legyen az akár germán, akár pánszláv vagy európai vagy török egység, legyen az akár ujbabilonisztikus, álkeresztény, vérségmisztikus vagy éppen ideológiai egység – akartak térségünkben összekovácsolni, Isten azt nem egyszer a mi önvédelmi, megmaradási vagy szabadságtörekvéseinkkel tudta összezavarni vagy gyengíteni régiónkban.

Mondana ilyen történelmi mozzanatokat példaként?

Néhány, magyarsággal ellenséges idézettel válaszolok, amiből mindenki ért. A pozsonyi csata előestéjén, 907-ben a bajorok ezzel a dekrétummal vonultak a pannon őrgrófság visszavételére: „A magyarokat ki kell űzni”. II. Mehmed Konstantinápoly elfoglalására ezzel a bon mot-val indult nagy nyugati hadjáratára 1456-ban: „Nándorfehérvárott reggelizek, Bécsben ebédelek, Rómában vacsorázom.” Kolonich Lipót érsek állítólag így fogalmazta meg a Habsburgok új berendezkedési politikájának lényegét 1691-ben: „A magyarokat először koldussá, azután németté, végül katolikussá kell tenni.” Sztálin Benesnek mondta 1943-as látogatása során: „A magyarkérdés mindössze vagonkérdés.” Még ha meg-megtört is a magyarság, mégsem tűnt végleg el, és folytatta, folytatja küldetését. Még a Szovjetunión is mi ütöttük az első nagy sebet 1956-os forradalmunkkal és szabadságharcunkkal… Szóval: hívő emberként azt kell látnom, isteni akaratmegnyilvánulás volt mind a megmaradásunk, mind eszközként való felhasználásunk, hogy az értékgazdagságot együtt hordozó népek sokszínűsége fennmaradjon, s hogy amíg szükséges, Isten terve szerint feltartóztassék az a törekvés, hogy a Sátán a maga hálójába fogja végleg a népeket. Ez egybecseng A jelenések könyve 17. fejezetében lévő egyik látomással, amikor tíz szarv jelképez olyan királyokat, akik „(…) hatalmat kapnak (…) egy óráig a fenevaddal. Ezeknek egy a szándékuk: erejüket és hatalmukat is a fenevadnak adják.” De ugye mi a folytatás? „Ezek a Bárány ellen viaskodnak, és a Bárány meggyőzi őket, mert uraknak Ura és királyoknak Királya…” Figyeljük csak meg: a magyarság még a részlegessé váló államiság idején is rendszerint botot dugott a birodalmi törekvések, kísérletezések küllői közé! Isteni cselekmény részesei vagyunk ezzel, démoni fejlemények, újbábeli törekvések végső és végleges kiteljesedésének a megakadályozásában.

A nacionalizmussal nincsen baj akkor sem, ha az európai történelemre gondolunk?

Nem magával a nacionalizmussal van baj. Pál apostol ezt állapította meg athéni beszédében: „Az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakjon az egész föld színén, meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs messzire egyikünktől sem…” (ApCsel 17,26–27) Ha egy nemzeti lét jól szerveződik, az egy istenkeresés! Ezt láttuk István korában, sőt: István művében. Az a rossz nacionalizmus, ami egyes népeket arra ösztönöz, hogy birodalmi léptékben akarják magukat a környezetükre kiterjeszteni, mások rovására, beolvasztására, homogenizálására s akár a keresztyén hitelvek megtagadására. Ezért tartom istenbizonyítéknak a magyar államiságot, amellyel az Úr Pusztaszertől István törvényhozatalain és Werbőczi Hármaskönyvén át megőrizte ezt a népet önmaga és a keresztyénség kibontakozására, feltartóztatva az istentelen birodalmi törekvéseket.