Lassan indult be, de megállíthatatlan lett

Egy párbajtőrmérkőzés amilyen látványos, olyan hamar lepereg, pár pillanat benne egy-egy asszó. Emlékszik a fontos mérkőzéseire? Hogyan él önben mondjuk a 2000-es, sydney-i, aranyat érő döntő?

Jól bevésődött, hiszen ez volt a két olimpiai aranyérmem közül az első. 6:3-ra vezetett a svájci ellenfél, Gianna Hablützel-Bürki…

Nagy név volt az övé, vagy csak kacifántos?

Nem, nem volt nagy név, viszont napja volt ennek a sportolónak, ami sokkal rosszabb.

Mit jelent az, hogy „napja volt”?

Mi arra mondjuk ezt – és itt megint úgy beszélek, ahogy a küzdőtéren vagy az edzőteremben szoktunk –, amikor a hangyák, amelyek ott bent, a vívó agyában és tagjaiban zsizsegnek, mind egy irányba sorolnak be. Ilyenkor a versenyző nem tud hibázni.

Honnan tudta, hogy az ellenfelének „napja van”?

Mindenből talált aznap, sokkal gyorsabb volt, sokkal jobb volt a védekezése, mint másnak. Csapattársamat, Mincza Ildikót is megverte előzőleg, pedig ő akkor nálam sokkal esélyesebb volt az aranyéremre.

Valami „kegyelmi” figyelem-összpontosítási képesség birtokában volt tehát az ellenfél?

Igen, úgy látszott, képes összerendezni magában mindent, ami a győzelmi célját szolgálja. Kellő taktikussággal mégis tudtam fordítani a 6:3-as állásról... Számomra nagyon jó asszó következett ott, egy úgynevezett „második szándék” volt a lényege, ez a vívásban azt jelenti, színlelt támadással kiugrasztom, becsapom a másikat, amire ő valamit reagál, én meg azt a reakciót védem le és támadom meg villámgyorsan, akkor már valóságosan, találatot adva. Utána kapott még tőlem két tust, majd egy darabig fej fej mellett haladtunk, végül elhúztam teljesen, 15:11 lett a vége. Szinte lehetett látni a fordulat bekövetkeztekor, ahogy mennek szét a hangyái, esik szét az ellenfelem koncentrációja.

Tízévesen került a Vasasba, de gondolom, addig sem sportmentesen telt a gyerekkor.

Addig teljesen sport nélkül cseperedtem.

Akkor hogyan lépett be az életébe ez a sorsdöntő tevékenység? Látták a szülei, milyen ügyesen vív egy partvissal?

Szerelmes lettem egy fiúba, aki a Vasasban kardozott. És ugye mit csinál egy szerelmes lány? Lementem oda én is, szerencsére közel volt.

Ebben egyfajta korán megnyilvánuló rendezkedési hajlama nyilvánult meg?

Inkább azt mondanám, egy szerelmes típusú szív próbált áttörni az akadályokon. Négyéves koromban voltam először szerelmes, ilyen fajta vagyok. Nevetséges, de meg akartam fogni annak a fiúnak a kezét, ám már csak azért sem tudtam megtenni, mert ő két hét múlva abbahagyta a vívást. Én meg ott maradtam ebben a sportban kerek harminc évet.

Tehát csak egy mozgékony, szerelmes gyerek volt?

Valójában nagyon dundi kislány voltam…

De hát mindig karcsúnak látta a világ, ahogy most is az!

Abbahagytam a nyafogást, ha enni kaptam, nagyon szerethető, dögönyözhető kislány voltam. A testneveléstanár viszont egyszer meg akart buktatni… Holott azért a sportnak a mi polgári családunkban volt előzménye. Édesanyám kosarazott az egyetemen, a nagymamám pedig kézilabdázott. Tőle hallottam sokat az akaraterőről vagy arról, hogyan kell átmenni egy versenyküzdelem során minden akadályon. Amikor elkezdtem a vívást, meglehetős tehetségtelenséget mutattam. Tele voltam gátlással, mozgáskoordinációs problémáim voltak, a labdát sem tudtam elkapni. S míg a többiek két év után már versenyeztek, addig engem a negyedik évben engedtek oda – hogy megkíméljenek a kudarcoktól. Előzőleg még az is előfordult, hogy elküldtek volna a vívóteremből. Az édesapám beszélte rá az edzőt, hadd maradjak még.

Nem minden tehát a kezdet, amint egy világklasszis esete mutatja.

Úgy van, mert a második év tájékán új nevelőedző jött, Sima Pista bácsi… Ő valamit meglátott bennem. No, nem mindjárt a nagy lehetőséget a fejlődésre. Csak annyit, hogy minden edzésen ott vagyok, s ha folyik is rólam az izzadság, megtartom azt az erősítőt, máskor meg ott maradok még tíz percet, vagy lemegyek másnap is, amikor nem kötelező… Megállapíthatta magában, hogy tök tehetségtelen vagyok, de belül megindította a törekvésem. Sima István úgy érezte, megérdemlem a több figyelmet, még akkor is, ha nem lesz belőlem semmi. Elkezdett velem pluszban foglalkozni. Először csak úgy hívott: „Nagy, gyere iskolázni!” Tudtuk, ha beljebb kerül valaki az ő lelkében, azt a keresztnevén szólítja. És egyszer csak tényleg „Tímea” lettem. Aztán már velem példálódzott a kezdők csoportjában. A negyedik évemben az első versenyemen, a harmadik kanyarban estem ki, a második versenyt viszont már megnyertem. Mindenki csak állt, és nem akarta elhinni, hogy én győztem. Igaz, még csak negyedosztályú verseny volt az, de nemsokára már azt mondta nekem a mesterem: „Titi, te olyan vagy, mint a dízelmotor, lassan indulsz be, de ha beindulsz, megállíthatatlan leszel.” Kezdtek jelentkezni az eredmények a hazai versenyeken, eljutottam a negyedikből az első osztályba. Lépegettem fel a ranglistán, voltam junior válogatott tőrben…

Mi volt az, ami kifejezetten önből fakadt a sikerek elérésében?

A bizonyításvágy magam előtt. Nekem ne mondják, hogy tehetségtelen vagyok… Kitartás. Nem lehet könnyen eltéríteni a magam választotta útról. Kisgyermekkoromban kiraktak az asztalra egy grillcsirkét a sütőből, azt mondtam, akkor ezt most megeszem. Édesanyám közbeszólt: „Ezt nem tudod mind megenni, kicsim!” Válaszképpen, bár már rosszul voltam, betömtem az egészet. Szüleim akkor figyeltek fel arra, hogy nem ismerek lehetetlent… A versenysportban fontos lehet valami következetes öntörvényűség, keménység, az, hogy lebeszélhetetlen legyél a vállalásaidról.

Miért ment át a Honvédba?

A Vasas-korszakom végéig a már említett Sima Pista bácsinál voltam, de tudni kell, hogy ő tőredző volt. Tizenkilenc-húsz éves koromban viszont a párbajtőrben női szakág is lett. Ez nekem nagy lehetőség volt, a váltással valóban nyereségnek bizonyultak a hosszú végtagjaim, a magasságom. Ezek által ugyanis előbb tudtam találni – tust elérni –, hosszú kitöréseket tudtam megvalósítani. Sok magas lány váltott abban az időben. Tetszett az is, hogy találatként az egész test ér, és amikor a lámpa ég, az mind tus, nincs szerepe ezek megítélésben egy zsűrinek… Szóval párbajtőredzőt kellett keresnem, ezért igazoltam át a Honvédba. Először Kőrösi László volt az edzőm, majd Udvarhelyi Gábor, aki hosszú távon meghatározta a pályafutásomat. Hamar beindult a párbajtőrkarrierem, 1992-ben már kikerültem a havannai világbajnokságra, csapatban világbajnok lettem. ’95-ben nyertem az első Európa-bajnokságot Keszthelyen, világkupákat hoztam el. Az atlantai olimpia közeledtével már toronymagasan vezettem a világranglistát.

Ekkora felturbózódás után hogyhogy „csak” ötödik lett 1996-ban Atlantában?

Rettenetesen önteltté tettek az azt megelőző sikereim. Gyarlóságom következtében elbíztam magam, már nem edzettem annyit, elhittem az ördögi sugalmazást, hogy most már mindig mindent megnyerek. Az érdekelt inkább, hogy ha a tévében riportot adok, ki legyek-e festve vagy ne... Borzasztó erre visszagondolni utólag.

Ha nincs ez az önteltség, ma talán nem kétszeres, hanem háromszoros olimpiai bajnok lenne?

Ha már akkor olimpiát nyerek, lehet, hogy Sydneyben és Athénban hiányzik az atlantai hatalmas pofon jó hatása. Közvetlenül a kiesés után bezárkóztam, depresszióba estem. De egy idő után fölhívott a mesterem, Udvarhelyi Gábor. A történet megértéséhez tudni kell, ő eléggé mogorva, morcos ember volt, nem volt szokása a dicséret. De akkor, ha szűkszavúan is, ezt mondta: „Nekem még a mai napig is a világ egyik legjobb vívója vagy.” Ha ez a mondat akkor nem hangzik el, az sem biztos, hogy visszatérek, mert minden megkérdőjeleződött bennem. De elhangzott, és ez olyan volt, mintha a sötét szobában felhúzták volna a redőnyt, hogy új nap kezdődjön.

Hogyan tudott csúcsformába lendülni 2000-re, ha a megelőző években nemcsak házasságot kötött, hanem 1998 őszén megszületett az első gyermekük is?

Ez valóban nem volt egyszerű: elkezdtünk ugyan Udvarhelyi Gábor mesteredzőmmel készülni a következő olimpiára, de közben anyává is szerettem volna válni. Végigedzettem a várandósságot úgy, hogy nem szúrhatták meg a pocakomat, inkább csak én edzettem a kezemmel meg a lábammal, hogy valamennyire formában tudjak maradni. Megszületett Csenge, hat hét eltelt, plusz huszonöt kiló rajtam, de elkezdtem edzeni megint, méghozzá éjszakai súlyponttal – hiszen napközben végig a picivel voltam –, összehangolva az etetési renddel.

Sydney-i tartózkodásakor a tévériporter rákérdezett a másfél éves kislányára, mire elsírta magát, mert hosszú ideig nem lehetett vele…

Sokat kellett kint lennünk, már csak az átállási idő miatt is. Természetes, hogy eltört a mécses.

Tehát ugyanolyan fontos volt önnek az anyaság, mint a sport?

Sokkal fontosabb volt az anyaság. Ha nem lett volna fontosabb, akkor Csenge meg sem érkezik, de ez nem volt kérdés. Miután megszereztem az aranyat egyéni női párbajtőrben és levívtam a csapatmérkőzéseimet is, maradhattam volna ingyenes habzsi-dőzsire két-három további hétig, de én azt kértem, tegyék át a jegyemet másnapra, mert sietek haza.

Olimpiai győzelmei közül a sydney-i vagy az athéni a kedvesebb?

Nem tudom eldönteni. Sydneyben teljesült elsőnek az olimpiai bajnoki álmom, de nem fogtam fel a helyszínen azt, hogy amit elértem, messze túlmutat rajtam. Hazaérve gondoltam bele, hogy bár Nagy Tímea néven futott a projekt, valójában Magyarország állt fel velem a dobogó tetejére, s hogy honfitársaim milliói énekelték velem a Himnuszt. Amikor viszont a görög fővárosban vettem át az érmet, pontosan tudtam már, mi történik valójában. Örökre hálás vagyok Istennek, hogy Athénban megvédhettem a bajnoki címet, és ezzel ismételten örömet szerezhettem a hazámnak.

Manapság sokan használják azt a szófordulatot: „hálás vagyok”, de anélkül, hogy említenék, kinek.

Én tudom, hogy – az emberek szintje felett is – kinek lehetek hálás. Református templomban kereszteltek meg. Nagymamám vezetett rá gyerekkoromban Isten megismerésére, az istenfélelemre, ő buzdított arra, hogy olvassam a Bibliát. Nem olyan rendszer szerint tettem és teszem, mint ahogy ő szerette volna, de tizenéves korom végén, húszas éveim elején elolvastam a Szentírást. Ez is hatással lehetett a küzdeni tudásomra, teljesítményemre, mint ahogy az is, hogy Pasaréten éveken át hallgattam igehirdetéseket. Nem mondom, hogy szabályos vallásgyakorlóvá váltam – nem lettem például elkötelezett gyülekezetlátogató –, de igyekszem a tízparancsolatnak megfelelően élni, még ha tudom is, hogy ez nem sikerülhet tökéletesen.

Miután negyvenévesen befejezte a vívópályafutását, könnyű volt váltania?

Sportversenyzőként egyszerre voltam burokban és szabad, vagyis „a magam ura”… Ha egy élversenyző edzőtáborba vonul, szüntelenül átéli, hogy az ő kívánságlistáját nézik, rá koncentrálnak, dédelgetik. Amíg tart a sportkarrier, nem tud egészen felnőni az ember, mert nem ismer előtte becsapódó ajtókat, nem gondolja, hogy egyszer majd nem az valósul meg, amit elhatároz, mert egy munkahelyen például konszenzusokat kell kötni. Bár én akklimatizálódtam valamennyire – egy állami létesítményt vezetek –, azért ma is megkapom néha, hogy összeférhetetlen kolléga vagyok…

Mit jelölt be – ha bejelölt – a 2022-es népszámlálás vallásra utaló kérdésénél? A maga módján vallásos vagy a református meghatározást?

Az utóbbit.

Közömbös önnek, hogy egy közéleti vihar következtében pillanatnyilag nehéz idők járnak erre az egyházra?

Van véleményem az ügyről, de azt hadd tartsam meg magamnak. Mindenesetre senki és semmi nem érheti el nálam, hogy lelki hajléktalan legyek, hogy ne menjek be egy templomba, ne hallgassak meg egy igehirdetést, amikor szükségem van rá. Örülök annak is, hogy a lapjuknak nyilatkozhattam. Még ha valaki netán megvetne is ezért, büszkén vállalom.